Hogy érzi most magát a bőrében? Szó szerint és átvitt értelemben is kérdezem.
Sosem éreztem még ennyire komfortosnak! Bár a bőröm öregszik, sosem simult még rám ennyire. Hozzá kell viszont tennem, hogy az a hatalmas siker, amit A barna ember terhe megjelenése után megéltem, majdnem megölt. Mindig is szeretetre és elfogadásra vágytam, és miután híressé és hírhedtté váltam, úgy éreztem, jobban elfogadnak és szeretnek, mint amiről valaha is álmodni mertem. Hirtelen elmúltak a félelmeim, szorongásaim, gátlásaim, és maradt a folyamatos tapsvihar és dicséret, valamint a további sikerek és rengeteg lehetőség. Én voltam a világ királya! Az átoktól azonban nem szabadultam meg, a belső hang még mindig azt súgta, hogy produkálnom kell magam ahhoz, hogy elfogadjanak: „Ez és ez kell lennem, hogy megöleljenek, másnak kell lennem, mint Hassan, hogy szeressenek, valaki egészen másnak”. Így hát egy egész évtizeden át előadtam magam egy készséges közönség előtt, mígnem egy napon arra ébredtem, hogy nem emlékszem, ki vagyok; mit szeretek és mit nem szeretek; ki számít és ki nem. Akkoriban nagyon megbetegedtem, és egyetlen orvos sem tudott pontos diagnózist felállítani, mivel a betegségem mentális eredetű volt:
eladtam a lelkem, és jött érte az ördög.
A könyve eredeti nyelven 10 éve jelent meg. Mi változott azóta a saját identitásához való viszonyulásában és hogy látja, mi változott a világ kisebbségekhez való hozzáállásában?
Sok évvel ezelőtt egy hatalmas, többségében fehérbőrű közönség előtt tartottam az egyik beszédemet. Összeszedtem minden retorikai képességemet, hogy bizonyítsam, milyennek látom a helyzetet Dániában: a fehérek az elnyomók és a barnák az elnyomottak. Beszédem végén ököllel az előttem lévő pulpitusra csaptam, és kimondtam a sarkalatos ítéletemet, mint már annyiszor. „Miért nem tekintetek ránk mint egyénekre?” – kiáltottam nagy pátosszal. A mondat a hatalmas nézőtér hátsó faláról visszhangzott, és abban a pillanatban kristálytiszta lett előttem az abszurditása. Hallgasd csak: „Miért nem tekintetek RÁNK mint EGYÉNEKRE?!” Senki sem formálhat jogot arra, hogy egyénként tekintsenek rá akkor, ha mindeközben a közösségi, kollektív narratívák mögé bújik. A „mi” és az „egyén” nem fér meg jól egy kontextusban. Ma már nem tartom magam egyetlen kisebbségi (vagy többségi) csoport képviselőjének sem. Mióta rájöttem, hogy ez mennyire elidegenítő és csak elszigeteli az embert, már nem csinálom. Nem érzem magam összekötve egyetlen más entitással sem, ami nem a családom, vagy a nemzetem (érzelmi és praktikus okokból), vagy az egységes emberi faj. A szégyen, a szerelem, a félelem, a bűntudat, a gyönyör univerzális érzelmek, amelyeket nem lehet etnikai származáshoz, politikai hovatartozáshoz, hithez vagy osztály szerint meghatározott identitáscsoportokhoz kötni. Szerény véleményem szerint, ha mindent egybe veszünk, senki sem inkább áldozat vagy agresszor, mint a másik.
A barna ember terhe éles, őszinte és szatirikus önéletrajzi regény, valamint egyáltalán nem PC kortárs társadalomrajz. Elnyerte Dánia legjelentősebb elsőkönyves díját, és színpadi adaptáció is készült belőle, méghozzá a szerző főszereplésével. Ez a hét könyve.
Hogy látja a jelenlegi dán helyzetet?
Aggaszt, hogy globálisan egy merev, feszes identitáspolitika és a cancel-kultúra felé mozdultunk, valamint azok megszégyenítése felé, akik nem igazodnak az uralkodó narratívához. Kiléptem abból az „integrációs iparból”, amelynek része voltam, miután felfedte magát előttem, és világossá vált, hogy minden a hatalomról és a kiváltságokról szól, nem az igazságosságról és az egyenlőségről. Pontosan ugyanezeket a rejtett ambíciókat látom azoknál a mai csoportoknál, akik azt állítják, hogy foglalkoznak korunk igazságtalanságaival és egyenlőtlenségeivel.
Nagyon bizalmatlan vagyok azokkal az emberekkel szemben, akik úgy masíroznak, hogy elvakítja őket az érzés, hogy jót tesznek és a rossz ellen harcolnak.
Másrészt nagyon bízom azokban, akik felállnak és azt mondják: „Ha bántani akarsz másokat, csak a testemen keresztül! Előbb rajtam kell átküzdened magad!”
Mi volt a legfontosabb visszajelzés, amit a regénnyel kapcsolatban kapott?
Kaptam egy váratlan telefonhívást egy idős hölgytől Bornholm szigetéről. Kora gyermekkora óta vak volt, és a hangoskönyvet hallgatva „olvasta” a könyvemet. Felhívott, hogy elmondja, nem úgy tekint a könyvemre, mint ahogy én nyilatkoztam róla, egy színes bőrű férfi küzdelmére, hogy megszabaduljon a ketrecből, amelyet ő maga és mások szabtak rá. Számára a könyv a saját életéről szólt. Elmesélte, hogy olyan embernek tartja magát, aki ezen a földön él, küzd és szenved, önismereti úton jár, és megpróbálja megtalálni saját magát – pontosan úgy, mint a főhős, Hassan Preisler a Brun mands byrde-ben. Nem is sejtettem, hogy a könyvem ily módon túlléphet önmagán, és váratlanul a távoli Bornholm sziklás szigetére, egy vak, idős, fehér nő szívébe katapultálhat engem.
A barna ember terhe eredetileg vitairatnak indult az integráció témájához, ám végül egyszerre lett magával ragadó self-fiction és fergeteges társadalmi szatíra, amelyet át- meg átsző a főhős szövevényes családtörténete. Olvass bele!
Hogyan emlékszik vissza az írás folyamatára? Hogyan építette fel a regény bonyolult idő- és térszerkezetét?
Az írás folyamatát évekig tartó próbálkozások, kudarcok és újrakezdések jellemezték. Aztán a könyv hirtelen kirobbant belőlem. Pontosabb szó híján: kiokádtam ezeket a szavakat, mondatokat egymás után, majd három hónap múlva azt éreztem, kiürültem, és kész volt a könyv. Valami különös csoda folytán megtaláltam a hangomat, a formát, a szerkezetet és minden mást. A könyv szerkesztése ugyanilyen volt: minden küzdelem nélkül a helyére kerültek a darabkák. Minden egyben volt és könnyűnek tűnt, mint egy vasárnap reggel. Nagy kő esett le a szívemről ezzel a könyvvel, és soha többé nem tudtam visszatérni ezekhez az eredeti érzésekhez az írás vagy a szerkesztés során. Ma az írás kínszenvedés, bármit is csinálok. Cikkek, színdarabok, ismertetők, könyvek, csak hatalmas küzdelem árán tudom őket kipréselni magamból. Akkor még fogalmam sem volt, mi kell egy bestseller megírásához, és nem féltem a kudarctól.
Most számító vagyok, és félek, hogy elveszítem mindazt, amit megszereztem.
Milyen érzés volt színpadra vinni a saját szövegét?
A könyv dramatizálása és előadása volt életem nárcisztikus fénypontja: Hassan Preisler Hassan Preislerről szóló könyve alapján készült színdarab Hassan Preislerről, főszerepben Hassan Preislerrel. Úgy értem: hú! A darab nagyon hamar teltházas lett, és Koppenhágában és Aarhusban is újabb időpontokat kellett meghirdetni. Hetente nyolcszor vastaps az előadás után. Egy teljes évig dopaminban úsztam! Amikor vége lett, fogytam húsz kilót és elvesztettem a realitásérzékem.
A regényben is szereplő legidősebb lánya olvasta A barna ember terhét? Ha igen, tudtak beszélgetni róla? Mik a legnagyobb félelmei apaként?
Még nem olvasta el teljes terjedelmében, de biztos vagyok benne, hogy valamikor el fogja olvasni – bár nem siettetem egyáltalán. Nem mint az olvasómra tekintek rá, hanem mint a lányomra, és ameddig az apja maradhatok Hassan Preisler, a szerző előtt, nagyon boldog vagyok. A barátnőm, Sarah egyébként soha semmit nem olvasott tőlem. Ő nem hallgat engem a rádióban, és nem néz a tévében. Engem (!) akar ismerni és szeretni, nem egy közszereplőt, aki szintén a nevemet viseli. Imádom, hogy így csinálja!
A dán Hassan Preisler A barna ember terhe című könyvéhez Cserna-Szabó András írt utószót. Olvasd el!
Hogyan viszonyul a lánya a saját identitásához és a gyökereihez?
A legnagyobb félelmem az, hogy sok személyes előítéletemet és illúziómat átörökítem a lányomra. Kívánom neki, hogy nyugodtan alkossa meg a saját képét önmagáról és a környező világról egyaránt. Meg kell találnia a saját félelmeit és örömeit, nem pedig az enyémeket cipelni tovább. Úgy tűnik, büszkén viseli az összetett etnikumát: 1/4 pakisztáni, 1/4 egyiptomi és 1/4 amerikai, de 1/1 dán saját megélése szerint. Sötét, göndör haja, aranyszínű bőre és barna szeme nem az elidegenedés szimbólumai számára.
Lát-e változást a konferencia- és workshop-kultúrában? Sikerült a szcénának elmozdulnia a megoldásorientáltság felé a könyve megjelenése óta?
A formális inklúziós szcéna bezárult, és örülök, hogy így történt!
A megoldások kizárólag a személyes szinten vannak.
Az igazi beilleszkedés csak szereteten és szerelmen keresztül lehetséges, és a lepedőkön valósul meg, nem a világ konferenciatermeiben. Házasodnunk és szaporodnunk kell, hogy jóvá tegyük eddigi bűneinket.
Mikor érezte magát utoljára áldozatnak és miért? És milyen volt a másik oldalon, az elnyomók, zaklatók oldalán?
Minden nap áldozatnak érzem magam. A barátnőm, a kollégáim, a barátaim, a szülők, a gyerekek, a szomszédok, a buszsofőr, a pincér, a könyvelő, az orvos, a vegytisztító, ők mind tesznek azért, hogy áldozatnak érezzem magam. Áldozatnak érzem magam az utcán, a munkahelyemen, otthon, futva, sétálva, biciklizve, amikor utazom, és amikor nem. Már nem érzem magam áldozatnak bőrszínem vagy etnikai hovatartozásom miatt, ha jobban belegondolok. Vajon miért?
Régebben zaklató voltam. Az iskolában zaklattam a többieket. Ha szegény származásúak voltak, szemüveget viseltek, dadogtak vagy diszlexiások voltak, már ott is voltam a nyomukban. Nappal én voltam az osztály királya, éjjel pedig álmatlanul feküdtem, démonokkal körülvéve. Amikor betöltöttem a 13-at, az egész abbamaradt. Nem kínoztam tovább a környezetemet, és azt hiszem, egész barátságos srác lettem. Miért? Nem erkölcsi megfontolásból, sokkal inkább azért, mert a merészségből félszegség lett, ideges és félős lettem, mert az érzéseim és a viselkedésem közötti szakadékot áthidalta a pubertás. A hangom remegése, az izzadt hónalj, a reszkető ujjak, a száraz száj; mindez lebuktatott a környezetem előtt.
Szörnyű – de abszolút szükségszerű – élmény volt, hogy a saját testem árult el.
Úgy tudom, újra ír. Mit tudhatunk meg az új regényről?
Van két könyvem, amelyek sok-sok éve íródnak. Ezek szerkezetileg és tartalmilag is nagyon eltérőek egymástól. Az egyik egy ifjúsági regény arról a sok átokról, amelyeket generációkon keresztül továbbadunk. Ha az árulás és a harag az apa és lánya, anya és fia közötti kapcsolat alapjává vált, onnan nincs visszaút. De mi történne, ha utazhatnánk az időben, és meglátogathatnánk szüleinket vagy akár nagyszüleinket gyermekkorukban? Képesek lennénk-e helyrehozni a dolgokat, és képesek lennénk-e megbocsátani és újra szeretni azokat, akiket megtanultunk utálni? A másik könyv arról az időszakról szól, ami eltelt azóta, hogy sikereim arra az útra csábítottak, hogy olyan férfi legyek, aki nem akarok lenni. Ez a könyv a családomról is szól: a szerető barátnőmről és a két (hamarosan három!) csodálatos gyermekemről. Ezt a könyvet sokkal nehezebb befejezni, és egyszerűen nem tudom az okát. Talán túl jól érzem magam, talán túl boldog vagyok ahhoz, hogy írjak, talán a bőröm végre úgy simul rám, mint egy kesztyű.
