A bergeni szerző első, 2018-ban megjelent regénye újnorvég, azaz nynorsk nyelven íródott, csakúgy, mint az idei irodalmi Nobel-díjas, Jon Fosse munkái. A kötettel Svisdal 2018-ban elnyerte a pályakezdők Tarjei Vesaas-díját, 2022-ben Budapesten az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának norvég vendége volt, ősszel pedig a Margó Irodalmi Fesztiválon mutatta be Domsa Zsófia fordításában megjelent kötetét.
A Semmirekellők viszonylag könnyen átlátható regénytérben, egy isten háta mögötti turistaszállón és annak környékén játszódik Norvégia északnyugati részén. Az árnyaltan és részletesen bemutatott alakok sincsenek túlságosan sokan, és bár bukkannak fel mellékszereplők (leggyakrabban szállóvendégek), a hangsúly három fiatalon és a szállodát vezető házaspáron van. A középponti hős egy tizennyolc éves lány, Gjøa, aki nyári munkát vállal ezen az otthonától távoli helyen, így próbál elszökni a gondjai (szülei válása, családja széthullása és az anyjával való fojtogató viszony) elől. A felnőttkorba lépő középiskolás lány a szállóban töltött néhány hét alatt teljesen egyedül kénytelen szembenézni olyan problémákkal, mint munkaadójának kiszámíthatatlansága,
elszigeteltség, honvágy, és a legnehezebb mind közül, egy abortusz.
A kis faluban minden új számára, mégis hamar közeli barátságba kerül a szállodát vezető házaspár fiával, Ingebrigttel és a másik kisegítő lánnyal, Therese-vel is. A három fiatal egymáshoz nagy megértéssel és empátiával viszonyul, de az idősebb generációval, a szállodát vezető házaspár tagjaival nem találják a közös hangot. Mindenki éli a maga meglehetősen frusztrált életét, szinte mindenki neheztel mindenkire, de hogy kinek van igaza, ki az, akivel olvasóként együtt érezhetünk vagy akinek igazat adhatunk, nem egyértelmű, és ez nagyrészt a Svisdal által választott nézőpontváltásos elbeszélésmódnak köszönhető.
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon és az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron. A könyvsorozat megjelenését középiskolásokat célzó olvasásnépszerűsítő program kíséri a következő három évben. A projekt médiapartnere a Könyves Magazin, a könyveket és a szerzőket részletesen és rendszeresen bemutatjuk majd az oldalon.
Tovább olvasokA regény egyes fejezetei ugyanis váltakozó nézőpontból íródnak, van, hogy Gjøa, van, hogy Ingebrigt vagy az ő anyja mesél, van mindentudó narrátor is, de az is előfordul, hogy a falu állatorvosa veszi át az elbeszélő szólamot egy fejezet erejéig. A saját nézőpontjából pedig mindenkinek igaza van, még az állandóan mogorva, nehéz természetű anyát is megértéssel figyeljük, ugyanúgy, mint az életben látszólag céltalanul tébláboló fiát vagy munkakerülő férjét. A gyakori perspektívaváltásokban még inkább láthatóvá válnak a generációk közötti törésvonalak, betemethetetlen árkok, felszámolhatatlan szakadékok.
„Nincs kinek elmondani”
– jegyzi meg a főhős az abortusza után, utalva azokra a kommunikációs problémákra, melyek nagyon élesen láthatóvá válnak a nézőpontváltásokban. Mindenki a maga monológját mondja, a saját zárt életét éli és egy pillanatra sem tud vagy nem akar más életébe belehelyezkedni. A generációkat elválasztó nagy távolságok oka lehet a technika robbanásszerű fejlődése és a hirtelen kinyíló, globalizálódó világ, de Svisdalt nem ez érdekli, nem az okokat kutatja, hanem a következményekre mutat rá. Látjuk, hogy a falvak egyre néptelenebbek, a fiatalok elhagyják a vidéket, a szüleiket, a régi mesterségeket, a városokba mennek, de valójában fogalmuk sincs arról, hogy miért. Nincsenek igazán céljaik , de abban egészen biztosak, hogy otthon nem maradhatnak,
az otthon ugyanis nem meleg és biztonságos, hanem kiszámíthatatlan, fojtogató közeg ebben a regényben.
Ennek egyik oka éppen az, hogy a viszály, az ellentét mindenhol ott van, a családtagok között (lásd a szállót vezető szülők rossz házasságát, kapcsolatukat gyerekeikkel), és a tágabb környezetben is: „Azt hittem, túlzás, de talán fél év sem telt bele, hogy világossá vált, nincs olyan tanya, ahol ne kísérne valamelyik ük-ük-ükatya szelleme. A következő tanyán meg egy másik ősé, aki valaha összeütközésbe került az előbbivel, és emiatt kellett szítani a parazsat. A viszály ugyan nem mindennap kerül napvilágra. De akkor is ott lebeg felettük.” A viszályok generációról generációra öröklődnek és ott vannak a szűk családban, és a tágabb közösségben is. Ezek a viták nem mindig állnak meg a szóbeli sértéseknél és vádaskodásoknál, hanem olyan kegyetlenségig fajulhatnak, mint megölni valaki szeretett kutyáját.
A Helikon Margó Könyvek sorozatában megjelent Semmirekellők a menekülés vágyáról szól, lázadásról és jobb sorsra érdemes fiatalokról, a nemzedékek közötti távolságról és ősi családi viszályokról. Olvass bele!
A regény kényelmetlen, klausztrofóbiás viszonyokkal van tele, ami alól az anya-gyerek kapcsolatok sem kivételek, annak ellenére, hogy – a közvélekedés szerint – éppen ezeknek a viszonyoknak kellene a biztonság és a feltétlen szeretet fundamentumainak lennie. Svisdal mintha azt sugallaná, hogy valaki, pusztán attól, hogy anya lesz, nem válik varázsütésre jó emberré. Ez egyébként visszatérő meglátása a szövegnek, mely egy társadalmi tabut is ledönt, és felhívja a figyelmet arra, hogy az anyák között is vannak nemtörődöm, agresszív, kontrollmániás vagy szeretni képtelen emberek, így léteznek rossz anyák is. A regény egyik érzelmi csúcspontja az a rész, amikor a szálló szomszédságában élő óvodás-kisiskolás korú kisfiú magában elképzeli anyja halálát: „Aztán elsírom magam. Egyszer agyonverem az anyám. Egyszer majd péppé verem és ő nem fog visszaütni. (…) A nyakát ütöm, meg a kezét. És azt ordítom: Nem sírtam, hallod? Most sem sírok, te átkozott pokolfajzat! Hallod ezt? (…) Addig verem, amíg meg nem mozdul többé, és elhajítom a botomat. Aztán elfutok.” A hosszú bekezdés a gyermeki fantázia túlzásaival mutatja be a toxikus kapcsolat elszenvedőjének érzéseit, és
rántja le az anyaságot néhány mondatban a kultúránkban neki rendelt piedesztálról.
A regényben a szomszédi viszonyban, a házasságban, a szülő-gyerek kapcsolatokban is a negatívumok a hangsúlyosak, de azért van példa olyan viszonyra is, melyben a pozitív érzelmek, az odafigyelés, a törődés és az empátia dominálnak. Gjøa és Ingebrigt kapcsolata például kétségtelenül ilyen. Nem szerelmesek egymásba, így a szerelem önzése nélkül, már alig pár hetes ismeretség után is támogatják egymást. Amikor a lánynak be kell vennie az abortusztablettát, akkor Ingebrigt szolgáltat számára alibit, hogy távol maradhasson a munkától, illetve ő az, aki óránként megjelenik, hogy ellenőrizze az érzelmi és fizikai traumán egyszerre áteső lányt, és ha a szavak szintjén nem is, tetteivel, figyelmével segítse őt a nehéz pillanatokban.
A Semmirekellőkben nem a cselekmény a lényeg, a hangsúly sokkal inkább az események megfigyelésén van.
A világtól elzárt helyen a kontempláció a lényeges,
az, ahogyan a kapcsolatokat a szereplők érzékelik és értékelik. A szerző mindehhez a realista elbeszélésmód eszközeit használja, figyel a részletekre, a látásmódhoz pedig hétköznapi nyelvet rendel, ami nincs megszórva semmivel, ami kifejezetten irodalmivá, stilizálttá tehetné. A könyv „a higgadt és pontos megfigyelések regénye”, jegyzi meg az utószót író Moskát Anita, aki szerint a szerző „beavatkozás és ítélkezés nélkül” mutatja be a szereplőit. Bár Gjøa története egy coming of age sztori, mégsem jellemzőek a hosszú belső monológok, az árnyalt lélekábrázolás. Nem igazán tudjuk meg, mi játszódik a hősök fejében, szívében, legfeljebb abból következtethetünk, ahogy viselkednek. Éppen ezért nem klasszikus lélektani regény a Semmirekellők, és sokszor az az érzésünk, nem azért nem ismerjük meg ezeket a belső monológokat, mert az író nem akarta megmutatni őket, hanem mert egyáltalán nem is léteznek, hiszen a szereplők maguk sem értik, mi történik velük, nem reflektálnak a saját helyzetükre, érzéseikre. Éppen ezért mi, olvasók sem belehelyezkedünk a tudatukba, csupán megfigyeljük őket, és ebből próbálunk levonni bizonyos következtetéseket.
A Helikon Kiadó és a Margó Irodalmi Fesztivál közös gondozásában megjelent Margó Könyvek sorozatának norvég darabjához Moskát Anita írt utószót. 
A regénnyel kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés, hogy Gjøa felnőtté válásának története egyben fejlődéstörténet-e. Bár a főhős nagyon keveset tár fel a benne lejátszódó folyamatokból, mégis arra kell következtetnünk, hogy történik benne változás, mert a szöveg végén, a hazatérés előtt mintha a végig távollévő és elutasított anya iránti megbocsátás, sőt, a túl szigorú ítélet miatti megbánás körvonalazódna, még ha egyelőre csak feltételes módban is:
„Talán nem is kellene kétségbeesetten összekaparnom néhány szót, hogy belekezdjek a válaszba. Csak annyit mondanék: mama. És beismerném, hogy hibáztam.”
