Egy 18 éves lány, Gjoa, megszökik válás miatt szétszakadt családjától, hogy nyári munkát vállaljon egy turistaszállóban Norvégia északnyugati részén. A panziót egy házaspár működteti: Olaug, az asszony, látástól vakulásig dolgozik, miközben férje, Gunnar, inkább csak a vendégekkel beszélget. Ezen a nyáron fiuk, az egyetemen tanuló Ingebrigt is hazalátogat, és hamarosan ő lesz a nehéz helyzetbe kerülő Gjoa egyetlen bizalmasa. A Semmirekellők a menekülés vágyáról szól, lázadásról és jobb sorsra érdemes fiatalokról, a nemzedékek közötti távolságról és ősi családi viszályokról - és arról, hogy talán a legreménytelenebb helyzetekben is van választási lehetőségünk. A norvég író regényéhez Moskát Anita írt utószót, a regénybe pedig itt olvashatsz bele.
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon és az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron. A könyvsorozat megjelenését középiskolásokat célzó olvasásnépszerűsítő program kíséri a következő három évben. A projekt médiapartnere a Könyves Magazin, a könyveket és a szerzőket részletesen és rendszeresen bemutatjuk majd az oldalon.
Tovább olvasokMoskát Anita: Empátia mint lázadás
Lars Svisdal első regénye olyan, mint korhadt deszkák alatt hangyabolyt találni. Más író talán kísértésbe esett volna, mihez kezdjen vele, vérmérsékletének megfelelően bottal piszkálja fel, vagy forró vizet önt járataiba – a Semmirekellők azonban a higgadt és pontos megfigyelések regénye, beavatkozás és ítélkezés nélkül mutatja be Fægranét és szereplőit, akik egy életre, vagy csak egy nyárra kapcsolódnak a szállóhoz. Egyébként sem szükséges felpiszkálni ezt a bolyt: épp eleget kínozzák ők egymást és saját magukat.
Fægrane észak-norvégiai turistaszálló, olyan hétköznapi és valóságos, hogy ihatnánk egy kávét a teraszán. Időn kívüli hely, ahol nemzedékek óta minden változatlan. Ahogy az állatorvos, Fevelen fogalmazza meg: „nincs olyan tanya, ahol ne kísértene valamelyik ük-ük-ükatya szelleme”. A birtokokat ugyanazok a családok gondozzák generációk óta, az örökséggel együtt pedig a viszályokat is továbbadják, előhozakodnak „tizennyolcadik századi útjogokkal és vízjogokkal, ássák ki a kétszáz éves határköveket”. Vagy ahogy máshol, némileg drámaibban Ingebrigt mondja:
„viselkedését az öröklött bűn szabta meg.”
Ez az örökség, ez a teher az, ami a szereplők életét kijelöli: a születésük pillanatában az övék, együtt jár a családnévvel, az otthonnal, a rögzült helyi normákkal. Fægrane időn kívülisége azonban nem tartható örökké. A generációkutatás szerint sosem volt még akkora szakadék a nemzedékek közt, mint most. A technológiai forradalom előtt lassabban változott a világ, a szülők, a gyerekek, az unokák hasonló körülmények közt nőttek fel, és kevesebb volt a kitörési lehetőség is, gyakran vitte tovább a fiú az apja mesterségét, vagy élt a család ugyanazon a birtokon. Az utóbbi időben felgyorsult fejlődés miatt viszont egészen más élmény felnőni az ötvenes vagy a kétezres években. Más a technológia, a tudomány, a politika, a nevelési módszerek, változik a nők és a kisebbségek helyzete, az értékrend, a környezethez és állatokhoz való viszony. A generációk közt felerősödött a „nem egy nyelvet beszélünk” érzése, Svisdal pedig ennek a mérnöki pontosságú feltárására vállalkozik. Sokszólamú E/1-es prózája minden szereplőnek hangot ad, a megfigyelő E/3-ak pedig az olvasót is megfigyelésre késztetik, hogy minél több szemszögből vizsgálja a bonyolult kapcsolatokat.
Nincs igazság, csak igazságok vannak.
Az idősebb szereplők, mint Olaug és Gunnar, valamint a szomszéd öreg Knut ugyanúgy időn kívüliek, mint Fægrane. Rabjaik a régi sérelmeknek, hagyják kísérteni azokat a bizonyos ük-ük-ükatyákat. Olaug huszonkilenc éve működteti a szállót szinte egymaga, ugyanolyan gofrit süt reggelente, ez az identitásának alapköve – „Arra gondoltam, hogy most én vagyok Fægrane asszonya, mindegy, hogy bolond-e a férjem” –, miközben Gunnar változatlanul próbál kibújni a munka alól, és képtelen felelősséget vállalni. Úgy képzelik, a gyerekeik viszik majd tovább a vállalkozást, akár akarják, akár nem. Nem gonoszság van ebben az eleve elrendelésben, nem a gyerekeik vágyait és igényeit akarják félresöpörni: hisznek benne, hogy ez a jó nekik. Ha ez volt a jó a szülőknek, ez volt az álmuk, ezt kaparták ki vérrel és verítékkel, akkor ez a jó gyerekeknek is. Az ő legnagyobb hibájuk a kommunikációképtelenség, az igazi figyelem hiánya. Sosem hallgatják meg a fiukat, mit gondol, semmirekellőnek tartják, lustának, aki nem dolgozik elég keményen, folyton becsmérlik, kritizálják. Valójában azt szeretnék, hogy olyan legyen, mint ők, ugyanazokat az értékeket vallja, ugyanarra vágyjon.
Az időn kívüliség fenntartását szeretnék
Pedig Ingebrigt nem lusta, hanem más érdekli: az ő álma nem a turistaszálló, ezért nem is fog úgy dolgozni érte, mint a szülei, akiknek ez fiatalkorukban a kiemelkedés lehetőségét jelentette. Fægrane akkor a jövő volt, most már becsületből fenntartott múlt, folyton üres vendégszobákkal és alig-alig betévedő kirándulókkal.
Hasonlóan megrekedt a szomszéd öreg Knut Svervad is. Ő a paranoiát súrolva keres jeleket, hogyan sértik meg a birtokát, lopják-e a halait vagy átjár-e a szomszéd kutya, hogy végre feljogosítva érezze magát, és agyonlőhesse. Az ő sérelme az, hogy a kivásárláskor elveszítették Fægranét, ami régen a birtokuk része volt, és úgy érzi, ezzel a tiszteletet és a hatalmat is elveszítette. És talán a saját rossz mintái miatt, talán az ő apja, az ő nagyapja, az ő dédapja miatt, de máshol, mások előtt fitogtatott hatalommal próbálja betömni ezt az űrt.
Az idősebb generációs szereplők számára nincs esély a változásra. Elsősorban azért, mert már nem keresnek kitörést, beletörődtek a helyzetükbe: „…nincs más alternatíva, mint hogy ragaszkodjanak egy megszokott viselkedéshez, hozzáálláshoz és meggyőződéshez, mert kifürkészhetetlen módon hiszik, hogy a pánik állapota és a változás elutasítása kevesebbe kerül, mint a változtatással való tapogatózás”. Fægrane talán nem is hangyaboly, hanem cukros vizes hangyacsapda, amelyet képtelenség elhagyni.
A köztes generáció, az idősebb gyerekek azok, akik mégis megpróbálják. Ez nem csak az ő érdemük, hanem a világ változásának eredménye is. Más minták, más normák, más politikai irányzatok közt nőnek fel – a boomer generáció például hajlamosabb volt egy munkahelyen tölteni az életét vagy kevésbé tűnt reális lehetőségnek a válás egy rossz házasság esetén. Egy későbbi generáció, mondjuk az Y, már rengeteg példát látott arra, hogy lehet változtatni. Számukra nem az a kérdés, egyáltalán létezik-e más út.
Az ő tétjük az, képesek-e rálépni.
Két kitörési próbálkozást látunk: az első Ingebrigt nővéréé, aki hiába lett volna a szálló örököse – és vele együtt a generációs terheké is –, elköltözött, és szinte sosem látogatja meg a családját. Számára a fizikai távolság és a kommunikáció megszakítása jelentette a menekülést. Nem derül ki, mennyire sikerült ez, kiegyensúlyozottabb-e, saját maga alakítja-e az életet, de a lánc megszakítása önmagában eredmény.
Ellenpélda Knut lánya, Eldri. Ő szintén megpróbálta a kitörést, elköltözött – itt is a fizikai távolság a lehetséges kiút –, de teherbe esett, és hazatért, többé pedig nem tudott elszabadulni a birtokról és az apjától. Számára a kitörés lehetetlenné vált: érzéketlensége és kegyetlensége a saját fia felé ugyanaz az érzéketlenség és kegyetlenség, amellyel az apja őt nevelte. Ahogy a hely fogva tartja, úgy tartják fogva a családi minták is. Azzá vált, akivé nem akart válni, és tovább örökíti a terhet is. A nagyapa nevét kapja a kisfiú – mintegy a születéskor rákényszerítve a beragadást –, aki magára is így gondol: „Én Knut vagyok, mert ő is Knut.”
A legizgalmasabb pozícióban mégis a legfiatalabb generáció tagjai vannak. Ingebrigt keresi a helyét, folyton tologatja a szakdolgozatát, és hiába huszonhat éves, nem tudja, mit szeretne kezdeni az életével. A szülei szemében naplopó, ők ekkorra már rég megállapodtak, elkezdték az életüket – ez is olyan generációs különbség, amit csak kölcsönös odafigyeléssel és empátiával lehet feloldani. Ingebrigt csak azt tudja, mit nem szeretne. Számára itt dől el, hogy a nővére, vagy a szomszéd Eldri példáját követi-e majd. Pedig ő még csak nem is elszabadulni szeretne – „ha lenne hova, hazaköltöznék” –, hanem igazi kapcsolódásra vágyik a családjával, de ez elérhetetlen:
„Képtelen vagyok egy egész napot együtt tölteni az anyámmal és az apámmal. Max egy órát bírok ki.”
Hasonló válaszút előtt áll a kis Knut is (hiába még csak tizenegy éves), aki a bántalmazó nagyapával és anyával él együtt. Számára a legfontosabb kérdés, hogy ugyanolyan kegyetlenné válik-e az „öröklött bűntől”, mint az anyja és a nagyapja. Látjuk ennek a lehetőségét, a düh, az agresszió kitörését, amikor vesszővel verekszik, és azt képzeli, az anyját bántalmazza, miután az anyja is ezt tette vele. „Egyszer agyonverem az anyám. Egyszer majd péppé verem, és ő nem fog visszaütni.” Ez egyben az erőszak továbbörökítését is jelentené.
Mégis, Ingebirgt és a kis Knut hiába hordozzák a családi mintákat, lázadnak is ellenük. A legnagyobb lázadásuk az egymás felé mutatott szolidaritás és empátia. Hiába a Fægrane és a Svervad család közti régi ellenségesség, ők mégis megértéssel fordulnak egymás felé (és az állatok felé is, az állatokhoz való viszony az egész regényben jellemzi a generációs különbségeket). Ingebrigt nemcsak törődik a fiúval, horgászni tanítja, és ezzel az egyetlen biztonságos emberi kapcsolatává válik, hanem fel is jelenti az öreg Knutöt és Eldrit a gyermekvédelemnél. A gyermekvédelem aztán nem tesz semmit – a beragadás ezen a szinten is érvényesül. A kis Knut is viszonozza az empátiát, amikor ő mutatja meg Ingebrigtnek a kutyája holttestét, és ezzel elárulja a nagyapját. Nem tudhatja, hogy pont ez a szolidáris gesztus löki a játszóház felgyújtása felé Ingebrigtet, aki ezzel tovább görgeti a két család közti viszályt – ugyanakkor rá is kényszeríti a kiszakadásra. Olaug lényegében kitagadja, és Ingebrigt számára nem marad választás.
Egyetlen szereplőről nem beszéltem még, pedig ő a regény kulcsfigurája. Gjøa kívülálló, mégis az ő érkezése indítja el az eseményeket. Számára Fægrane egészen mást jelent, nem időn kívüli, generációs terhekkel teli börtön, hanem új lehetőség: új emberek, új munka, új szabályok. Ő azért jön ide, hogy a problémáit maga mögött hagyja. Könnyebb munkabeosztás szerint élni, társalgót takarítani és reggelihez teríteni, mint bármi a hétköznapi életéből. Ezért hagyja figyelmen kívül egész nyáron az anyja hívásait, ki akarja zárni az otthoni problémákat, amíg azok utol nem érik: az esküvőn felbukkanó bántalmazó fiú a régi életének betolakodása, ahogy a terhességi teszt is rádöbbenti, hogy nem hagyhatott mindent maga mögött.
Gjøa családi viszonyaiból keveset látunk. Azt tudjuk, hogy válnak a szülei, és ez az egész család számára nehéz időszak. Nem létezik könnyű válás, kihat az anyjára, az apjára, a két öccsére is. Az addig ismert biztos pontok megszűnnek. Gjøa menekül otthonról, először csak bulikba és felszínes kapcsolatokba, később a világ végi nyári munkára. Pedig az anyja az egyedüli, aki próbál törődni a lánya érzéseivel, amikor arra biztatja Gjøát, élje meg a dühét.
„[K]i szabad adni a dühünket. Az anyám olyan nő, aki megáll a gyerekei szobájának ajtajában, és azt mondja, hogy minden rendben. Hogy nekünk most minden megengedett, minden elfogadható. Olyan nő, aki másnak engedélyt ad, de ő maga erre már nem kap engedélyt. […] Én pedig az a lány vagyok, akinek szabad dühösnek lennie. Én így tudom elviselni ezt a helyzetet, dühöngve, ilyen típus vagyok. Betöltök egy szerepet. Beteljesítek egy elvárást. De mi van, ha nem is vagyok dühös. És ha többé semmi sem egyértelmű.”
Hiába kapja meg az odafordulást, neki épp akkor nem arra van szüksége. Vagy nem az anyjától van szüksége rá. A nyári munka alatt bárki törődéssel fordul felé, Gjøa rögtön ellágyul, még ő is felismeri, mennyire vágyott rá, legyen az egy vacsora Theresétől, vagy Olaug sajátos gondoskodása, ahogy a rosszulléteikor kíméli a munkában. (Egyúttal érdekes, mennyivel több elismerést ad Olaug Gjøának, mint a saját fiának. Visszahívja őt a következő szezonra dolgozni, benne inkább látja a szorgalmat és szívósságot, ami számára érték, és neki nyílik meg a családját ért régi tragédiákról is, a maga módján, nehézkesen. Olaug vágyik mélyebb kapcsolódásra, csak nem tanulta meg, hogyan fejezze ki a szerettei felé.)
Az érzelmi törődést pedig Ingebrigt adja meg Gjøának, vele tudnak kölcsönösen megnyílni, meghallgatni a másikat, ahogy talán rég nem hallgatta meg őket senki. Ingebrigt lesz az is, aki gondoskodik Gjøáról egy olyan érzelmileg és fizikailag megterhelő helyzetben, mint az abortusz, sőt az esküvőn is ő védi meg a bántalmazótól. Cserébe Gjøa ápolja a törött orrát, és ő az, aki végül segít neki észrevétlenül elhagyni a szállót, noha maga sem tudja, hová megy Ingebrigt.
Az, ami a generációk közt Fægranében eltört, másokkal, másként pótolhatóvá válik. Az ő kapcsolatuk – és a kis Knut felé mutatott gondoskodás – a legnagyobb lázadás, amit megtehetnek.
És ez a kölcsönös odafigyelés segíti hozzá őket a gyógyulás kezdetéhez, valamiféle felnőtté váláshoz.
Gjøa azért válik kitüntetett szereplővé, mert ő a kitörésre egy harmadik utat talál. Nem a menekülést, mint Ingebrigt és a nővére, és nem is a megtört beletörődést, az erőszakos minták fenntartását, mint Eldri. Gjøa a nyári munka után úgy tér haza, hogy képes együtt érezni az anyjával, sőt képes belátni a hibáit. Ehhez persze szükséges az is, hogy az anyja is törődjön Gjøa érzéseivel. Az, hogy ezt egy kamaszlány, aki épp megpróbáltatásokon ment keresztül, és felborult a teljes élete, nem tudta rögtön befogadni, nem számít. Az számít, hogy ha egy nyárral és sok száz kinyomott telefonhívással később is, de a kapcsolatuk megérett a változásra. „Csak annyit mondanék: mama. És beismerném, hogy hibáztam.”
A Semmirekellők a megrekedések és kitörések regénye, a mérgező családi minták és a változások keresztútja. Gjøa döntése pedig a legszebb mind közül: a generációs szakadékok kölcsönös odafordulással áthidalhatók. Ehhez pedig, bármilyen egyszerű és bármilyen nehéz, csak két ember nyitottsága kell.
