Brassói származású vagy, és azt olvastam egy veled készült interjúban, hogy bár magyar nyelven tanultál a helyi Áprily liciben, a román srácok közül került ki az iskolán kívüli barátaid zöme. Izgalmas lehetett, hogy a legfogékonyabb éveid alatt mindkét közösségben, mindkét kultúrában egyszerre voltál jelen, és párhuzamosan ismerhetted meg az irodalmaikat.
Bizonyos szempontból valóban izgalmas volt. Hatalmas hatást gyakorolt például rám, amikor megtudtam, hogy anyám romántanárja író volt. Nem is az volt ebben fontos nekem, hogy mennyire számított releváns szerzőnek az illető, inkább az, hogy milyen mértékben alakította anyám szemléletét. Egy ideig az volt ugyanis anyám álma, hogy író lesz. Egyik rövidprózája meg is jelent a líceum folyóiratában. Aztán közbejött az élet, és nem tudta az álmát megvalósítani. Apámnak viszont nem voltak ilyen álmai. Ő elsősorban a matematika és a fizika szerelmese,
persze nagyra tartja az irodalmat is.
Anyám főleg románul olvas, mert kamaszkora után jobbára román közeg vette körül. Apám viszont inkább magyarul, a román nyelvet ő az egyetemi évei alatt tanulta meg igazán alaposan. Persze, itt sok mindent el kellene mondani még arról, hogy mennyire eltérő környezetben nőttek fel, de maradjunk most ennyiben. Az kitűnik talán az eddigiekből is, hogy nem csoda, ha inkább anyám olvasmányai irányították az irodalomban való elmerülésemet.
Mik voltak a kamaszkorod fontos könyvei? És, ha már szóba hoztad a szüleid olvasási szokásait, kíváncsi lennék arra is, hogy külön voltak-e nálatok a román, illetve a magyar nyelvű kötetek vagy osztoztak egymással a polcokon?
Jól sejted, nálunk otthon külön polcon voltak a román, illetve a magyar nyelvű kötetek. Így történhetett például az, hogy Siegfried Lenz Németóra, és Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című könyveit románul, Salinger Zabhegyezőjét és Heller A 22-es csapdája című remekművét viszont magyarul olvastam. Ezek a regények nagy hatással voltak rám. De különös módon a magyar nyelvű kötetek olvasása közben inkább a nyelvezetre figyeltem,
a román nyelvűekben pedig az elbeszélés térfogata és szárnyalása volt izgalmas nekem.
Mit értesz szárnyalás alatt?
Azt, hogy mennyire könnyedén libbennek át a valóság egyik tartományából a másikba, a valósból a mesésbe a szavak, átlépve minden határt.
A Füveskert című könyved egyik fejezetében az író azzal szédíti a fiatal, zöldfülű pályatársait, hogy ha szereznének egy kis támogatást, saját lapot kellene alapítaniuk, aztán nekiállnának írótábort szervezni, idővel pedig kialakulna egy szolid szerzőbázisuk – csakhogy fontos, hogy ebből kihagyják az idősebbeket. A klasszikus nemzedéki kötetdüh esete. A te történeted ennél rendhagyóbb, hiszen magyarul kezdtél verset írni, az első publikációid viszont román nyelvűek. Szóval, hogy indult az irodalmi szocializációd, voltak-e mentoraid, harcostársaid?
Az első igazi mentorom Alexandru Mușina, aki versírást tanított nekünk a mesterin. Nemcsak nagyszerű tanár volt, hanem kiváló költő is ‒ nemzedékének egyik legjobbja. Rengeteget tanultam tőle. Még ma is pontosan emlékszem arra, amit a mesteri dolgozatom utolsó, üres oldalára, illetve a hátlapjára írt. Alexandru alig huszonnégy éves koromban lett a mentorom, de sajnos nem maradhatott nagyon sokáig az, mert 2013-ban távozott az élők sorából.
Andrei Dósa Füveskert című könyvét a tavaszi Margón mutatták be, a beszélgetést most teljes egészében meghallgathatod.
Tovább olvasokMáig itt van viszont velem Bogdan Coșa, akit a mesteri éveim alatt ismertem meg, és azóta is a harcostársamnak nevezhetem. Habár egyből barátok lettünk, sokáig vetélytársamnak tekintettem, nem egyszer össze is vesztünk vele. Bogdan prózaíró. A Füveskertet többek között azért kezdtem el, mert be akartam bizonyítani magamnak ‒ és neki ‒, hogy én is tudok prózát írni. Amikor nagyon fiatal vagy, nem is olyan rossz, ha ehhez hasonló érzelmek fűtik az íráskedvedet. Később azonban fontos persze,
hogy valami pozitív, belülről jövő dologból meríts inspirációt.
Érdekes, hogy a prózaírás mögött megbújó hajtóerőket emlegeted, hiszen a Füveskert narrátora az író néven emlegetett szereplőről éppen azt jegyzi meg, hogy a legfőbb vágya megírni a „legkeményebb hosszúverset” az Üvöltés óta. Néhány magyarul is elérhető versed, és az első regényed ismeretében megkockáztatom, hogy a két műnem közti keskeny határterület felderítése különösen izgalmas neked, hiszen egyfelől markáns érzéseket rögzítenek, történetek töredékeit villantják fel a költeményeid, másrészt a prózád hasonlatai kifejezetten poétikusak, és líraian lüktetők a mondataid. Amikor végre meglett, hogy melyik nyelven szólalj meg, mintha újabb kereszteződéshez értél volna: hogy próza vagy vers legyen.
Igen, sokáig kizárólag verssel foglalkoztam, habár kezdettől fogva kecsegtetőnek tűnt a próza is. Csak hát, a fantáziálás és prózaírás között nagyobb a szakadék, mint a fantáziálás és a versírás között. A Kreatív írás mesterin rendszeresen kaptunk prózaíró gyakorlatokat is. Nekem ezek nem nagyon mentek. Úgy értem, sosem találtam meg az adott témához passzoló tónust, és a megfelelő távolságot sem. A Füveskert írása közben kezdtem úgy érezni, hogy végre prózaíróként is megleltem a hangomat.
Fotó: Eva Pincikova
2016-ban kezdted írni a kötetet, jó néhány díjjal és az irodalmi mezőben szerzett tapasztalattal a hátad mögött. Egy interjúban arról mesélsz, hogy amikor verset írsz, nincs feltétlenül a fejedben a kötetkoncepció, hanem csak rögzíted a téged ért hatásokat, és általában csak utólag találod meg a vezérfonalat. A prózakötetedet olvasva viszont az volt az érzésem, hogy allegóriába ágyazva ugyan és ironikusan, de mintha éppen ezt, a keresés fázisát, az inspiráció körültáncolását, a művészi indulás halogatását örökítenéd meg – paradox módon épp egy regény megírása által.
Jó észrevétel! Valóban, ez is benne van. Nyilván, az állandó halogatás is hozzájárul a dőzsölő, felesleges ember portréjához, de azt hozzátenném azért, hogy a könyv szereplői nem feltétlenül tehetségesek, inkább csak annak képzelik magukat. Az állandó halogatás az egyetlen dolog, amit művészi szinten művelnek.
A Füveskert vakmerő generációs regény. Szereplői: a rendező, az író, a filozófus, a hekker és Gabi, a nő. Jelenükből és múltjukból, képzelt és józan ábrándjaikból sodródnak egységessé a regény narratív szálai. Olvass bele!
Tovább olvasokA szereplőid – életkorukból adódóan – emlékezhetnek talán Irina Nistorra. Én a Chuck Norris a kommunizmus ellen című dokumentumfilmből tudom, hogy a nyolcvanas évek Romániájában az ő hangján szólaltak meg a legnagyobb akcióhősök, hiszen egy illegálisan működő földalatti vállalkozás részeként egymaga szinkronizálta a hollywoodi filmeket. A te könyved fordítása viszont távolról sem hasonlít az alámondásos módszerre, hiszen miután Nagy Lajos, és Horváth Benji közölt a regényből magyar nyelvű részleteket, Koszta Gabriellához került a szöveg, Benji pedig kontrollfordítóként működött közre. Nem hangzik egyszerűnek. Hogy működött szerinted ez a folyamat?
A könyvem fordítása nem alámondás, az írása viszont azt hiszem, egy kicsit az volt. Transzban előadott alámondás. Így reagáltam le a körülöttem zajló eseményeket. A Füveskert egy párhuzamos világot próbált alkotni, és az általam kitalált nyelven alámondani ennek a történéseit. De most már elég az okoskodásból.
A fordítás művészi ügyességet igényel, ha jól csinálja valaki, sosem pusztán szavak és mondatok egyszerű átültetését jelenti egy másik nyelvbe. A jó fordításokon látszanak a fordító egyéni vonásai. Épp ezért, a Füveskert magyar nyelvű változata több egyéni vonást elegyít, tehát bizonyos fokig eklektikus. De ez szerintem jót tett a könyvnek, mert az eredeti szöveg is eklektikus. Koszta Gabriella gördülékenységet kölcsönöz a nosztalgikus részleteknek, míg Horváth Benji drogszlengje kiélesíti a cinikus vagy vicces szófordulatokat. Az eredmény?
A magyar fordítás jobb, mint az eredeti román szöveg.
„Az aradi baba fejét bihari körtepálinka formájú üveggel kell helyettesíteni. Na, ez engem nem érdekel” – írod a könyvben egy helyütt, és mintha a kultúra finomszövedékének lefordíthatatlanságát is színre vinnéd vele. Törekedtetek-e rá, hogy a román és a magyar változatban megegyezzen minden apró referencia, hogy sikerült ezekről a szöveghelyekről döntést hoznotok? Amiatt is érdekelne ez, mert ha jól tudom, a magyar változatból egy komplett fejezet kimaradt.
A referenciákkal nem akadtak gondok, egy kivétellel. Még most sem vagyok biztos benne, hogy a végső, nyomdakész változatban a Foarță-utalás lábjegyzetet kapott vagy sem. (Az általam olvasott, még betördelés előtt álló változatban nincs a neve mögött lábjegyzet – a kérdező.) Kétlem, hogy az átlagos magyarországi tudná, hogy ki az a Foarță. Ő a rímes, szójátékokkal tűzdelt versek mestere, a hatvanas évek irodalmi nemzedéknek kiemelkedő alakja. Ám miután az első fejezet kezdőmondatában előkerül a neve, az a kérdés merült fel, hogy egyből a kötet elején lábjegyzeteljünk, vagy hagyjuk, hogy az olvasó keresse ki magának Foarță-t, ha annyira érdekli, kicsoda ő.
Az idén induló Margó Könyvek-sorozatban jelenik meg Andrei Dósa regénye, ami kapcsán a szerző beszélt a román és a magyar nyelv közötti átjárhatóságról, a droghasználatról és a Pán Péter-szindrómáról is, amikor fiatal felnőttek nem akarnak felnőni.
Tovább olvasokA kultúrák általad említett finomszövedékeivel kapcsolatban pedig az volt a tapasztalatom, hogy mindkét fordító kiválóan tájékozódott bennük, és mindketten nagyon jó döntéseket hoztak a kötet magyar nyelvre ültetésével kapcsolatosan. De ez nem is csoda, hiszen mindkettőjük romániai háttérrel rendelkezik. Én mindenbe beleegyeztem, mert bíztam a munkájukban. Voltak azonban olyan kifejezések és szófordulatok, amiket még Benjinek is csak nagy nehezen tudtam pontosan elmagyarázni. Annyira magától értetődően épültek be a nyelvezetembe annak idején, a bukaresti éveim alatt, hogy sokszor csak intuitív módon értettem meg őket. Izgalmas kihívást jelentett szembesülni vele, hogy hogyan lehet másvalakinek ‒ pláne egy fordítónak ‒ megmagyarázni azt, amit csak ilyen szinten értünk.
És igen, kimaradt egy fejezet. Rájöttem ugyanis, hogy kissé kilóg az összképből. Ha nem telt volna el öt év a könyv eredeti változatának megjelenése óta, lehet, hogy nem döbbentem volna rá.
Szóval ezért is hálás vagyok.
Nem sok mindent árulsz el a könyvben a Füveskert hőseinek múltbéli dolgairól, az viszont kiderül, hogy a narrátor rendező szakos volt valamikor, ennek megfelelően számos filmes referenciát építesz a szövegbe Wong Kar-waitól Cristi Puiuig, sőt, szerintem az egész szüzsé nagyon filmszerű.
Igen, sok a filmes referencia, de azért ne felejtsük el, hogy a rendező egy dilettáns. Elég szűkös a tudása filmesztétikai és -technikai szempontból is. Most épp David Lynch és Kristine McKenna Room to Dream című könyvét fordítom románra. Rengeteget tanulok ebből a kötetből. Nem mernék fogadni rá, hogy a szereplőm ugyanaz a dilettáns maradt volna, ha annak idején ismertem volna egy ehhez hasonló, a filmművészet csínjáról-bínjáról szóló könyvet.
A Füveskert merész vágásokkal élő, lírai hangú, látomásos prózakötet. Andrei Dósa ágbogas pop- és magaskulturális hivatkozáshálózattal dolgozik, és utat vesztett szereplőinek beállástörténetein keresztül voltaképp a művészi indulást meséli el. Ez a hét könyve.
Tovább olvasokLynch különben eszembe jutott olvasás közben, szerintem fontos referenciát kínálnak a Füveskert világához a filmjei. Szóval, ha ő készítene a kötetedből adaptációt, akkor biztosan jó kezekbe kerülne az anyag. De te kit látnál a mozi történetéből legszívesebben a rendezői székben, ha megfilmesítenék a könyvedet?
Maradjunk csak a magyar rendezőknél. Két film volt hatással rám annak idején, huszonéves koromban. Antal Nimród Kontrollja és Török Ferenc Szezonja. Szívesen elfogadnám az ajánlatukat. Csak arra kérném őket, ne kapkodjanak a jogokért!
A brassói születésű szerző a Füveskert című kötetének megírása mögött meghúzódó személyes tapasztalatairól, kutatásairól, utazásairól, valamint a könyvben előbukkanó művészalakokról is beszélt a Margó fesztivál Könyves Színpadán.
Nyitókép: Kováts Zsófia
„beállok és kijövök a képekből / nem találom a helyem” ‒ olvassuk a szomorúság idegen végtagokkal című versedben, ami André Ferenc tolmácsolásában jelent meg magyarul. Ez a két sor jól láttatja talán a kettősséget, hogy bár románul írsz, de amint egy beszélgetésben mondtad, néha még magyar nyelvűek az álmaid. De jelenthet a fenti részlet talán még valamit, hiszen az írás mellett fotózással is foglalkozol. Mi az, amit egy kép komponálása során keresel, miben tér el számodra a próza- vagy a versírástól a fényképezés?
Totál amatőr vagyok a fényképészet terén, és nem tettem fel magamnak elég gyakran a kérdést ‒ talán a legfontosabbat ‒, miért fotózok? Az elején mániákus módjára fényképeztem, csak azért, mert végre fényképezőgép került a kezembe. A bukaresti időszakban a külváros és az ipari romok esztétikája volt számomra megkapó. Azután előbányásztam nagyapám régi Smenáját. Ezt követően éveken keresztül a fény kiismerhetetlen, analóg lenyomatai érdekeltek leginkább. A fénykép csak egy pillanat, térbeli kiterjedés, míg a versnek és a prózának időbeni kiterjedése van.
Forrás: Andrei Dósa archívuma
Időbeli kiterjedése van a fordításnak is. És nem sok a hozzád hasonló figura, aki a kortárs román és magyar közegben egyaránt otthonosan mozog ‒ Demény Péter, Robert Gabriel Elekes és Mihók Tamás neve ugrik be hirtelen. Úgyhogy arra kérlek, mondj nekünk néhány fiatal román szerzőt, akikre érdemes lenne felhívni a magyar olvasók figyelmét.
Mostanában nagyon felkapottnak számít például Lavinia Braniște, neki már két regényét is lefordították németre. Nekem nagyon tetszett Bogdan Coșa legújabb prózakötete, amelyet két évvel ezelőtt az egyik legfontosabb romániai irodalmi díjjal tüntettek ki, és Augustin Cupșa friss elbeszéléskötete is nagyon bejött. Sokat és sokfélét tudnék ajánlani, ezúton is biztatom az érdeklődő magyar könyvkiadók képviselőit, hogy nyugodtan keressenek fel.
