„Én vagyok a harmadik Grimm testvér” – állítja magáról Andrei Dósa Füveskertjének narrátora. „(T)öredékesen és homályosan” mesél, így teszi lehetővé neki a „kiégett agya”, és bár magáról nem árul el valami sokat, abból, hogy fiatal értelmiségiek számára tart fenn Bukarestben egy „buli- és sztónertanyát”, arra következtethetünk, hogy jól fektette be a németországi nagybácsija után örökölt vagyont.
Nappalijában marihuánafüsttől sűrű a levegő reggeltől hajnalig, és nem mindenki nyerhet bebocsátást oda, csak kiválasztott kevesek. Ez a sokat látott lakás összeesküvés-elméleteknek és városi legendáknak kínál gazdag táptalajt, ingadozó kedélyállapotúak és a valósággal való szembenézést halogatók számára pedig pompás menedékhelyet. Délibábos oázis ez a hajlék, ahol a múzsák hajótöröttjei húzzák meg magukat. Elvarázsolt fazonok, akik emlékeznek még a nyolcvanas évek komplett városnegyedeket elsötétítő áramkimaradásaira, ám mivel eltelt már azóta két-három évtized, elfüggönyözött szobák mélyén, spontán beállásoktól remélik a saját megvilágosodásukat. Piszmognak a semmiben, mint pár űrben feledett asztronauta. Régóta unják a világmegváltó gondolatokat, és a társadalom jobbá tétele helyett megállás nélkül az idő felfüggesztésén mesterkednek az-, és másnaposan.
A Füveskert vakmerő generációs regény. Szereplői: a rendező, az író, a filozófus, a hekker és Gabi, a nő. Jelenükből és múltjukból, képzelt és józan ábrándjaikból sodródnak egységessé a regény narratív szálai. Olvass bele!
Tovább olvasokA posztmodern mecénásként működő, rendező szakról kipenderült elbeszélő legközelebbi (?) barátai (?) – az író, a filozófus és a hekker – habókos boldogságkeresők. A narrátor talán azért nem árulja el a nevüket (a társaságból csak egy bizonyos Gabit szólít a keresztnevén), mert az általuk átélt és elképzelt tucatnyi kaland szerinte ennél jóval lényegesebb. A kibeszélés közös vákuuma talán segít nekik elfogadni kiábrándultságukat és kudarcaikat. Dósa hősei ugyanis nem azért gyűlnek össze, hogy valami forradalmit vigyenek véghez, hanem elsősorban amiatt, hogy odakint felejtsék a realitás zord díszletét, hogy együtt legyenek, történetekbe kezdjenek és történeteket hallgathassanak. „Nem nagy dolog elmesélni egy történetet” – biztatja a narrátor az egybegyűlt zöldfülűeket.
„Ki is lehet találni egyet. Nem teológiai szemináriumon vagyunk, lazuljunk el.”
A kétnyelvű, versekkel induló, brassói származású Dósa lazán manőverez a műnemek között, sőt, fotózással is foglalkozik ‒ remekül ért hozzá, hogy megragadja a pillanatot. A magyar nyelven is elérhető költeményei markáns érzéseket rögzítenek, és történetek töredékeit villantják fel, a prózája pedig líraian lüktető, már-már poétikus, úgyhogy megkockáztatom, hogy számára az epika és a líra közti keskeny határterület felderítése a legizgalmasabb. A ködképekben elmesélhető sztorik, amik közül a Koszta Gabriella és Horváth Benji fordításában, a Helikon Margó Könyvek sorozatában napvilágot látott Füveskert jó néhányat bemutat.
Az idén induló Margó Könyvek-sorozatban jelenik meg Andrei Dósa regénye, ami kapcsán a szerző beszélt a román és a magyar nyelv közötti átjárhatóságról, a droghasználatról és a Pán Péter-szindrómáról is, amikor fiatal felnőttek nem akarnak felnőni.
Tovább olvasokA szereplők számára a mesélés a memória protézise, illetve az eszképizmus páncélingje is. Arra szolgál, hogy elodázza az élet súlyával való szembesülés macerás pillanatait, ugyanakkor a mesélés persze örömforrás is nekik. Álmokat idéznek fel, elképzelt vagy valós találkozásokat, gyerekkori csínytetteket és hajdani tévéműsorokat. És mivel a szerek ködbe burkolják a tér meg az idő kontúrjait, szétszálazhatatlan mámormozaik-amalgámmá állnak össze az elbeszéléseik törmelékei. Egybemosódnak az emlékeik, mint hullámok az óceán színén. Sodródnak gondtalan, mígnem a narrátor szertelenül figyelmezteti magát: „[d]e lám, engem is elsodort az ár, hová jutunk ilyen ritmusban, még húsz perce sincs, hogy lepasszoltam a cuccot, és úgy döntöttem, csavarok egy trombitát. Amit majd fújhatunk Jerikó falainál. Nem döntünk le semmit, de megvizsgáljuk, hol vannak az épület hibái, és holnap ugyanide jövünk vissza.”
Utaznak. Együtt, mozdulatlanul.
A beszédes, Journey című fejezet soraiban pedig mintha végképp összegabalyodnának a virtualitás és valóság komponensei. A Journey a 2010-es évek elejének népszerű számítógépes játéka, társtalan órák elűzésére való, ám a narrátor paradox módon éppen ennek kipróbálása során tapasztalja meg a közösségben rejlő erőt: „(h)a egymáshoz érünk, fényrészecskék keletkeznek közöttünk, majd sugarak. Eláraszt a fény, minél többet érintkezünk, annál inkább képesek vagyunk legyőzni a homokviharokat és a hideget, amely megfoszt az erőinktől. Ölelkezés után repülésre készen felragyognak a sáljaink”.
A Füveskert magányos kábulatkalandorai légüres térben lebegnek közösen, az együtt töltött idő alatt elhangzó sztorik pedig a mindennapok viharaitól védelmező esőkabátként szolgálnak nekik. Andrei Dósa kötete olvasható tehát a Dekameron spangliparázstól izzó spinoffjaként, szereplői pedig a Douglas Coupland X generációjából ismert Palm Springs-i álmodozók kelet-európai mostohatestvérei.
Andrei Dósa Füveskert című könyvét a tavaszi Margón mutatták be, a beszélgetést most teljes egészében meghallgathatod.
Tovább olvasokÉs bár a vérmérsékletük nagyon másmilyen, Burgess Gépnarancs című klasszikusának féktelen kamaszbandája is felsejlik a Füveskönyv figuráinak távoli rokonaként ‒ csak épp az ő összejöveteleikhez a Caribou, Vladislav Delay vagy a Homeliss Derilex szolgáltat háttérzenét Ludwig van Beethoven helyett. A kötetben egyébként különösen fontos szerephez jut a zene. Dósa egyik mottója a Jefferson Airplane-től származik („Tell’em a hookah-smoking catterpillar / Has given you the call.”), ám a szövegbe is bőséggel ágyazott be jó ízlésről tanúskodó trekkeket. Ezeknek nem csupán hangulatteremtő szerepe van ‒ az elő-előbukkanó dalok támasztják meg az egyes fejezetek narratív tőkesúlyait.
A Babilon leggazdagabb embere című passzus például elsőre George S. Clason bestsellerét (a kötetben a meggazdagodás témakörét körüljáró tanmesék gyűjteménye olvasható) idézi meg, azonban ugyanez a címe Thievery Corporation 2002-ben megjelent dub és reggae inspirálta nagylemezének is ‒ ami simán passzolna a Füveskerthez mint aláfestőzene.
Amúgy is ágbogas pop- és magaskulturális hivatkozáshálózatot hív játékba Dósa kötete. A léggitár-világbajnokság, a Space Invaders és a Sziget Fesztivál mellett szóba kerül Ginsberg Üvöltése, Henry Darger varázslatos képzőművészeti albuma és Thomas Pynchon írásművészete is.
Mindezen felül – elvégre a narrátor rendezést tanult – a 2046-tól a Lăzărescu úr haláláig számos filmes referencia felmerül, és a román mellett a francia újhullám is előkerül.
Az utóbbi irányzat jellemzőiként számon tartott merész vágások, a líraiság és a személyes hangvétel ráadásul a Füveskertre is illenek.
És ha már ideértünk a mozgóképes utalások útvesztőihez, Dósa könyvének olvasásakor beugrottak nekem David Lynch alkotásai, de Hajdu Szabolcs a mese határtalanságát és hatalmát hirdető mágikus szürrealista Bibliotheque Pascalja is eszembe jutott. Ahogy a Prodigy Smack My Bitch Up című dalának klipje is. Legalábbis annyiban, hogy a Jonas Åkerlund rendezte videó főhőséhez hasonlóan mintha Dósa narrátora is testkamerát szerelt volna magára, ami megállás nélkül rögzíti az élményeit, a szavait, továbbá a gondolatait is. Az emlegetett Prodigy-klipnek kulcsmotívuma a tükör, és a Dósa-mű magát a harmadik Grimm fivérnek nevező narrátora sem reflektálatlanul mutatja meg a megfelelésvágytól kiábrándulttá lett papírmaséalakokat, inkább iróniával ehelyett ‒ vagyis tükröt tart nekik.
A Füveskertben Andrei Dósa az inspirációt táncolja körül, és persze az alkotásra, a létrehozni vágyott műre is gyakran kikacsint („majd lesznek jobb esztétikai megoldásaim, ha eszembe jutnak, amikor nagy leszek”). Bár látszólag az élet elodázásáról ír, utat vesztett szereplőinek látomásos történetein keresztül voltaképpen a művészi indulást meséli el.
