A dán anyától és pakisztáni apától származó Hassan Preisler (eredeti nevén Ahmad) igazi világpolgár. Otthonosan mozog New York Cityben, Berlinben és Bejrútban, Londonban és Koppenhágában, tökélyre fejlesztette a kaméleonlétet, mindenhol a megfelelő ruhadarabokba öltözik, adekvát akcentussal beszél, a lehető legtermészetesebben a környezetébe simulva közlekedik, de arra a kérdésre a legnehezebb válaszolnia, ki is ő valójában. Erre keres választ önéletrajzi regényében is rengeteg öniróniával, időben és térben hatalmas utat járva be a pakisztáni ősöktől a madridi melegnegyedig, a fehér bőrű, szőke hajú és kék szemű nők gyűjtésétől a dán-egyiptomi származású filmrendező feleségig, apja, majd anya megtagadásától a családi békéig.
A barna ember terhe Kipling-parafrázis, a fehér szupremáciával átitatott versre már a kortársai is reagáltak az imperializmust az elszenvedők szemszögét is bemutatva, ilyen válasz volt Henry Labouchère-től (1899) és Lulu Baxter Guy-tól a The Black Man’s Burden (1903), valamint Howard S. Taylor The Poor Man’s Burdene (1899) is. „[O]lvasom Rudyard Kiplingtől »A fehér ember terhé«-t,
ott ülök a szobámban, nézem a plafont, és nem tudom eldönteni, hogy legjobb fiú vagy gyermek-ördög vagyok-e”
– írja Hassan Preisler sodró lendületű autofikciójában, melynek középpontjában épp ez a töredezett és időről időre széthulló identitás áll. A regény szerkezete ugyanilyen töredékes és szerteágazó, a sűrű és minden elemében multikulturális élet ezer helyszínén mutatja be, hogyan kérdőjelezi meg magát az elbeszélő és milyen önvédelmi mechanizmusai vannak a többségi társadalom képzelt vagy valós előítéleteivel szemben, melyek akár egy fodrászhoz történő időpontfoglaláskor is előtörnek:
„betanultam egy mondatot, amit a »helló, Hassannak hívnak« közvetlen folytatásaként ledarálhattam, nevezetesen: »Igen, ez arab név, de apám dánabb, mint a dánok, és nem muszlim, szereti a sört és a kolbászt, és soha nem jártam Pakisztánban, ami egy elmaradott és elnyomó társadalom, és egy szót sem beszélek urduul, és anya szőke és kék szemű, és Dániában születtem és nőttem fel, és ez az egyetlen ország, amit ismerek, és dán vagyok, teljesen dán, száz százalékig«”.
Az önéletrajzi szál mellett a legnagyobb hangsúly a társadalmi szatírán van. Hassan a külvilág szemében sikeres, excentrikus művész és megmondóember, teljes mértékben önazonos és „színvak”, profi utazó aktivista, aki a kisebbségekért, a kulturális sokszínűségért, az inklúzióért és a társadalmi esélyegyenlőségért harcosan áll ki a lehető legtöbb fórumon. Fegyverét azonban a dán szélsőjobb helyett maga felé fordítja, hiszen pontosan látja azt is, hogy ezek a szemináriumok, konferenciák és workshopok a kulturális/társadalmi/politikai elit lelkiismeret-nyugtató, öntömjénező és nem mellesleg kifizetőhelyként is funkcionáló eseményei. Preisler provokatívan, köntörfalazás nélkül ír a luxusreggelik és luxusöltönyök, a még kidolgozásra váró konferenciakoncepciók és megteremtésre váró víziók világáról, valamint arról, ahogy „az egész iparág eltelik kaporfagyival és kapros piskótával és azzal a tudattal, hogy mi vagyunk a megváltók”. Épp csak a megváltás nem jön össze, ugyanis a tanácskozások után semmit sem változik a bevándorlók, kisebbségek, színes bőrűek, nők, a homoszexuálisok helyzete, de épp ezért újra és újra össze lehet jönni megvitatni a világ bajait és megveregetni egymás vállát, mert
ez szó szerint sokkal kifizetődőbb, mint azt mondani, hogy ez pénz- és időpocsékolás,
és hogy „[a] sokszínűségi és befogadószemináriumok megsavanyodott társadalomjobbítástól és avas moralizálástól bűzlenek”. Hassan tehát legyűri kiábrándultságát és hányingerét, és felveszi a honort, miközben léthazugságokat hajtogat magának. A „médiasztár pakit” pedig mindaddig befogadja és élteti az értelmiségi közeg, amíg ki nem ejti a h-betűs szót, vagyis hogy „arról mikor fogunk beszélni, hogy hogyan?”, mert a „hogyan?” nem kapott meghívást a konferenciákra, workshopokra, szemináriumokra. Az önirónia nem véletlen, hiszen az író a mai napig az iparág része és mozgatója, moderátorként él előadóként is „kibérelhető” olyan témákban, mint a modern férfiasság, az élet igazságai és hazugságai, az etnikai áldozatszerepek, a válás fájdalma és győzelmei, a szégyen és bűntudat vagy az apaság átka. Hassan Preisler pedig természetesen meghökkentő, személyes, interaktív és provokatív show-t, előadást, workshopot ígér megrendelőinek.
Az összetett idő- és térszerkezetű regény legélvezetesebb részei azonban nem az amúgy kifejezetten szórakoztatóan megírt önmarcangolások, vallomások és a „konferenciapatkányozás”, vagy a világ bármely pontján eltöltött, talajvesztett és féktelen, whiskey-vel, brandy-vel, crackkel és hasissal átitatott éjszakák leírásai , hanem
a szövevényes és hihetetlenül izgalmas családtörténet töredékei.
A párhuzamosan építgetett dán és pakisztáni családfa tagja a nürnbergi rézmetsző Johan Martin Preisler, aki északi irányt ad családjának, mert Párizsból dönthet a toszkán vagy a koppenhágai udvar mellett, és ő Dániát választja, 1744-ben telepedik le Koppenhágában, és hat dán királyról, köztük IV. Frigyesről készít metszeteket. A dán ágon művészek születnek, depressziósak és szuicid hajlamúak, Mogens papa pedig nem kollaborál a nácikkal, hanem fegyvereket csempész és zsidókat, ellenállókat szöktet a náci megszállás alatt. És a családtörténet része a pakisztáni Hukumdín földbirtokos ükapa, aki hazárdjátékon elveszíti az összes pénzét és nincs vezetékneve, mert Pakisztánban akkoriban még nem vezették be a vezetéknevek rendszerét. És ott van Basír papa, aki végigrángatja családját a fél országon, bankot igazgat és lepaktál a helyi maffiával, fiát Cambridge-ben taníttatja, majd azzal a lendülettel tagadja ki, ahogy egy szőke, dán lányba lesz szerelmes, aki történetesen Hassan édesanyja lesz. És beleláthatunk a Cambridge-i egyetemisták egyszerre szédítően elitista és elképesztően menő életébe, ahol a The Who és a Pink Floyd élőben keveredik a gin-tonikkal.
A család hullámokban esik szét és egyesül újra, egy visszatérő, megsemmisítő mondat pedig úgy vonul be a családtörténetbe, mint „az igazán szemét szavak”: a
„mutathatnál valami kis hálát, amiért egyáltalán itt élhetsz ebben az országban”
gyilkos erővel szegeződik a bevándorlók első-, másod- és harmadgenerációjára is. A főzéshez, ételhez való viszony ugyanilyen plasztikusan írja le az ambivalens viszonyt a hagyományokkal, vallással, gyökerekkel, identitással, a biokémikus apa, aki muszlimként nőtt fel, ateista lett és a bárányhúst komoly küzdelem árán disznóra cserélte. De hiányzik neki Basír papa specialitása, a bárányvese hagymasalátával, a fiatal Hassan pedig menekül a keleti fűszerektől átitatott ruhatárától, mert a szag maga a bélyeg a dán társadalom szemében. A dán anya pedig, aki protestánsként nőtt fel, most buddhista és egy dél-francia faluban kántál éjszakánként. Nyugat és kelet történelme, illatok és ízek, kultúrák és hagyományok keverednek és feszülnek egymásnak, belső harcot vívnak, melynek áldozata, túlélője vagy épp haszonélvezője Hassan. Nézőpont kérdése.
A főhősnek sokszor a külvilágban is meg kell küzdenie a rasszizmussal, például amikor egy szélsőjobbos kocsmába keveredik és majdnem megverik, vagy amikor a barátja definiálja neki, ki is a dán: „Szia, Hassan, ohhhh, alig vártam, hogy válaszolhassak arra a kérdésedre, hogy »hány generációig« tudnak a dánok elszámolni, és mikortól számítasz dánnak… Szerintem a válasz egyszerű: amikor már nem adtok arab nevet a gyerekeiteknek. ÉS nem családtagokkal vagy más, »hazulról«, a származási országotokból jövő emberekkel házasodtok össze. Üdv, Brian”. Hozzá kell szoknia, hogy bőrszíne kontextusfüggő, Pakisztánban sápadt, Dániában barna „paki”, a New Orleans-i börtönben azonban a „fehér seggét” akarják. Az iskolapszichológusoknál és a párterápián, sémaelemzésen és mindfulnessen, a kognitivistáknál és a pszichoanalitikusoknál
a demokrácia és az inklúzió nevében viszont rendre megkapja, hogy bőrszínének kizárólag ő maga tulajdonít jelentéstartalmat.
A szerepek egy hatalmas identitásdarálóban keverednek, Hassan felveszi és ledobja őket, az egész világot bejáró, zaklatott vándorútján azonban sem az otthont, sem önmagát nem találja.
A szinte egy lélegzettel elhadart belső monológ sok helyen egyfajta tudatosan strukturált Szabad-ötletek jegyzéke, melyben „Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni”. Preisler nagyszerű nyelvi formát talál a tartalomhoz, zakatoló, lüktető enumeráció a szöveg nagy része, hosszú, élőbeszédszerű gondolatfolyamok száguldanak bekezdéseken át, néha megtörve egy-egy melankolikus vagy nagyon pontos leíró, megfigyelő epizóddal. Hassan legnagyobb küzdelme az önelfogadás és a belső béke megtalálása, de ez nem megy, ezért a külvilágtól vár visszajelzést mindenáron. Gátlástalanul tipor bele lelkekbe, színesbőrű gyerekektől várja az önigazolást, empátiát és barátságot. A regény egy pontján megismétli dr. Clark ötvenes évekbeli amerikai kísérletét, egy fehér és egy fekete játékbabát tesz színes bőrű gyerekek elé, és arra kéri őket, hogy mondják meg neki, melyik a szebb és melyik a csúnyább, mert látni akarja, hogy nekik is olyan rossz-e, hogy színes bőrűek, mint neki.
„[J]önnek a lányok és a fiúk felváltva, Törökországból és Marokkóból és Indiából és Pakisztánból és Szomáliából, sötét a bőrük, barna a szemük, fekete a hajuk, és egymás után mutatnak rá a fehér babára, felemelik, megfordítják, mosolyognak, és azt mondják, »ez a szebb«, aztán ránéznek a fekete babára, keményen homlokon koppintják, és azt mondják, »ez a csúnyább«, és én megkérdezem tőlük, melyik babára hasonlítanak, és ők azt mondják, »én úgy nézek ki, mint a fekete baba«”.
A kísérlet sikerül, az elmélet újfent beigazolódik,
de nem marad más utána, mint a maró szégyen:
Hassan rájön, hogy saját nyomorával nem traumatizálhat gyerekeket egy „jó ügy érdekében”, hiába érzi úgy, hogy erre a filmre szüksége van a világnak.
A barna ember terhe nem klasszikus fejlődésregény, hiszen sokkal inkább szól az elbeszélő történetének dekonstrukciójáról és az identitás kereséséről, mint annak megtalálásáról és egyfajta nyugvópontról. Ezt az életen át tartó munkát azonban nem lehet megspórolni, ha egyszer tényleg egy jobb és igazságosabb, egyenlőbb világban akarunk élni.
