Az Özönvizet több mint tíz éve írtad. Bár akkor már kezdett a közbeszéd részévé válni a klímaváltozás, azért még nem volt az átlagemberek mindennapos témáinak része, mint manapság. Miért döntöttél úgy, hogy egy ökológiai katasztrófa közepébe helyezed a cselekményt?
Azért akkor már foglalkoztak vele, a kiotói egyezményt 1997-ben megkötötték, és a ‘70-es évek második felétől kezdve folyamatosan beszéltek a kutatók a globális felmelegedés veszélyeiről. A Római Klub is régóta arra figyelmeztetett, hogy a bolygónk nem örökéletű, és oda kell figyelnünk az energiaforrásokra, különben teljesen feléljük őket, ha nem változtatunk a világ fejlődési irányán.
Én nem kifejezetten klímaregényt akartam írni vagy valamiféle politikai pamfletet, és a könyv megjelenésekor tiltakoztam is az ilyen értelmezések ellen.
Most, tíz évvel később viszont már örülök, hogy az egyik első németalföldi klímaregénynek tartják az Özönvizet. De az ökológiai katasztrófát inkább színpadként használtam: arra volt szükségem, hogy el tudjam zárni valahogy a karaktereket, kellett egy ok, hogy ez a négy ember ott ragadjon a tetőn, ahonnan nem jutnak le. Mivel Belgium elég csapadékos ország, egyértelmű választás volt az eső. Aztán persze ott van a bibliai özönvízre való utalás is, ami szintén érdekes.
Az özönvíz szóról a hirtelen, gyors és intenzív áradás jut az eszünkbe, a te regényedben viszont a víz lassan és kitartóan gyűlik, amiben fokozatosan merül el a város. Miért ezt a megoldást választottad?
Egy lassan bekövetkező szerencsétlenségre volt szükség ahhoz, hogy a négy karakternek legyen ideje arról gondolkodni, mi is történik velük, a dramaturgia azt kívánta meg, hogy ez ne egy akut probléma legyen, amire azonnal reagálniuk kell. A valóságban a klímaváltozás sem olyan akut a világ nagy részén, hogy egyik napról a másikra éreznénk a drasztikus változást, sok ember számára majd csak 10-15 év múlva lesz igazán rossz. Most a világban ugyanaz a helyzet, mint amiben a karaktereim vannak a regényben: nézik a lassan bekövetkező katasztrófát és nem cselekszenek, ahogy mi sem cselekszünk. Bár próbálkozunk, de nem eléggé.
Van az a híres metafora, hogy ha a békát beleteszed egy vízzel teli edénybe és lassan melegíted a vizet, benne marad és megfő. Nekem íróként egy hasonló helyzetre volt szükségem ahhoz, hogy érzékeltetni tudjam az idő múlását, és az arra való képtelenséget, hogy lépjünk, ha nem igazán égető a probléma.
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein.
Az Özönvizet követő kötetedben nem áradás, hanem egy hatalmas tűz üt ki. Valamiért nyilvánvalóan vonzódsz ezekhez a katasztrófahelyzetekhez.
A természet ereje vonz, amit általában alábecsülünk. A klímaváltozás sem a természetnek jelenti majd a legnagyobb problémát, hanem az embereknek. A természet alkalmazkodik, néhány faj eltűnik, mások elszaporodnak. Természet anyánkat nem érdekli, hogy élnek-e emberek a bolygón, vagy sem, mi csak egy faj vagyunk a sok közül. Azért is nyűgöz le a természet, mert a legtöbben városokban élünk, nem igazán ismerjük: romantikus helynek képzeljük, ahol minden békés, mint egy parkban vagy kis erdőben, ahol jól érezzük magunkat és lazítunk.
Valójában azonban emberi mércével nézve a természet nagyon kegyetlen. Nincsenek erkölcsei,
nem ítélkezik afelől, hogy egy állatot megölni helyes vagy sem. Ha meg kell enned egy állatot, a természet nem fog pálcát törni fölötted. Ezt a sötétebb oldalt szerettem volna hangsúlyozni. Mind embernek tettetjük magunkat, akik valamelyest elszakadtak a természettől, erkölcseink vannak, de ha forró lesz a talaj a lábunk alatt – vagyis ebben az esetben, nedves –, az emberiesség nagyon vékony héja egyszerűen leporlik rólunk, és ugyanolyan szörnyekké, ugyanolyan állatokká válunk, akik képesek lennének lemészárolni egymást egy babkonzervért.
És az is tetszett, hogy egy természeti erő a saját jogán is szereplővé válhat: az Özönvízben tulajdonképpen a víz az ötödik karakter, az azt követő két regényembe pedig a tüzet, majd a fagyot írtam bele ilyen módon.
Ha már a karaktereknél tartunk, miért volt fontos a négy fiatalt ennyire elkülöníteni a társaiktól? Egy elég erős mi kontra ők helyzet alakul ki, és közben azt gondolják magukról, hogy felsőbbrendűek a többiekhez képest.
De hát nem így gondolkodunk mindannyian? Szerintem ez tipikus, ha van egy csoport, akik kicsit kívülállók, össze vannak zárva, és olyan furcsa barátság vagy kapcsolat alakul ki köztük, amibe rivalizálás is vegyül, vagy nem is annyira bírják egymást. A fiatalokra jellemző, hogy szembehelyezkednek az öregekkel és más csoportokkal. Azáltal határozzák meg magukat, hogy egy banda, egy szubkultúra tagjai, és szükségük van egy ellentétes erőre, ami jelentheti a szüleiket, a kortársaikat, a szubkultúrájukon kívül állókat. Amikor fiatal vagy, még nincs kiforrott identitásod, létre kell hoznod azt, olyanok segítségével, akik hozzád hasonlóan gondolkodnak, ugyanazt a zenét hallgatják, vagy ugyanúgy öltöznek. Közben tulajdonképpen véletlen, hogy épp ez a csapat verődik össze, négy teljesen más ember is lehetett volna, akikre közös sors vár, akár barátok, akár nem.
Az előbb azt mondtad, a természetnek nincsenek erkölcsei. A regény első felében viszont a karaktereidnek sem igen vannak: nehéz megkedvelni őket, üresek, unatkoznak, közönyösek, nincs bennük sok együttérzés. Folyamatosan az emberségükkel viaskodnak.
Azt hiszem, az ő korukban én is hasonló voltam. Az X generáció tagja vagyok, a grunge nemzedéké, és nem hittünk túl sok mindenben: sem a jövőben, sem a kapitalizmusban, sem a társadalomban, sem a szüleinkben, de nem voltak valódi célok sem. Gazdasági válság volt – most is az van, úgy tűnik, mindig az van –, úgyhogy nem igazán volt tétje az életünknek, elég nihilista felfogásunk volt a jövőről.
A miénk volt az első generáció, amelyik rájött, hogy nem lesz jobb az életünk, mint a szüleinké.
A ‘60-as évek baby boomereinek jól ment a II. világháború után, a technológia és a gazdaság robbanásszerűen fejlődött, mindenkinek volt háza, évente többször nyaralni jártak. Aztán a ‘90-es években megjelent ez a nihilizmus azzal kapcsolatban, hogy a dolgok nem jó irányba haladnak a bolygón, és volt emiatt egyfajta fásultság, ami például a zenében fejeződött ki. Ha meghallgatod a Nirvana szövegeit, nem valami optimisták.
És ez más, mint a ‘70-es évek punk mozgalma, mert bár ők is azt mondták, hogy nincs jövő, mégis építettek maguknak saját jövőt. Kis közösségeket hoztak létre, csináld magad hozzáállásuk volt: ha nincs klubod, építsd egyet magadnak, ha nem tudsz zenélni, végy kézbe egy gitárt és fogj le néhány egyszerű akkordot. A grunge-ban ez nem volt, ők nem hittek többé a jövőben.
Visszatérve a szereplőkhöz: igen, eleinte nihilisták, bár ez részben azért van, mert fiatalok. Annyi idősen még nincs kialakult erkölcsi értékrended, rá kell jönnöd egy csomó mindenre, mi helyes, mi nem az, kísérletezned kell a szerelemmel, a társadalommal, a benne elfoglalt helyeddel. Valószínűleg túl sok Nietzschét olvastam. (Nevet.)
Bár a kötet végén felvillantasz némi reményt, a többi regényedben is olyan súlyos témákkal foglalkozol, mint a gonoszság, embertelenség, erkölcsi romlás, magány, részvétlenség. Úgyhogy érdekelne, melyik oldalon állsz abban a kérdésben, hogy az emberek alapvetően jók vagy rosszak?
Fogas kérdés. Persze attól is függ, mit értünk jó és rossz alatt, de nem akarom megkerülni a kérdést. Az én normáim alapján az emberiség alapvetően rossz. Egocentrikusak vagyunk, csak magunkkal és a hozzánk legközelebb állókkal törődünk. Nem a nagy képet nézzük, túlságosan távoli ahhoz, hogy foglalkozzunk azzal, mi történik a világ többi részén. Ha nagy rajtunk a nyomás, mint a könyvben az özönvíz miatt, vagy más természeti katasztrófa miatt, akkor általában azt tapasztaljuk, hogy előtör belőlünk a szörnyeteg. Elég megnézni a napi híreket: még mindig háborúk zajlanak, úgy tűnik, hogy állandóan harcolnunk kell egymással és öldökölni. Nem értem az egészet.
Azt kívánom, bárcsak jobbak lennénk, de úgy érzem,
mélyen belül mindenkinek fel kell ismernie, hogy egocentrikus állatok vagyunk, akiket a saját közvetlen környezetükön kívül semmi sem érdekel.
Másfelől persze nagyszerű dolgokra is képesek vagyunk, gondoskodunk másokról, hősies tetteket hajtunk végre – de véleményem szerint ez a kivétel, és nem a szabály.
Az Özönvízben a leghangsúlyosabb érzék a hallás, a főszereplő a hangok hiányával küzd. Miért pont ezt választottad, hiszen annyiféle szervünkkel érzékeljük a világot? Volt valami hasonló élményed, amiből ez táplálkozott?
Városban élsz?
Igen.
Akkor pontosan tudod, milyen hangosak a városok. Nem hiszem, hogy az emberek többsége valóban átélt már igazi csendet. Nemrég meglátogattam egy barátomat, aki filmet akar készíteni az Özönvízből, egy erdőben van háza vidéken. Amikor kiszálltunk az autóból, olyan volt, mintha kidugult volna a fülünk, mert semmi mást nem lehetett hallani, mint a levelek zizegését és pár madarat. A hangok hiánya megdöbbentő volt.
Nagyon hozzá vagyunk szokva a városi zajokhoz. Ha nincsenek hangok, az nagyon kísérteties, és nagyon ijesztő is, mert ha nincsenek zajok, akkor nincs élet sem.
Ezt végül is megtapasztaltuk egy kicsit a covid alatt, amikor mindenki otthon volt, nem volt közlekedés, nem volt élet az utcán. A hangok hiánya a szavak hiányát is jelenti, így az emberiség hiányát is.
De tetszett az az ötlet is, ami persze lehet, hogy csak városi legenda, hogy az állatok hamarabb megéreznek egy természeti katasztrófát, mint az emberek, és elmenekülnek. A történet szerint, mielőtt a vulkánkitörés elöntötte Pompeit, minden madár elrepült, még a szabadon lévő kutyák és a patkányok is elhagyták a várost. Egy elhagyatott város, amiben nincsenek állati hangok, hiányoznak a közlekedés zajai, nem hallunk emberi szót az utcán – én nem tudok ennél ijesztőbbet elképzelni.
Említetted, hogy film készül a regényedből. Erről mit lehet tudni? Részt veszel benne valamilyen módon?
Egy ez flamand film, de még korai szakaszban van. A rendezővel időről-időre beszélgetünk, hiszen elég sok mindent meg kell változtatni a történetben, nem könnyű ezt a könyvet megfilmesíteni. Katasztrófafilm, szóval sok víz és folyamatos eső kell hozzá, egy magas épület, jó színészek. Ki szokta kérni a véleményem az ötleteiről, hogy hogyan adaptálja a szöveget. Sokkal több párbeszéd kell, hiszen az a regényben alig van. Jók az ötletei, az Ultra drog miatt lehet, hogy hallucinációs részek is lesznek benne, ami vizuálisan érdekes lehet. De csak beszélgetünk, én szeretném távol tartani magam a projekttől. Nem akarom én írni a forgatókönyvet, az egy teljesen más szakma, én nem sokat tudok a filmezésről. De biztos vagyok benne, hogy jó lesz, ha majd elkészül.
És te mivel foglalatoskodsz most?
Egy nagyregényen dolgozom, más lesz, mint az előző, sötét regények, nem akartam az emberi gonoszságot tovább tárgyalni. Szeretnék egy más regényt írni más stílusban, de még beletelik pár évbe, míg befejezem. Ezenkívül novellákon dolgozom, és egy zenei projekten is, ami elsőre rosszul hangzik, de izgalmas lesz: klasszikus zongoristákkal és videóművészekkel együttműködve csinálunk egy előadást, ami jövőre debütál majd.
