Hónapok óta rettenetes esőzés sújtja a földet. Egy kollégium tetejéről négy diák figyeli, ahogy a várost lassan elönti a víz. Ők az utolsó megmaradt lakosok. Miközben a fiatalok szexszel, alkohollal és az új szintetikus droggal, az Ultrával küzdenek az unalom ellen, a víz szintje egyre csak emelkedik. Amikor az egyik diák halálos sérülést szenved egy vihar során, kapcsolatuk nyomás alá kerül: tragikus baleset volt ez, vagy valami más?
Az ökológiai katasztrófa előterében Roderik Six hátborzongató történetet ad elő az emberi alkalmazkodókészségről és a kíméletlen túlélési kényszerről. A kötet utószavát Szöllősi Mátyás írta (olvasd el), kritikánkat itt találod, és a szerzővel is készítettünk interjút.
Roderik Six Özönvíz című kötetének bemutatója szeptember 30-án szombaton lesz, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. A szerzővel Lénárt Zsuzsa és Valuska László beszélget. Részletek itt.
Roderik Six: Özönvíz (részlet)
Ninával csuromvizes nyugágyakon ülünk. Szívjuk az Ultrát, a Torres tetején, négy emelet magasan, és nézzük a hegytetőről a völgyet, ahol egykor a városmag volt. Szitál az eső. Persze. Állandóan esik. Csak a módja változik, ahogy esik ránk a víz az égből. Ma épp szitál. Holnap meg majd csendben csöpörög. Ki tudja. Az alattunk fekvő központból a gótikus templomtornyok és a csúcsos végű háztetők bizarr szigetekként merednek ki a csillogó víztükörből. Az elején – mennyi ideje is már annak? – még látszott a tekintélyes banképület teteje, az egyetlen olyan modern építmény, amelyet a heves tiltakozások ellenére engedélyeztek a történelmi központban. Annak idején tüntettek, cikkeket írtak ellene, és megvesztegetésekről szóltak a híresztelések… szóval, ment a szokásos kínlódás. Teljesen eredménytelenül. Egy iskolaéven át a piactér sárban úszó csatatérré változott, ahol bulldózerek, daruk és betonkeverők vívtak elkeseredett küzdelmet az idővel. Aztán egy szép tavaszi napon készen állt a mű. Jött a polgármester, hogy a vigyorgó uzsorások gyűrűjében átvágja a nemzeti színű szalagot. Én nem mentem ki a térre. A helyi tévében élőben közvetítették az avatóünnepséget. Milyen röhejesen néztek ki azokban citromsárga munkavédelmi sisakokban.
És akkor eleredt az eső.
Csak úgy repkedtek a helikopterek, hogy felszedegessék a tetőről az öltönyös és kosztümös bankár urakat és hölgyeket. Szívszaggatóan hétköznapi volt az a rémület, amellyel az ide-odapörgő kötéllétrákat markolták, az arcukról sugárzó megkönnyebbülés, amikor végre felértek a gépre.
Aztán egy nap eltűnt a banképület teteje is. Összeroppant a víztömeg nyomása alatt. Szép sorban feljöttünk a tetőre, hogy megnézzük a város látképén keletkezett űrt. Már semmi sem látszott belőle.
Nina meg nem szólalna, és én is csak hallgatok. Szívjuk az Ultrát, és egyszer én, aztán meg ő emeli a szeméhez a távcsövet.
Egy halom ruha fennakadt a szélkakason, azon az aranyozott állaton, amelyet tavaly iszonyú felhajtással helyeztek el a székesegyház tornyának tetején. Akkor ott voltunk mi is mindannyian. Odahozattak egy kifejezetten tornyokra szakosodott darut, és megvárták, hogy szélcsend legyen. A téren mindenki szájtátva bámult felfelé. Odafenn a niche-ek és a vízköpők között szárnyatlan rovarokként lebegtek a levegőben az alpesi technikával dolgozó emberek. Mindenki azt remélte, hogy valamelyik csak lezuhan egyszer. De hiába. Az aranyozott kakast szépen a helyére illesztették, mire a téren sóhaj és lagymatag taps hallatszott. Kifejezetten erre az alkalomra főzött kakasos sört ittunk, és Ultrát szívtunk. Néha valaki felfelé mutatott, és olyankor egy pillanatra elvakított bennünket a nap.
A ruhahalom makacsul az aranyozott kakasra tapadt.
Valószínűleg beleakadt a szélkakas kovácsoltvas hajlataiba.
Csikorogva nyílik a vészkijárat ajtaja: Joke és Michael.
Én ezt a vészkijáratot soha nem értettem. A Torresben mindenfelé zöld nyilacskák mutogatnak felfelé, a fehér piktogramfigura pedig sietve rohan fel a lépcsőn. Vajon melyik építésznek jut ilyesmi eszébe? Egy diákszállón a katasztrófa eleve csak tűzvész lehet? Mindenki Ultrát szív, senki sem tartja karban a krumplisütőt, a gyertya pedig kötelező hangulattartozék. De ki az az őrült, aki egy tűzvészben felfelé menekül? Mintha lenne ott egy kijárat, egy csodaszerű menekülési útvonal, egy mennybe vezető lajtorja.
Noha minden logikának ellentmond, az építészeknek igazuk lett. Az általuk kitalált ötlet – a hegy tetején álló négyemeletes, rondábbnál is rondább és lehangoló diákszálló – jelen körülmények között kiérdemelné a legelőrelátóbb tervnek járó díjat. Most biztosan ujjonganak a víz által elöntött irodáikban, az örvényben vergődő dizájnbútoraik között.
Joke átázott melltartójára irányítom a távcsövet. Mellbimbói felnagyítva feszítik a vizes szövetet. Görcsbe rándul az altestem. A farkam durván a kemény farmernak feszül.
Michael odaáll mellém a napernyő alá. Csak rövidnadrág és műanyag szandál van rajta. Odaadom neki a távcsövet, és az aranyozott kakas felé mutatok.
Joke megkérdezi, van-e még Ultra. Teszek egy laza mozdulatot a kék hűtődoboz felé. Még bőven van. Amúgy meg majd keresünk még. Könnyű utántölteni. Joke felnyitja a hűtődoboz fedelét, és idenyújt egy sört.
Úgy nyitom fel, hogy oda se nézek, és várom Michael reakcióját. Elbűvölten bámulja a torony csúcsát. Távcső nélkül csak egy elveszett, elsodródott strandlabdára emlékeztető, csillogó, sárga pötty a vízvonal felett. Ninára nézek. Vékonyszálú haját félig eltakarja a baseballsapka, amelynek sildje kissé már lifeg. A szája sarkából egy Ultra csonk kandikál ki.
– Egy hulla volna? – Michael a csupasz felsőteste elé tartja a távcsövet, és szeme az aranyozott szélkakasra tapad.
– Hamarosan kiderül. – Nina válaszolt. Egy arcizma sem rezdül. Csak az Ultra-csonk izzik fel narancssárgán, a szájából pedig vékony füstcsík emelkedik a magasba.
Joke keresztbe vetett lábbal ül a hűtőládán, és úgy szívja a már korábban sodort Ultrát. Nem tudom, kell-e nekem még egy. Majd széthasad a fejem; már érzem, ahogy reped. Kell az nekem, hogy széthasadjon? Kortyolok egyet a sörből. Aztán még egyet.
– Ott jönnek a madarak – szólal meg ismét Nina.
Felnézek Michaelre, tekintetem végigsiklik a karcsú felsőtestén kirajzolódó izmokon, a mellbimbója körüli szőrpamacsokon, a hónalja kusza szőrzetén. Sápadt testén vastag izzadságcseppek gördülnek le.
Tudom, mit lát. Mégis megbököm a fenekét. Pillantásra sem méltat, csak átadja a távcsövet. Lefújok egy lencsére tapadt szempillát, és megkeresem az aranyozott kakast. A ruhacsomón most három fekete madár üldögél. Kitárt szárnyakkal csipegetik a rongyokat. Más madarak a kakason ülve várnak a sorukra. A legjobb helyért állandó a tülekedés. Sajnos, nem hallani, hogyan rikoltoznak egymásra.
A hullán – mert hogy az – a három madár kukacokat csipeget. Amikor az első jóllakott, felröppen, és áttelepszik az aranyozott fogazatra, hogy megeméssze az ételt. Aztán ismét kavarogni kezdenek a tollak és a csattogó csőrök, amíg ki nem alakul az új sorrend. Az első madárra állítom a távcsövet. Szürke karmaival az aranyozott fogazaton keres magának kapaszkodót. Fekete varjúszeme úgy csillog, mint egy kifényesített golyó. Egy pillanatra olyan érzésem van, mintha engem nézne.
Nem szólalt meg senki, a csoportban mégis mozgolódás támad. Spontánul mindenki nekiáll rendet rakni. Michael lerázza az esőcseppeket a napernyőről, én összehajtogatom a nyugágyakat, Joke pedig összeszedegeti a hűtőláda körüli üres sörösdobozokat. Csak Nina áll tétlenül a tető szélén, és szívja az Ultrát. Nyilván a hasadás határán áll.
Odabenn szárítás céljából kiteregetünk mindent a folyosón. Nem mintha sokat számítana, hisz holnap megint elázik minden. Bár ezt tudjuk az eszünkkel, mégis ragaszkodunk ehhez a berögzült hagyományhoz.
Megfogom Nina könyökét, és lemegyünk a másodikra. Ott rendeztük be a táborunkat. A lakótömb többi részében már senki sem lakik. Azt feltételezzük, hogy a túloldalon még elbarikádozta magát néhány külföldi diák – egzotikus ételek illata csapja meg az orrunkat –, de nem veszkődünk azzal, hogy megkeressük őket. Lehet, hogy ez az egész csak képzelgés. Az utóbbi időben mindenféle szagokat hord fel a szél. Némelyik igen furcsa.
A konyhában segítek Michaelnek, és bekötünk egy új gázpalackot. Áram már régóta nincs. Ivóvizet simán a levegőből szerzünk, de azt csak főzésre használjuk. Az elején még ittunk tisztított esővizet. Michael rácsatlakoztatott egy homok és apró kavicsok alkotta szűrővel ellátott csőrendszert a felső emeleti párkányra szerelt esővíztartályra. A konstrukció legvégén egyfajta pipettából kristálytiszta víz csöpög egy régimódi üvegbe. Úgy bámultuk ezt az egészet, mintha valamilyen alkimista eljárást figyelnénk. A víznek egyáltalán nem volt íze, de úgy ittuk, mint valami isteni nedűt.
Azóta már egyáltalán nem úgy tekintünk az esőre, mint mennyei áldásra.
Ha még iszunk vizet, akkor azt üvegből tesszük.
Takaréklángon felteszünk egy nagy üst vizet, majd kimegyünk a folyosóra, hogy begyújtsunk a magunk készítette kályhába. Az egyik elhagyatott szobában találtunk egy lefestett olajoshordót. Fémszalaggal leszerelt lefolyócsövekből eszkábáltunk hozzá kéményt, amelyet aztán kivezettünk a szabadba. Ehhez először ki kellett emeljük az egyik bukóablakot. Michael meglepően ügyes az efféle dolgokban. Azt gyanítom, hogy cserkészkedett, de nem kérdezek rá. A múltról nem beszélünk.
A hordó mellé felhasogatott gerendákat halmoztunk fel. Egy diákszállón mindig van elég fa. Szekrényajtókkal, ágyrácsokkal, konyhai székekkel tápláljuk a tüzet. Hogy felszítsuk, néha ráhajítunk egy közgazdaságtani vagy jogi jegyzetet. Vagy az olajoshordó mellett talált dobverőket.
A hordó köré pokrócokat feszítettünk ki, hogy óvjuk a huzattól, és hogy a meleget, amennyire csak lehet, a konyha és a szobáink felé tereljük. Ez igen jól sikerült, a füst is elviselhető. Soha nincs igazán hideg amúgy odakinn sem. Bár esik, a levegő olyan meleg, mint a trópusokon. Amikor a hordóban ismét fellobban a láng, rablóhadjáratra indulunk a felsőbb emeleti folyosókon és konyhákban. Nina és Joke lenn maradnak, és Ultrát szívnak.
Egy rozzant bevásárlókocsival – ez annak idején a helyi szupermarketből került eltulajdonításra, hogy fel tudjuk hordani a sörös rekeszeket a hegyre – végigzörgünk az elhagyatott folyosókon. Idejétmúlt illemtudásból minden ajtón kopogtatunk, mielőtt belépünk, aztán egyenként átkutatjuk a szobákat. Így nincs lelkifurdalásunk, amikor munkához látunk.
Hihetetlen, mi mindent képesek összeharácsolni a diákok. Csak a használható dolgokat szedjük össze, különben elvesznénk a sok kacatban. Megpakoljuk a kocsit friss ágyneműkkel, sörrel, konzervekkel, öngyújtókkal, vitamintablettákkal, légmentesen csomagolt tésztával, dohánnyal és édességgel. Az alsónadrágok alá rejtve pornólapokat, műpéniszeket és Ultrát találunk. Néha néhány zacskóval, de többnyire teli cipősdobozokkal.
Ninának viszek egy új baseballsapkát. Az egyik szobában a fogason, baseballjátékosok poszterei felett lógott. A dedikált ütő is felkerül a kocsira, majd mindjárt rárakjuk a tűzre. Michael egy hatalmas, rózsaszín plüssmackót visz Jokénak, meg elemeket.
A dohányzóasztalon egy laptop zümmög: Nina és Joke megpróbálnak megnézni egy filmet. A képernyőn egy gyászmenet sebességével vonszolódnak a képek, a hang pedig olyan szakadozott, mintha a színészek csontrészegek volnának, és akadozna a nyelvük. Az akku hamarosan megadja magát. Nina is.
Tésztát eszünk és hideg raviolit egy családi konzervdobozból. A vitamintablettákat kötelességtudóan vízben oldjuk. Aztán bort és sört iszunk, meg Ultrát szívunk.
