Miután elolvastam a könyvét, a címet nem tudtam nem egyfajta ironikus utalásként értelmezni. De nagyon érdekel az ön értelmezése – mire utal a cím?
A cím mögötti idea nem más, mint a migráció, aminek két fajtája létezik: az egyik legális, ide tartozik például a turizmus, a másik pedig az illegális. Ez a kétféle migráció megosztja az embereket. Vannak az első osztályú utazók, a turisták, akik semmiféle problémába nem ütköznek a határon, és szinte mindenhol szívesen látják őket. Aztán ott vannak a másodosztályú utazók, az illegális bevándorlók, akik a határon rendőri elnyomással kénytelenek szembenézni, csak azért, mert nem „jó országokból” érkeznek.
A társadalomban elfoglalt pozíciómból igyekeztem reflektálni,
ezeknek a történeteknek a narrátora így aztán más-más szerepet tölt be. Például milyen lehet olyan aktivistának lenni, aki illegális bevándorlókkal foglalkozik? Mit jelent helyi nőnek lenni egy városban, ami turistákkal van tele, illetve milyen turistának lenni egy idegen országban? Ezeken a szerepeken keresztül a narrátor különböző hatalmi viszonyokat próbál megérteni, ahogy a társadalmon belüli saját szerepét is.
Olvasás közben mindvégig az volt a benyomásom, hogy ezek az írások erősen empirikusak, és a novellái mögött személyes tapasztalat áll. Mesélne kicsit arról, hogyan építette be ezeket a tapasztalatokat az írásaiba?
Amikor megnyitották a balkáni folyosót, akkor az Antirasszista Front Határok Nélkül nevű szervezettel kimentem, hogy segítséget nyújtsak az úton lévőknek. Ez 2015-2016-ban történt. Jelen voltunk a határnál, és miután a folyosót lezárták, a határ pedig átjárhatatlanná vált, azoknak az embereknek igyekeztünk segíteni, akik Szlovéniában rekedtek. Menekültszállásokat látogattunk, majd egy speciális csoportot alakítottunk, aminek az volt a célja, hogy segítse a migráns nők társadalmi beilleszkedését. Rendszeresen látogattuk őket, együtt sportoltunk, régi bicikliket gyűjtöttünk össze, amiket megjavítottunk, hogy használni tudják azokat, így sokkal szabadabban tudtak mozogni a városban. Ez volt az az első kézből szerzett tapasztalat, amiről a könyvben írtam, de valójában a célom nem az volt, hogy a migránsok tapasztalatairól írjak, hanem az én tapasztalataimról, amiket a velük való munka során szereztem. Úgy gondolom ugyanis, hogy
az ő tapasztalataikat nekik maguknak kell megírniuk.
Bizonyára sokan dolgoztak aktivistaként ezen a területen, mégis kevesen írtak róla könyvet. Mi volt az a pillanat, amikor azt érezte, hogy megtalálta azt a formát, azt a hangot, amelyen megszólalhat?
Volt egy olyan megérzésem, hogy amiket megtapasztaltam – nemcsak én, hanem más aktivisták is –, azt nyilvánosságra kell hozni, mert a sajtó a valóság nagyon más verzióját tálalta, a híradások tele voltak rasszizmussal, egydimenziósak voltak, feketén-fehéren mutatták a helyzetet. A bevándorlókat időnként áldozatként láttatták, viszont szerintem az nem jó, ha kizárólag áldozatszerepben jelenítik meg őket, mivel fontos, hogy a reprezentációjuk több dimenzióban, összetettebb módon történjék meg.
Íróként nagy figyelmet fordított a részletekre, különösen az érzékiekre: a színekre, a formákra, a hangokra, a test apró rezdüléseire. Komfortosnak érzi a megfigyelő szerepét? Nem okozott nehézséget érzelmileg távol tartania magát, illetve kivonnia magát az adott helyzet hatása alól?
Valóban meg kellett figyelnem a részleteket, a közös nyelv ugyanakkor hiányzott. Én nem beszéltem az ő nyelvüket, ők pedig az enyémet, vagy éppen az angolt. Hogy megértsük egymást, főleg az elején, különböző kifejezésmódokkal, gesztusokkal kommunikáltunk, ami elég nehéz volt nekem, és nekik is. Ami az én megfigyelői szerepemet illeti: igyekeztem nem objektifikálni őket, ugyanis nem szerettem volna, ha az írásaim tárgyaivá váltak volna. Nem akartam úgy tenni, mintha tudnám, hogyan éreznek. Azt tudom, hogy én hogyan érzek, amikor találkozom velük, különösen akkor, amikor nyelvi akadályok merülnek fel. Utóbbiak ugyanis még inkább megnehezítik a kapcsolódást a helyiek és a külföldiek között, hiszen a nyelv mégiscsak az egyik legfőbb kommunikációs eszközünk.
A kötetben többféle migráció is megjelenik, ott van a délszláv háború utáni menekülthullám, a 2015-ös migráció, ráadásul napjainkban háború zajlik Ukrajnában, és egy újabb válság van kibontakozóban a Közel-Keleten. A migráció nem egy befejezett jelenség, de érdekelne, hogyan tekint rá: lezárta már magában, vagy íróként tartogat még önnek kihívásokat?
Az emberiség egész történelmében mindig is jelen volt a migráció,
számunkra szerintem ez egy örök téma.
A kérdés az, hogy az emberek vajon üdvözlik-e az újonnan érkezőket, vagy nem is akarnak kontaktusba kerülni velük attól való félelmükben, hogy fenyegetést jelentenek rájuk nézve. Az én nagyszüleim annak idején átszelték az egykori Jugoszlávia területét: akkoriban a testvériség eszméje uralkodott, és amikor ők szerbhorvátként megérkeztek Szlovéniába, akkor szívesen fogadták őket. A migrációs tapasztalat tehát kedvező is lehet, ha van akarat és megértés az emberek között.
Maga a migráció egyébként forró témának számít még Szlovéniában?
Igen, annak. Problémát jelent ugyanakkor, hogy a kormányunk nem igazán igyekszik megoldani az emberek elszállásolását. Menekültszállásokon zsúfolják össze őket, amiket nem ennyi ember befogadására terveztek, egy ilyen helyzet pedig könnyen konfliktusokat szül egymás, valamint az érkezők és a helyiek között.
Hogyan merült fel önben, hogy a migrációt és a turizmust, ezt a két, látszólag nagyon eltérő jelenséget összekösse a könyvében?
Amikor idegen városokba, országokba utazunk, mi magunk is más perspektívába kerülünk. Magunk mögött hagyjuk az otthonunkat, és abbamarad mindaz, ami a hétköznapi tevékenységeinkhez tartozik. Egy idegen térbe jutunk. Engem például nagyon izgatott, hogy miként tekintenek rám, ha turistaként érkezem meg egy városba. Emlékszem, nem igazán volt komfortos az érzés, hiszen minden tele volt velünk, turistákkal, és az volt a benyomásom, hogy a helyiek szenvednek miattunk: a turisták miatt napi tizenkét órát kell dolgozniuk, és minden tele van a turisták által termelt szeméttel. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy a legális migráció, a turizmus, valójában több kárt okoz a bolygónknak és a helyi közösségeknek, mint az illegális migráció.
A kötet 2018-ban jelent meg eredetileg Szlovéniában, milyen volt annak idején a fogadtatása?
Egészen jó, 2019-ben megkaptam érte a legjobb novelláskötetnek járó díjat, és a kritikusok is nagyon jól fogadták. Ahogy azok az aktivisták is, akik ezt az egészet megélték velem. Számomra ez nagyon fontos volt.
A Szíves fogadtatás történetei sűrűek, desztilláltak, sokszor kevés szóval operálnak. Íróként mi vonzza a rövidprózához?
Novellákon keresztül kóstoltam bele az írásba, az első kifejezési formám volt. Azért szeretem a rövidprózát, mert az ember a lehető legerősebben, a lehető legkevesebb szóval fejezheti ki magát. És napjainkban, amikor örökösen információval bombáznak minket, úgy vélem, hogy a novella az író és az olvasó számára is egy olyan forma, ahol muszáj fókuszálnia. Az információzsongást muszáj kapcsolni, és a novella szerintem erre alkalmas.
Valahol azt olvastam, hogy horrorfüggőnek tartja magát, de az ön könyve inkább realisztikusnak tűnt, esetenként álomszerűnek. Hogyan jön ebbe a képletbe a horror?
A diplomamunkámat a horrorelméletről írtam. Ha egy horrorkönyvet olvasok vagy egy horrorfilmet nézek, akkor az lehetőséget ad nekem arra, hogy
átéljem azt a félelmet, amit máskülönben valahová nagyon mélyre eltemetnék.
Ezzel lehetőségem adódik arra, hogy utat engedjek a félelmeimnek, és biztonságos módon megélhessem azokat.
És csak olvassa vagy ír is horrortörténeteket?
Ez nagy álmom, nagyon szeretnék horrort írni, legalább egy regényt. Már írtam olyan történeteket, melyek tartalmaznak bizonyos horrorelemeket, de ez még nem az.
Van esetleg olyan cím, amit szívesen ajánlana azoknak, akik még csak most ismerkednek a műfajjal?
Igen, van, Ray Bradburytól a Gonosz lélek közeleg című regényt.
