Hónapok óta rettenetes esőzés sújtja a földet. Egy kollégium tetejéről négy diák figyeli, ahogy a várost lassan elönti a víz. Ők az utolsó megmaradt lakosok. Miközben a fiatalok szexszel, alkohollal és az új szintetikus droggal, az Ultrával küzdenek az unalom ellen, a víz szintje egyre csak emelkedik. Amikor az egyik diák halálos sérülést szenved egy vihar során, kapcsolatuk nyomás alá kerül: tragikus baleset volt ez, vagy valami más? Az ökológiai katasztrófa előterében Roderik Six hátborzongató történetet ad elő az emberi alkalmazkodókészségről és a kíméletlen túlélési kényszerről. A regénybe ITT olvashatsz bele, kritikánkat itt találod, és a szerzővel is készítettünk interjút. A flamand író regényéhez Szöllősi Mátyás írt utószót, melyet alább olvashatsz.
Szöllősi Mátyás: A merülés monotóniája
„Még az unalom is untat. Történjen már valami.”
Roderik Six regénye egy mindannyiunk számára ismerős történetet értelmez újra, világít meg sejtelmes fénnyel, mutat be kegyetlenségtől sem mentes eszközökkel, méghozzá az özönvíz bibliai történetét. Négy fiatal egyetemista reked egy diákszállón, ahonnan – úgy tűnik – nincs menekvés, ahol lényegileg csupán a megfigyelés marad – önmagunké, saját vágyaink és céljaink elkorcsosulásáé, az esőé, a többiek vergődéséé –, a különféle, még meglévő (bár kiapadhatatlannak tűnő) szerek használata, a hasadás, és a fojtott, sokszor szégyenteljes, ám időnként féktelenségbe átcsapó szexualitás egyhangúsága – vágyakozás a megváltásra, a máshogy levésre –, kiüresedés.
Az Özönvíz a világ pusztulásának kvázi könnyen átélhető példázata, s a jelenlévő, folyamatosan zajló ökológiai katasztrófa talán-feltartóztathatatlansága direkt láttatója egyben, mely globális változás nyilvánvalóan következménye élvhajhászó, romboló tevékenységünknek, és így büntetés is mindazokért a bűnökért, amelyeket a természet, illetve saját magunk ellen elkövettünk, s amelyek – egyre inkább úgy látszik – nem szűnnek meg ártani egészen addig, amíg ember él ezen a földön. A víz ilyen mértékű jelenléte és a regényben megjelenő világ állapota ugyanakkor egyben
az őskáoszt, a teremtéselőttiséget is magában foglalhatja számunkra.
Roderik Six regénye disztópikus, ám az eljövendő csúf világ milyenségét nem tág körben, kifejezetten szűk lencsén keresztül tárja elénk, és leginkább a belső, egyéni folyamatokra fókuszál; meglehetősen egyszerű, nem is a huszonévesekre, inkább a kamaszokra jellemző, egyszerre flegma és szókimondó nyelven szólalva meg. Egy olyan kisközösség, az utolsók (más szempontból nézve: az elsők) zárt térben zajló, bizonyos értelemben megújulni, sőt kialakulni képtelen életét mutatva be, amely ismerős, főleg a közelmúltban és a jelenben élő generáció(k) életére jellemző egyediségekre, tulajdonságokra, viselkedésformákra is felettébb emlékeztet. A víz eljövetele, majd állandó jelenléte alapvetően nem okoz traumát – mintha már bizonyos értelemben várták/vártuk volna azt –, inkább rögzíti, majd fölszabadítja a „normális élet” folyamán elfojtott vágyakat, s mintha maga az özönvíz adna alkalmat ezeknek valóságossá tételére, és átélésükhöz teremtene intenzív lehetőséget, melyeknek energia- és figyelemelterelő volta miatt azonban a tényleges cselekvés, a katasztrófa elhárításának szándéka nem válik, vagy csak felettébb későn, elsődleges szemponttá. Az „új helyzet” végül inkább a ciklikusságot és a monoton ismétlődéssel járó rezignált beletörődést, az önmagunkba fordulást, önsajnálatot erősíti föl; azt a fajta szemlélődést, amely nem ösztönző, nem az érzelmi mélységekről és pláne nem az előremutató gondolkodásról szól. Six szereplőinek sokszor állatias jellege egy, a céloktól már távol lévő, közönyös és bizonyos értelemben szeretet nélküli, kiüresedett társadalom (minta)képét vetíti elénk, ahol az ivás, a droghasználat és a spontán, felelősségvállalás és odaadás nélküli szex vagy épp a magányos maszturbáció válik az egyetlen lehetséges kiúttá. Ahol az egyén csak önmagától, vagy már önmagától sem várhatja a megváltást, és lényegileg önnön szeretet- és (valódi) társnélküliségébe fullad bele. Itt a József Attila-i kiáltás elmarad; az a kifejezetten eget rengető gondolat, hogy
„Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.”
A szubjektív elbeszélői mód jól láttatja a főhős és a többi szereplő viszonyát, alkalmas a bensőségesnek tűnő, ám inkább rutinszerű, néhol gépies, sokszor árnyalatoktól mentes kapcsolódások élethű, képszerű bemutatására. Utóbbi, a sokszor költői eszközökkel való operálás egyébként is kifejezetten jellemző erre a prózára; ez az egyik erős egyedisége. Azazhogy tömören, lényegre törően képes láttatni egy-egy szituációt; érzést vagy inkább mondjuk azt, hatást: „A fogaimra hullik az eső. A hideg víz higanyként csurog végig az elefántcsonton, és beteríti az alsó ajkamat. Kiprüszkölöm a nedvességet. Cseppek fröccsennek a szemembe. Pislogok. Úgy érzem, hogy lebénult az arcom, és döglött húsként lóg a koponyámon. Lassan el is kocsonyásodik. A víz megrepeszti, a járomcsontoknál, a füleim mögött, a szemeim között, és a bőr cafatokban foszlik le a csontról, majd a kátrányos felületre hull, és látom magam, ahogy fekszem, és nem vagyok több, mint egy tócsában fekvő kicsavart, szőrös rongy.”
A párbeszédek általában szintén feszesek, nem terjengősségről, hanem a fiatalabb generációkra jellemző félmondatosságról, az elhallgatás meglétéről és kétértelműségéről tanúskodnak.
Six prózájának legerősebb vonása, mely az egzisztencialistákkal rokonítja, hogy benne legtöbbször az egyént látjuk a maga pőreségében.
Az elbeszélő önmagára reflektál; önmaga a világ, és a súlyos határhelyzet domborítja ki valódi jellegét; a saját benső világát igyekszik „fölfedezi”, s ha rácsodálkozik bármire is, általa önmagára csodálkozik rá; minden ízben, szagban és mozdulatban magát találja meg, bár ez a fölfedezés legtöbbször statikus; időnként Meursault, az idegen, az egy-ügyű juthat eszünkbe az Özönvíz elbeszélőjéről, aki ugyan hordoz magában érzéseket, csírákat, azoknak valódi átélésére, s legfőképp kifejezésére, szinte teljességgel képtelen. A képszerűség és a szereplők gyakori érzésnélkülisége közti sistergős ellentmondás adja ennek a prózának a feszültségét, amit Bérczes Tibor fordítása kellő erővel ad át. Idővel mindent elnyel a víz, miközben olyan hatása van a beszédnek, cselekvéseik legnagyobb részének, cselekvésnélküliségüknek, mintha öröktől fogva egy tengerparton piknikezne a társaság, és a távcsöveikkel csupán kedvtelésből figyelnék a körülöttük lassan elmerülő tájat. Tisztán láthatjuk a mások szenvedése iránti közönyösséget, mely a mai világunk erkölcsi alapjával szöges ellentétben áll ugyan, mégis annyira jellemző ránk; illetve a halállal szembeni rezignáltságot, vagy inkább tehetetlenséget; kutyák, emberi hullák lebegnek a vízen, miközben az élő csak nevet, iszik és cigarettázik. Az első fajsúlyos pont, mely a „felszabadulás” ígéretével kecsegtet, ugyanakkor a már megszokott, kialakult élet folytonosságának felfüggesztődésével járhat – ami számukra nem kis veszélyeket is tartogat –, a felhőtakaró egy szűk, ám jól látható ponton történő, hirtelen fölbomlása – a remény a hónapok óta direkt módon nem látott, éltető napfény megpillantásában rejlik.
De ez sem hoz valódi katarzist.
Hiszen ebből a világból már kiveszett a szentség, és úgy tűnik, nincs már hová, kihez menekülni. Olvasás közben könnyen támadhat az az érzésünk, hogy szereplőink számára az özönvíz valójában nem tragédia, inkább ajándék; ahol a kényszerességre, a közönyös életből fakadó lustaságra, a tobzódásra és a heverészésre már nem kell, mert hát nincsen kinek, különösebb magyarázatot adni. Six világa lágy, nedves, szürke purgatórium, ahol a szenvedés még éppen elviselhető, ám a felelősség látszólag a fölöttü(n)k tornyosuló, (át)láthatatlan hatalmat terheli. A fordulópontot érthetően a halállal való szembesülés, és az új élet, egy gyermek megszületésének lehetősége, és talán a – végtelenbe tartó – magánytól való ódzkodás hozza el, de ezek a történések, tragédiák sem valódi fájdalmat vagy örömöt, legfeljebb nosztalgiával kevert fölfedezési vágyat, felemás bűntudatot rejtenek magukban. Az éjszakai álom messzi partokra sodor, hogy onnan szemlélhessük magunkat, egy ismerős arcot, nevet,
a már elveszített múltunkat és a még bizonytalan jövőt egy szürke, langyos vízpermet függönyén át.
