Vesna Lemaić kisprózái elsősorban a turizmus és a migráció tapasztalatait állítják szembe egymással. A történetekben minduntalan az otthonosság és az idegenség, a beilleszkedni és a kitaszítani akarás, a hovatartozás és a kirekesztés érzései találkoznak, amelyek a mi és a mások közötti különbségből, távolságból fakadnak. A töredékesség élményét keltő, mozaikszerűen egymásba illeszkedő írások látszólag a felszínen zajló történéseket - egy menekülttábor hétköznapi gondjait vagy épp a tömegturizmus banális helyzeteit - rögzítik, ám ezek mélyén mindig súlyos egyenlőtlenségek, igazságtalanságok rejlenek.
Borda Réka: Emberekről, akik békák – vagy mégis emberek
„Az ember nem béka” – mondja az „Antonia” című fejezet elbeszélőjének nagyapja. Ám a Szíves fogadtatásban megjelenő nézőpontok nem ezt támasztják alá: mintha valójában mindenki béka lenne. Az is, akit nyugtalanul bámulnak a napozók, miközben átvág a strandon, és az is, aki annyira segíteni akar másokon, hogy az már kínos helyzetet szül. Vagy aki nem ad borravalót a vélhetően feketén alkalmazott pincéreknek. Vagy aki szerint a pakisztániak büdösebbet tojnak, mint a nem pakisztániak. Vagy aki pénzért ugráltatja a bevándorlókat. A könyv középpontjába állított menekültek eltaposhatók, kicsik, és rendre erős érzéseket váltanak ki a környezetükből, míg a nem menekülteket képes rúttá változtatni a viselkedésük. A lényeg a (béka)perspektíva: soha nem madártávlatból látjuk a szereplőket, és nem is szemtől szemben találkozunk velük, így azok, akikről a történetek szólnak,
szinte mindig alulmaradnak a hatalmi játszmákban.
Talán az sem véletlen, hogy a Szíves fogadtatás visszatérő eleme a víz. Pontosabban a tenger. Hánykolódó matracok, algás kötelek, öreg halászok, Zahara de los Atunes puha homokja. A kapálózó békák minden viszontagság ellenére képesek szárazföldet érni, és ez akkor is pozitív, ha kiröhögik vagy megalázzák őket, hiszen akármennyire próbálják is elnyomni őket, jóval erősebbek és kitartóbbak, mint bárki az új hazájukban.
Lemaić elbeszélője ugyanakkor gyakran külső szemlélő is, aki interakcióba keveredik a menekültekkel, és ezáltal a történetek részévé válik. Ebben a könyvben nincs olyan, hogy mi és ők, csak mi, emberek, ezek a félelemmel, frusztrációval, haraggal, veszteséggel, de egyben reménnyel, életörömmel és rácsodálkozással teli békák. Úgy fest tehát, hogy a békaperspektívának valamelyest mégiscsak van haszna: innen lentről könnyebben észrevesszük a menekültek mások által alig látható rezdüléseit, ezáltal pedig szinte testközelből követhetjük végig küzdelmeiket, amik időnként pont annyira feketék, mint amennyire fehérek.
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein.
A menekültválság, annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben vált a közbeszéd részévé, nem új szerzet, és még csak messzire sem kell utaznunk ahhoz térben és időben, hogy a lábnyomára bukkanjunk. Például a jugoszláv háború is ontotta magából az elkeseredett, megtört menekülteket, akik közül sokan Magyarországot választották lakhelyül. Közéjük tartozott Milos is, akivel a kedvenc szegedi kocsmánkban futottunk össze mindig a gimnáziumi évek alatt, és jókat derültünk részeges monológjain. Felnőtt fejjel viszont egyértelmű, hogy nem viccnek szánta őket, és még csak ittas halandzsáról sem volt szó, sokkal inkább egy olyan férfi zavaros gondolatainak lehettünk fültanúi,
akit pszichésen teljesen tönkretett a határ másik oldalán zajló vérontás.
Évek óta nem gondoltam Milosra, és csak ennek a könyvnek köszönhető, hogy felidéztem a vágás nyomát a karján, a sokzsebes mellényét, a cigarettától sárgálló körmét. Hasonlóképp nem gondolunk a Közel- és Távol-Kelet, valamint Afrika menekültjeire, akik nem is olyan rég vágtak át az országon egy jobb jövő reményében, sem pedig a szomszédban zajló háború elszenvedőire – könnyebb csupán számokat olvasni róluk, nehogy a végén még empatizálnunk kelljen, amitől, ne adj’ isten, álmatlanul forgolódnánk éjszaka. Pedig ők itt voltak és vannak – és itt lesznek. És mi is „ott” voltunk, vagyunk és leszünk, hiszen bár a magyar társadalom különösen hajlamos azt mondani, ők, valójában a mi múltunknak is szoros része az immigráció és emigráció.
A Margó Könyvek sorozatban jelent meg a szlovén Vesna Lemaić Szívélyes fogadtatás című kötete, melyben elsősorban a turizmus és a migráció kérdései, igazságtalanságai foglalkoztatják. Olvass bele!
Mondok egy történetet, ami szintén a könyv hatására jutott eszembe. A történet egy nagy tiszteletben álló szerbiai paprikagyárosról szól, akinek egy nap azt mondták, pakoljon össze mindössze tízkilónyi holmit, hagyja el az országot, és hátra se nézzen az örökölt villára, az anyanyelvre, a megtakarításokra, a szülőföldre. Ez a paprikagyáros napokon át menetelt a családjával, és hol megdobálták őket, hol adtak nekik enni, hol elhajtották őket, hol munkát ajánlottak nekik. Lényegében tehát menekültként érkeztek a Dél-Alföldre majdnem száz évvel ezelőtt,
ahol a semmiből kellett újrakezdeniük az életüket.
Ez a bizonyos paprikagyáros az anyai dédapám, akinek a tragédiája szájról szájra terjed a családban. Mindez nemcsak arról árulkodik, hogy a menekülés, disszidálás, kitoloncolás vagy épp betelepítés valóban a magyar történelem része, hanem arról is, hogy adott esetben generációkon átívelő traumák gócpontja is lehet. Számtalan családi szorongást tudok visszavezetni erre az eseményre, így például a kirúgástól való szüntelen félelmet, és az ebből következő esztelen túlteljesítést. Vagy az attól való rettegést, hogy egyik napról a másikra nem lesz hol laknunk. Vagy a folyamatos gyanakvást, hogy a jólétnek bármikor véget vethet egy felsőbb utasítás. Egyszóval elbizakodott dolog lenne azt hinni, hogy a menekültek ne járnának köztünk és olyan távoliak lennének: sokunkban a mai napig élnek, így sokszor már azelőtt megírták cselekedeteinket, hogy megszülettünk volna.
Mi következik ebből? Ahogy az utunkat keresztezőkkel bánunk, úgy befolyásoljuk a következő nemzedékek sorsát. Gáncsold el a gyereket, és megtanulja, hogy rosszak az emberek, és ő is rosszá válhat. Vagy segítsd fel, és a számtalan megrázkódtatás ellenére is elhiheti, hogy bárhol talál jóságot. Az elmúlt években megtanultunk nem gondolni arra, hogy a száraz adatok, és az olyan, bevándorlást érintő diskurzusok ellenére, mint – adott esetben – az integráció gazdasági és kulturális hatásai, az egyéni sorsokat sem szabad háttérbe szorítani. Nekünk, olvasóknak, a tudományos elemzésekkel szemben kifejezetten nem a madártávlatból való szemlélés a dolgunk – elvégre egy szépirodalmi alkotást tartunk a kezünkben,
a szépirodalom pedig minden esetben közelebb hozza az embert.
A menekültek heves reakciót váltanak ki belőlünk. Például káromkodást abból a taxisból, aki a Keleti pályaudvar mellett furikázott el egyszer a menekültválság idején; vagy egy meglehetősen magának való ismerős váratlan adakozását; vagy a kalauz hatalomfitogtatását, aki kimerült afrikai bevándorlókat szállított le a Budapestre tartó IC-ről. A csoportok mindig is szerették elhatárolni magukat más csoportoktól, hogy megképezzék saját identitásukat. Ez talán nem is olyan meglepő, ha legközelebbi rokonaink viselkedését nézzük: az Uganda esőerdejében élő csimpánzok például pillanatok alatt gyilkolják meg azokat a fajtársaikat, akik a területükre tévednek egy szomszédos hordából. Hiszen, emlékszünk ugyebár, vannak az ők és vannak a mi, és aki közéjük tartozik, nem egy közülünk.
Persze, ne mentsük fel magunkat azzal a hazug kijelentéssel, hogy a taxis vagy a kalauz viselkedése a származásunk számlájára írható. Mi, nem győzöm hangsúlyozni, emberek vagyunk, akik tüzet csiholnak, eszközt készítenek, komplex jelrendszereket dolgoznak ki, és – szerencsés esetben – gondolkodnak. A gondolkodásnak pedig a civilizált, szolidáris attitűd is velejárója.
Idegenségérzet, akadozó kommunikáció, és a vágy arra, hogy megtaláljuk helyünket a világban – csak néhány kulcsmozzanat, mely kirajzolódik Vesna Lemaić Szíves fogadtatás című kötetének novelláiból.
A Szíves fogadtatás bizonyítja, hogy igenis képesek vagyunk az empátiára és befogadásra. Ahogy a mesekönyvek arra tanítják a gyerekeket, hogyan viselkedjenek helyesen, hogyan mossanak fogat és hogyan fejezzék ki magukat, úgy nekünk, felnőtteknek is kellenek az ezekhez hasonló történetek, amik a szürke, rideg hétköznapok során újra megmutatják nekünk, hogyan kell együtt érezni másokkal.
Teszik mindezt úgy, hogy kiemelik az egyént a tömegből. Hangsúlyozzák, hogy annak a nőnek lelőtték a férjét a hazájában, az a gyerek mindennél jobban vágyik egy biciklire, az a férfi megállítja a forgalmat, hogy felfigyeljenek rá a hatóságok. „[A] helyek eltűnnek, idő előtt eltűnnek emberek, hiszen a múlt szüntelenül kizökkenti tengelyéből az időt” – olvassuk a „Nyomok” című fejezetben, pedig az irodalom, különösen Lemaić prózája képes az eltűnteket megtalálttá, a némákat hallhatóvá, a láthatatlanokat láthatóvá, a névteleneket ismertté tenni, és erre különösen nagy szükségük van az olyan jogfosztottaknak, mint a menekültek. Mondjuk tehát úgy, az irodalom az a királykisasszony, aki képes királyfivá varázsolni a békát. Vagy legalábbis emberré a bevándorlót. És ebben rejlik az ereje.
