„A barna ember terhe nem klasszikus fejlődésregény, hiszen sokkal inkább szól az elbeszélő történetének dekonstrukciójáról és az identitás kereséséről, mint annak megtalálásáról és egyfajta nyugvópontról. Ezt az életen át tartó munkát azonban nem lehet megspórolni, ha egyszer tényleg egy jobb és igazságosabb, egyenlőbb világban akarunk élni” – írtuk a regényről (itt beleolvashatsz), amikor a hét könyve volt nálunk.
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein.
Cserna-Szabó András: Az egyre szélesebb terpesz
Hassan Preisler. Így hívják a könyv szerzőjét. És így hívják a könyv főszereplőjét is, aki egyben az elbeszélő is, ő maga mondja el a saját és családja (eléggé bonyolult) történetét. Hassan Preisler. A klasszikus pesti vicc jut eszembe elsőként. A hölgy újságot olvas a vonat kupéjában, a rámenős úr pedig megkérdezi tőle, mit tanulmányoz ilyen elmélyülten. „Egy felettébb érdekes cikket. Arról a kutatásról számol be, amely azt vizsgálja, hogy a különböző népcsoportok hím tagjainak mekkora az átlagos péniszmérete” – így a hölgy. „És mi a konklúzió?” – kérdezi az úr kíváncsian. „A zsidó és az indián férfiak vezetik holtversenyben a listát.” Mire az úr felpattan, és kezét nyújtja a hölgy felé: „Engedje meg, hölgyem, hogy bemutatkozzam. A nevem Kohn Winnetou.”(1) Hassan Preisler persze nem zsidó indián, hanem dán pakisztáni, és amikor elolvassuk a szerző nevét és a mű címét(2), akkor már sejtjük, miről fog szólni ez a könyv. Hassanról és Preislerről. A barna ember terhéről. A barnaságról. A barna emberről, aki se nem fekete (sötétbarna), se nem fehér.(3)
Hassan Preisler Hassan Ahmadként születik. Kifinomult dán polgár- és művészcsalád (némi depressziós és szuicid hajlamokkal megspékelve) anyai ágon és pakisztáni ősök apai ágon.
Korcs – mondja magáról.
„Két identitás közötti feszültségben élek, vagy inkább a két identitás gondolata közötti feszültségben: a pakisztáni és a dán között. A valós világban Cambridge-ben fogantam és Charlottenlundben születtem, gyerekkoromban Bernben, Berlinben, Bagsværd-ben laktam, németül tanultam, mielőtt dánul tanultam volna, angolul beszéltem a legjobb barátommal, akit Sumannak hívnak, felnőttkoromban pedig laktam Bejrútban, New Yorkban és Madridban, elboldogulok spanyolul, káromkodom és eligazítom a taxit arabul, de urduul egy szót sem tudok, és apa, aki muszlimként nőtt fel, ateista lett, anya pedig, aki protestánsként nőtt fel, most buddhista, míg engem a koppenhágai Szentlélek-templomban kereszteltek meg, de már régen kiiratkoztam az államegyházból, és apa az ő Alice-ével él Østerbróban, anya pedig az év egyik felét egy dél-franciaországi faluban tölti, míg én feleségül vettem az én Mayemet, akinek apja kairói, az anyja tårbæki, a lányunkat pedig Sonia Aziza Preislernek hívják.”
Billegő identitás.
Az önazonosság mint libikóka. Hassan Preisler a regény első oldalától kérdésekkel bombázza az olvasót.(4) Belezavarodunk abba, ha többfélék a gyökereink, vagy ettől éppen hogy életképesebbek leszünk? A kulturális sokféleség elbizonytalanít vagy felvértez a világ ellen? Összebékülhet-e egy emberben ennyiféle múlt (hagyomány)? Összebékülhetnek-e egy emberen belül ennyire különböző múltak és hagyományok és kultúrák? Vagy a civilizációk harca az énen belül folytatódik? Vajon ez a belső harc elpusztítja az ént? Ami nem pusztít el, az erősebbé tesz?
Hassan Preisler (a szerző) afféle kulturális jolly joker Dániában. Színész, drámaíró, rádiós műsorvezető, véleményvezér („írta, rendezte és a főszerepet játssza: Woody Allen”). Ebben a regényben Hassan Preisler (az elbeszélő) elsősorban úgy látja és láttatja magát (Hassan Preislert, a főszereplőt) mint egy profi utazó aktivistát („aktív szószólót”), aki jó pénzért járja a világot, hogy konferenciákon, szemináriumokon, kerekasztal-beszélgetéseken vegyen részt, előadásokat és workshopokat tartson elsősorban a bevándorlás, az asszimiláció, a sokszínűségben rejlő erőforrások, a társadalmi felelősségvállalás és esélyegyenlőtlenség, az integráció, a kisebbségi jogok, az etnikai előítéletek és a befogadás fontosságának tárgykörében („egy szemináriumra megyek, ahol arról lesz szó, hogy miért olyan igazságtalanok a dolgok, amilyenek: a színházi ágazatban, a filmiparban, a társadalomban, az életben, és mi, a nők, a fogyatékkal élők, az idősek, a színes bőrűek, a muszlimok, a homoszexuálisok újra meg újra találkozót tartunk, nemzeti és nemzetközi forrásokkal a zsebünkben, és fogjuk egymás kezét, és megveregetjük egymás vállát”). Hassan sok évi workshopozás után úgy látja, hogy
ezek az „igazságtalansági szemináriumok” mára jól menő iparággá fejlődtek, és bár a problémákon nemigen segítenek, de azért sok értelmiséginek megteremtik a biztos megélhetést.
Hassannak olykor lelkiismeretfurdalása van, egy ízben még „konferenciapatkánynak” is nevezi magát és kollégáit, egyre biztosabb abban, hogy a világ bajait nem ezek a luxusvacsorákkal megkoronázott összejövetelek fogják orvosolni. Kiábrándult és elbizonytalanodott és keserű. De a pénz nagy úr: „Arra gondolok, hogy az ilyen projekteket sokféleképpen lehet értelmezni, aztán meg arra, hogy tekinthetném őket kulturálisan fensőbbségesnek és leereszkedőnek, aztán meg arra, hogy tekinthetném őket idő- és pénzpocsékolásnak is, aztán meg arra, hogy tekinthetném őket elmaradottnak és elavultnak, de végül inkább úgy döntök, hogy befogadónak, előremutatónak és minden pénzt megérőnek tekintem őket – nem utolsósorban azért, mert nagy összegekről van szó…”
Hassan Preisler mindeközben otthonosan mozog a Közel-Keleten, Dél-Ázsiában, Európában és az Egyesült Államokban is, a helyét mégsem leli sehol. Koppenhágában nem elég dán, például mikor betéved egy szélsőjobbos kocsmába, csak a keresztneve miatt majdnem megverik (ez valószínűleg azért marad el, mert éppen egy Afganisztánból hazatért katonahaverjával iszik). New Orleansban viszont nem elég fekete! Mikor a rendőrök lekapcsolják ittas vezetésért, az előzetesek cellájában az egyik fekete rab így fordul hozzá: „Amikor bent leszünk a túloldalon, a te fehér seggedet akarom elsőnek…” (A rendőrségi fotós „homokszínű niggernek” hívja, egy másik fekete rab simán „white boy”-nak.) A pakisztáni nagyi se elégedett Hassan színével: „Farkhanda mama(5) nap nap után csak ül, karjával az étkezőasztalon, mangót vág és hagymát aprít, és azt mondja nekem, hogy rossz döntést hoztam, és haza kellene térnem Dániába, és találnom egy jóravaló feleséget, és az unokatestvérek meg nagynénik meg nagybácsik fáradtan fordítanak nekem, amikor azt mondja, »nézz csak rá a bőrödre, milyen sápadt«, és a tükör elé húz, és »vézna vagy«, és meghúzza az arcom, és amikor telefonon beszél apával Dániában, azt mondja neki, hogy nem illek oda”.
Szóval Hassan bőrszíne valahogy senkinek se klappol: van, akinek túl sötét, van, akinek túl halovány.
Csoda, hogy se Hassan, se Preisler nem lelé honját egyik hazában sem?
A hivatásában és identitásában folyton elbizonytalanodó Hassan Preisler rajzát az író a dán Dogma-filmekből is jól ismert skandináv (ön)iróniával adja elő, hol lendületesen ömlő, hol lassan és lustán kígyózó hosszú mondatokban, hol érzelmes, hol pedig szarkasztikus hangnemben, a kronológiát sokszor a követhetetlenségig összekeverve.(6)
Mégsem ez a regény legsikerültebb része.
Az igazán magával ragadó az, ahogyan a két (a dán és a pakisztáni) család párhuzamos történetét mozaikos technikával felviszi a vászonra. Egymás mellett fut a Kelet és a Nyugat történelme. A nyughatatlan Basír papa(7) városról városra űzi, cipeli a családját, kergeti a szerencséjét, majd kitagadja Cambridge-ben tanuló fiát, mert egy szőke európai lányt vesz feleségül. Mogens papa a náci megszállás alatt géppisztolyokat, revolvereket és röplapokat szállít, kollaboránsokat és német tiszteket figyel, ellenállókat és zsidókat szöktet. A mindig gyanakvó Amdzsad bácsi gonosz bíró és emberéletekről dönt, a kedélyes Babu bácsi pedig egy kopasz és gömbölyű bűnöző, aki állandóan szökik a törvény és a hitelezői elől. Johan Martin Preisler rézmetsző 1715-ben születik Nürnbergben, gyermekkorában Párizsba küldik, később felajánlják neki, hogy a toszkán vagy a koppenhágai udvarban is lehet rézmetsző, és ő Dániát választja, 1744-ben telepedik le Koppenhágában, és hat dán királyról, köztük IV. Frigyesről készít metszeteket. És így tovább,
ugrálunk térben és időben, hol a régi Indiában vagyunk, hol a második világháború utáni, amerikai fennhatóság alatt álló Nyugat-Berlinben,
hol Hukumdín ükapa idejében, amikor Pakisztánban még nem vezették be a keresztnevek, vezetéknevek és családnevek rendszerét, hol a hatvanas évek Angliájában, ahol az egyetemisták a The Who és a Pink Floyd koncertjein vedelik a gin-tonikot és szívják a dzsointot.
Hassan Preisler első regénye tíz éve, 2013-ban jelent meg Dániában, és rögtön nyert is egy rakás díjat. Tíz év alatt azok a társadalmi problémák, melyekről a szerző beszél, természetesen nem oldódtak meg, csak tovább dagadtak. A szemináriumok, a workshopok és a konferenciák ipara is tovább fejlődött, az árkok pedig természetesen tovább szélesedtek és mélyültek („szar sem fog itt történni, csak elpantomimezzük, hogy meggyőzzük egymást afelől, hogy a fennálló nézeteltéréseket és ellentmondásokat demokratikusan és civilizáltan fel tudjuk oldani”). Valószínűleg senki nem látja ezt élesebben, mint az, aki egyszerre áll az árok mindkét partján. Egyik lába az árok jobb, a másik az árok bal partján. És a terpesz egyre szélesedik…
(1) A régi pesti vicc kiagyalója persze azt hitte, zsidó indián nincs, épp ez benne a vicc! Hát, jelentem, ilyen is van: 2020-ban például fölesküdött hivatalára Washington állam Legfelsőbb Bíróságának új tagja, Raquel Montoya-Lewis. Ünnepélyes beiktatásán indián dalok szóltak, és egy rabbi mondott beszédet.
(2) A cím Kipling híres versére utal (The White Man’s Burden / A fehér ember terhe), ez kiderül a mottóból is. Kipling poémája szerint a fehér ember terhe, hogy minden áldozat árán civilizálnia kell a vadembereket. A színes bőrű embereket így jellemzi: „félig ördögök, félig gyermekek” („half devil and half child”).
(3) Lehetetlen, hogy a magyar olvasónak ne jusson e ponton eszébe Hunyady Sándor. Vezetékneve az anyjáé, Hunyady Margité, az ünnepelt kolozsvári (keresztény) színésznőé, míg keresztneve apjáé, Bródy Sándoré, a pesti (zsidó) íróbálványé. Fele tej, fele feketekávé, kapucíner jelleg, ahogy Sándorka jellemzi magát.
(4) És errefelé, Kelet-Európában az olvasók pontosan értik a kérdéseket, tudják, miről beszél H. P., hiszen errefelé többnyire kelet-európai korcsok élnek, a nagy olvasztótégelybe dobtak németet, szlovákot, csehet, magyart, románt, zsidót, cigányt, szerbet, horvátot, osztrákot stb.
(5) Mit nem adnék, ha egyszer megkóstolhatnám Farkhanda mama báránykörmét! „(…) amikor apa Lahorba látogat, Farkhanda mama báránykörmöt készít neki, mert a bárányköröm apa kedvenc eledele, és az az első, hogy le kell perzselni a lábujjakról a szőrt, az égett szőr és köröm bűzével kezdődik az egész, de ahogy telik az idő, a szag átmegy illatba, hiszen a húst és a csontokat hagymával és fűszerekkel sütik ki, majd paradicsomban és sós lében főzik órákon át (…)”
(6) Valószínűleg olvasta a Hajnali háztetők című Ottlik-regényt, melyben egy író ezt a tanácsot adja az elbeszélőnek, a festő Bébének: „Csak zagyváld össze jól. Így csinálják a modern regényírók is. Höhöhö.”
(7) Basír papa vesereceptje a világirodalom második legínycsiklandóbb vesereceptje (az első persze Leopold Bloomé): „Basír papa specialitása a bárányvese hagymasalátával, és én Lahor utcáin már kóstoltam bárányvesét hagymasalátával, de apa szerint azok meg sem közelítik Basír papáét. Basír papa kora reggel kilopódzik, megveszi a vesét, majd hazatérve elkészíti reggelire a családnak, a hagymát apróra vágja, sós vízbe teszi, a vesét forró serpenyőben, fűszerekkel keményre pirítja, a hagymát folyó vízzel leöblíti, frissen őrölt sót tesz hozzá, hozzá néhány lime levét, majd a hagymasalátát a frissen sült vesével feltálalja a családnak (…)”.
