A könyv szerzője és egyben elbeszélő-főhőse, Hassan Preisler igazi modern világpolgár: egyszerre van otthon New Yorkban és Berlinben, Bejrútban és Koppenhágában. Másodgenerációs bevándorlóként konferenciákon tart előadásokat az egyenlő bánásmódról, a sokszínűségről és a befogadásról, és amerre csak jár, mindenütt tárt karokkal fogadják. Élete mégis csupa zűrzavar, és sehol sem képes rálelni valódi önmagára.
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein.
Hassan Preisler: A barna ember terhe (részlet)
Fordította Fejérvári Boldizsár
A fehér ember terhét
Vegye legjobb fiad –
Küldd őt száműzetésbe,
Szolgálja foglyaid;
Nehéz igát magára
Húzzon vad nép között –
Lássák alattvalóid,
E gyermek-ördögök.
(Rudyard Kipling: „A fehér ember terhe”)
Amikor utazom, slankított szabású nemzetközi dizájnerszerkóba bújok. Inkább bő melegítőt húznék, de nincs merszem, és amikor konferenciára megyek, akkor gyűrött fekete öltönyt és fekete cipőt veszek fel, pedig szívesebben rendelnék valamit a Jardexről, de nincs merszem, és amikor a Louisiana modern múzeumba megyek, bézs nadrágba és bézs ingbe bújok, pedig inkább húznék köntöst szandállal, de nincs merszem: mert kaméleon vagyok, és lehetek bárki, akit csak kívánsz, és ha társat akarsz, fogd meg a kezem, és ha dühödben le akarsz ütni, arra is készen állok, és ha bokszoló kell neked, ringbe lépek érted, ha orvos, megvizsgállak, ha sofőrre vársz, szállj csak be, és ha el akarsz vinni egy körre, tudod, hogy megteheted; én vagyok a te embered, hiszen olyan alkalmazkodó és változékony vagyok, olyan hajlékony, mint egy balett-táncos, és olyan fogékony, mint egy kisbaba, és ha Bejrútban vagyok, széles terpeszben ülök, nem teszem keresztbe a lábam, és ha New Yorkban vagyok, azt mondom, „yeah”, nem azt, hogy „yes”, Sevillában viszont vasárnap soha nem húzok rövidnadrágot, és ha Berlinben vagyok, 17 óra után nem veszek fel barna cipőt, és minden faluban, kisvárosban, nagyvárosban, ahol csak megfordulok, pont úgy viselkedem, ahogy megfigyeltem, és minden alkalommal, amikor hazatérek és dán földre lépek, mélyen meghajolok, és megcsókolom a földet a talpam alatt, és ledobom a kipát, és jól a fülembe húzom a piros-fehér tapsoló sapkát, mielőtt belemosolygok a vámosok nélküli egyoldalú tükrökbe, és kilépek a lobogó zászlók sűrűjébe, és az én Mayem talpig feketében futva jön elém, és mosolyog, és megcsókoljuk egymást, majd felszállunk a Kasterportból Østtrupba induló vonatra, és nyolc favágóinges és pirospozsgás ember, négy férfi és négy nő ül körülöttünk, és látják a nemzeti színű sapkámat, és azt mondják, „milyen szép lányod van”, és „jobb, ha töltve tartod a vadászpuskát, ha felnő”, én meg megköszönöm, és behajtunk egy alagútba, és csend ül a kocsira, aztán újra kijövünk, és Sonia azt mondja:
„nézd, itt jön a fény”.
A nevem Hassan Preisler. Ahol általában fellépek, ott olyan kérdések kerülnek terítékre, mint az egyenlő bánásmód, a sokszínűség, a befogadás és az integráció. Tulajdonképpen színész vagyok, de ha kell, egy konferencia kedvéért öltönyt és szép cipőt húzok, lenyírom a szakállamat, majd előadást tartok a neveltetésemről, és kis filmbejátszásokat mutatok más színes bőrű emberekről, akik szintén azt hiszik, hogy kevesebbet érnek, aztán kerekasztal-beszélgetést folytatok megint más színes bőrű emberekkel, akik hozzám hasonlóan magas honoráriumot kapnak azért, hogy arról beszéljenek, milyen érzés színes bőrűnek lenni egy fehér világban. Elüldögélünk mi városházán, színházban, moziban, filmklubban, múzeumban, könyvtárban. Ahol legalább egy árva terem van, ott már lehet konferenciát tartani. Ahogy a Blackwater fegyvergyár megfejte a hadiköltségvetést,
úgy kaptak az integrációs ipar harcosai is szabad kezet, hogy a szent ügy szolgálatában járják az utcákat és civilekre lövöldözzenek.
Velem szemben politikusok, menedzserek, producerek, rendezők, tanácsadók. Halántékuk őszül, fejük kopaszodik, kikeményített ingük egy vagyon, és még ha leülnek is, amikor én felállok, akkor is egy fejjel magasabbak nálam, de a szájuk kiszáradt, és a kezük feszülten szorítja a törékeny műanyag poharakat, amikor a szájukhoz emelik, mielőtt alázatoskodva mosolygó önkéntesek töltenének nekik újra. A nagyságos urak félnek a vizsgálóbizottságtól, amely tanúnak idézett engem, és mi most Nürnbergben, Johannesburgban, Hágában vagyunk, és felállunk, amikor a roppant integrációs szörnyeteg hosszú, fehér galléros fekete talárban, parókával a fején bevonul az ajtón, és a szemünk láttára változtat nevet, és mosolyogva változik át inklúziós szörnyeteggé, engem pedig a tanúk padjára hívnak, már nem külföldi munkás vagyok, hanem vendégmunkás, és már nem bevándorló vagyok, hanem újdán, és már nem kisebbségi a hátterem, hanem interkulturális, és nem vagyok többé első, másod-, harmad-, negyed- vagy ötödgenerációs bevándorló, és megengedik nekem, hogy bekössem a nagyságos urak szemét, hüvelykujjammal felhúzzam a kakast, keményen a halántékukhoz nyomjam a csövet. „Kicsit több türelmet kell mutatnia”, mondják, „hiszen emlékezhet még, hogy egy fekete nőre bíztuk az időjárás-jelentést”, mondja a tarkopasz, szemüveges, szakállas úr, és szorosan magához szorít, én pedig beleragadok az ölelésbe, és hirtelen nem is tudom, melyik lábamra álljak, mert olyan szaga van, mint Mogens papának, de közben úgy néz ki, mint a fénykép a történelemkönyvből, ahol a piros egyenruhás tiszt Gatling kézi gépfegyverrel kaszálja le indiai ősömet Delhi főterén, miközben indiai ősöm urdu nyelven azt kiabálja, hogy „Viva la Revolución”, mert úr akar lenni a saját házában, és végül elhúzódunk egymástól, nekem pedig halvány fogalmam sincs, mit tegyek.
Szilveszterkor találkozom az én Mayemmel egy reklámügynökségi partin, őt az ikrek, Mads és Andreas hívták meg, engem pedig Fogalmamsincs Ki, és vándormadár alakzatban, női sleppel érkezem, és én vagyok az, aki a passzátszelet fújja, méghozzá szmokingban, és én vagyok a nap fénypontja, mert rég nem hívhat már senki csak úgy Hassannak, akinek annyi mondanivalója van, mert Bejrútban Jalda fogta magát, és csak úgy lelépett azokban a szép flamencogöncökben, és aki Aarhusban üres terem és Muri & Mario előtt játszott a Stiften Caféban, és Koppenhágától északra a nagyapja, Mogens a vécén esett össze, vérröggel a koponyájában, és teletömték kortizonnal, fehér ingbe és fehér nadrágba csomagolták szép magaslati kilátással a körgyűrűre, és Mogens papa elvesztette a személyiségét, és az ablakon mutogatott ki, és azt mondta anyának, hogy „jönnek, csak jönnek a hobbitok”, és Mogens papa lassan kiszáradt az ágyban, és a szeme egyre mélyebbre süppedt a szemgödrébe, és a bőr teljesen összehúzódott a koponyáján, és Mogens papa nyitott szájjal, halk „ah” hang kíséretében fejezte be, és mi eltemettük őt Jørn Utzon bagsværd-i templomában, és a nagyszakállú pap megengedte, hogy felolvassak abból a beszédből, amit Mogens papának és szépséges szép Birthének írtam, akivel akkor találkozott, amikor Else mama teljesen magába fordult, és én felálltam, és végigmentem a padsorok között, kihajtogattam a papírt,
a koporsónak támaszkodtam, hogy megtámasszam reszkető lábamat.
Néhány évvel később a szépséges szép Birthe is meghal a Fælledgården otthonban, és nem marad más emlék utána, csak smucig férfiak meg bőkezű férfiak, akik közül a legsmucigabb neve úgy hangzott, hogy bam-bambam, a bőkezűeké pedig inkább bambum-bambum-bambum, de előtte még sikerül meglátogatnom Birthét, és együtt nézegetjük Mogens papa képeit, teázunk, sütit eszünk, és erre megszólal Birthe, „te ki is vagy?”, mire én, „Hassan vagyok”, és eszembe jut, hogy „ezt már átéltem egyszer”, és újra Else mamánál vagyok a Møllegården szanatóriumban, és Else mama megkérdezi, „mondd még egyszer, ki is vagy te?”, és én azt felelem, „Hassan vagyok”. Nem akaródzik meglátogatnom Else mamát, de a bűntudatom segítségével mégis ráveszem magam, és felszállok az elővárosi vasútra Lyngby felé, onnan át a helyközi buszra, ami elvisz a tóhoz, ott aztán leszállok, kinyitom az esernyőm, elsétálok egy cserkészkunyhó és egy rádió-adótorony mellett, és odaérve az illatmentes mosópor és az ízetlen krumplipürépor szaga szinte behúz az ajtón, amely száraz nyikorgással nyílik ki, én pedig végigsétálok a folyosókon, és mindenütt vörös tégla és fakeretbe rakott virágos patchworkök és linóleumsima padlók, és a társalgóhoz közeledve már messziről meglátom őt, és megtorpanok egy pillanatra, mert ma Else mama elemében van, és Else mamát valóságos udvartartás veszi körül, és Else mama a világ távoli részeire utazik, és a többieket is elviszi magával, éli az életét, és vörösre festi a helyiséget, és ő Karen Blixen és Emma Goldman és Asta Nielsen egy személyben, én pedig teszek egy lépést, és betoppanok a történetébe, és „itt jön az unokatestvérem, Hassan”, mondja ő, „Indiából jött. Maharadzsa”, és Else mama büszke, mint maga a római pápa,
én pedig leülök, mire ő a homlokomra teszi a kezét és áldást ad,
de most már a nagy mahagóni íróasztalánál ül a tengerparton végigfutó Strandvej mellett elterülő birtokán, és az Øresund szorost kémleljük a távolban, kakaót iszunk ezüstkannából, és az egész udvartartás megbabonázva hallgatja Else mama történeteit Kenyából, Indiából, Peruból, de egyszeriben megremeg a világ, és valami elvész, valami összeomlik, és Else mama elmerül egy másik mélységben, és azt mondogatja: „és, és, és, és, és”, és én felnézek, és a hallgatóság illatmentes mosóporszagú ruhát visel, és kerekesszékekhez meg kopott bükkfa székekhez szögezve ül, miközben ízetlen burgonyaporpürét etetnek velük a szorgos ápolók, és a gyümölcslé langyos, a tea hideg, én pedig végigtolom Else mamát a társalgón, együtt kéksajtot eszünk, és ő azt mondja, „Saga”, majd mély levegőt vesz, és lemerül a mélybe, ahol szem elől tévesztem, és hiába húzom a kötelet a búvárharang felé, és hiába hívom a rádión, mert ő kikapcsol, és nem válaszol, én felveszem a kabátomat, kinyitom az esernyőm, felszállok a helyközi buszra, majd át az elővárosi vasútra, és nem telik bele sok idő, hogy egy éjszaka Else mama újra lemerüljön, levegye a maszkját, elejtse a palackot, elengedje a kötelet, és egy könnyű „ah” hang hagyja el az ágyat, ahol fekszik, és anya és Mogens papa felébred, és Mogens papa végigsimítja az arcát, anya pedig a mellén összefonja a kezét, én pedig azt mondom: „Isten veled, Else mama”.
Az én Mayem erős kézzel ragad meg a táncparketten, és nem akarom, hogy megint kicsússzam a kezéből, én kapálózom, ő erősen fog, majd felkerekezünk a Godthåbsvejre, és nem csalás, nem ámítás, hogy jó kilátás van a reménységre, hiszen az én Mayem a gyerekkorom utcájából való, és fekete a haja és barna a szeme, éjszaka összefutunk az asztalnál, és teát iszunk, és ha én azt kérdezem, „tudod?”, ő meg azt, hogy, „ismered?”, akkor azt válaszoljuk egymásnak, hogy „igen!”, és ő beburkolózik egy jó vastag pamutplédbe, és elalszik, nekem pedig késő éjjelig nem jön álom a szememre, és másnap reggel már nincs itt, és a nap már magasról süt be az ablakon, én körülnézek, a padlón kopott alsónadrágok és levetett melltartók hevernek, mellettük ruhák és nadrágok a székeken és ruhaszárítókon, és mindenütt cipők, meg zoknik, véletlenül sem párba rakva, és a régi konyhában ételmaradék ragadt a feltornyozott mosatlanra, mialatt a csomagolt sonka sarka felpöndörödött a hűtőben, a csomagolt sajt kemény, mint a kő, a negyed csomag pirítós száraz, mint a homok, én meg csak állok ott tátott szájjal, táguló orral, ökológiával és magas rosttartalommal, és azt mondom magamban, „fantasztikus a csaj”, és fogom a számítógépet, bőröndöket, táskákat, dobozokat, könyveket, mappákat, bútorokat költöztetek a lakásba, de minden egyes dobozzal, amit kiürítek, és minden egyes székkel, amit felállítok, birtokba veszem az otthont és az én Mayemet, és valahányszor kinyitok egy levelet, ami az új címemre jött, úgy érzem, hogy a ház és az én Mayem birtokba vesz engem, és valahányszor ez a birtoklás belém mar, egyre jobban megijedek, és valahányszor egyre jobban megijedek, mind hangosabban és dühösebben kiabálok, és földhöz vágok egy tányért vagy egy csészét odakint, a kedves kis konyhában. Az én Mayem süteményt süt és perecet és linzert, én meg takarítok és rendet rakok, ő szelektál, én meg gyűjtök, ő égeti a pénzt, én meg spórolok, ő édeskettesben akar vacsorázni, én meg a haverokkal akarok inni, ő össze akar házasodni, én meg gyereket akarok, a különbségeink a napnál világosabbak, a hasonlóságaink pedig homályosak, mint a foltos üvegedények, és eltávolodunk egymástól, és csalódunk, és megkeseredünk, és megkeményedünk, és ellenségekké válunk, és nem kíméljük egymást, és elszabadulnak az indulatok, és egymásnak esünk, és ez rohadtul fáj, és néha törékeny tűzszüneteket kötünk, mint amikor az apósom, Mohamed, holtan esik össze egy vérröggel a szívében, vagy amikor összeházasodunk, vagy amikor Sonia világra jön, és amikor a békének vége, a háború még jobban elmérgesedik, és én nem akarok beszélgetni, és az én Mayem dühös rám, én meg arra gondolok, hogy régen az úgy volt, hogy amikor egy férfi és egy nő összejött, a nőnek sokkal több ismerőse volt, akivel beszélgethetett, és a férfi is sokkal több embernek mesélhette a rossz vicceket, és arra gondolok, hogy Dániában már nincsenek nagycsaládok, kivéve a bevándorlókat és a Maersket, és arra gondolok, hogy apa családja nagycsalád volt, és anya családja is nagycsalád volt, és hogy
a mi otthonunk egy borzasztóan sebezhető kis sejt.
