Az ismerőst, a megszokottat magunk után hagyni egyszerre ijesztő és izgalmas; élethelyzet és nézőpont kérdése, mikor melyik. Az idegen hely próbára tesz és megkérdőjelez – képességet, identitást, célt és motivációt. Csak míg a turista mindig tudja, hogy hátországa stabil és van hová visszatérnie, a menekült terveiben csak egyirányú út szerepel, abban bízva, hogy célba érve maga mögött hagyhat múltat és traumát. Csakhogy ennek az útnak számtalan állomása van, és
Lemaic rövidprózái ezek közül villantanak fel néhány emlékezeteset.
Színhelyei menekültszállások, a határkerítés, vagy épp a tengerpart (Kapcsolat), ahol a szárazföldet érők egy gumicsónakból gázolnak a vízbe, majd robognak el a homokban napozók mellett („Ami a hullámokon közelít feléjük, az nem olajfolt, nem virágzó algák szigetei, még csak nem is hatalmas medúzacsapat, hanem olyasvalami, aminek alakja és elrendeződése rokon a turistákéval.”).
Lemaić alapvetően nem a menekültek történeteit akarja megírni, perspektívája mindig a fogadóé, a kívülállóé, a szemlélőé, aki interakcióba kerül a messziről jöttekkel (a kötetbe beleolvashatsz itt). Történeteiben éppen ezért sokszor központi szerepet kap a kommunikáció, vagy éppen annak nehézsége, kihívásai. „Welcome-mal köszöntöttük őket, és ők ezt welcome-mal viszonozták. Nem értettük a nyelvüket, ők sem a miénket” – deklarálja a Welcome tea narrátora, és ez az élmény végighúzódik az egész köteten. Két (vagy több) kultúra találkozásánál, történjen az a találkozás bárhol, bármilyen okból és körülmények között, a kommunikáció vágya adott, a szavak, a közös nyelv helyét viszont sokszor a gesztusok, a nonverbális eszközök veszik át – netán egy közös tevékenység, ami lehet a játék, a sport, vagy épp egy olyan banális dolog, mint a dohányzás.
Vesna Lemaić narrátora mindig az egyént szemléli a tömegben (különösen erős nála a női fókusz, így felbukkannak anyák, nagymamák, gyereklányok, kamaszok, takarítónők, barátnők, pincérnők, turistalányok, női aktivisták), az általa rögzített találkozások ugyanakkor villanásszerűek, az ismeretségek jellemzően órákra, napokra, hetekre köttetnek, a szereplők epizodisták egymás életeiben. Lemaić kisprózái talán emiatt is tárgyszerűen, pátosztól mentesen szólnak. Mininovellái nem akarnak sem magyarázni, sem kontextusba helyezni – egészen egyszerű helyzeteket, élettöredékeket vázolnak fel, melyekben ugyanakkor
mintha minden szereplő valahogy kívülálló maradna.
Holott nem lehet állítani, hogy Lemaić ne menne egészen közel; novellái érzékiek, hiszen a szenzuális érzékelés és befogadás sok írásának alapja: a színek, a hangok, a test apró moccanásai nem kerülik el a narrátor figyelmét.
„Megálltunk a tengerparton, rőzséből és fenyőtobozokból tüzet raktunk. Nagyanyám lehántotta a kukoricaleveleket, nyársra tűzte a kukoricacsöveket, és a pattogó tűz fölé tartotta. Az alkonyatban örvénylettek fölöttünk a szikrák. Nagyapámmal versenyeztünk, hogy ki tudja jobban megnevettetni a nagymamát (…).” (Antonia)
A megkérdőjelezett hovatartozás, a kitaszítottság érzése viszont nemcsak az otthonukat kényszerből maguk mögött hagyók sajátja. Holott a nyaralni vágyó éppen azért a többletért változtat helyet, amit egy másik országban, városban megkaphat és magába szívhat, a tömegturizmus, a profithajhászás pusztító hatása felett sokszor mégis szemet huny. A fent idézett Antoniában a hajdani földművesek unokái már turisztikai tanulmányokat folytatnak („és senki sem művelte tovább a földet”), az egykori istálló helyét pedig úszómedencés apartmanház foglalja el. De ugyanez a térfoglalás zajlik a városokban is, ahol a bezúduló zajos turistacsoport szétrebbenti a nevetgélő, pletykálkodó helyieket (Zsúfolt partok, üres tenger), vagy épp maga a turista kénytelen szembenézni azzal, hogy a tengerparti nyaralóhely már nem bírja el a tömegek rohamát („Trombotikus vérrögök vagyunk, amik elzárják a kisváros ereit.”, Két turistalány). A kötetből látszólag kilógnak azok a történetek (A gyűrött póló, A levescsont), amelyek a felnövés, a kamaszkor egy-egy, jellemzően traumatikus pillanatát villantják fel („Harmincöt kiló voltam, egy kiló levescsontért mentem be, a hentes meg azt kérdezte tőlem, hogy kinőttek-e már a cicijeid az inged alatt.”, A levescsont). Ugyanakkor ezek a kisprózák is egyfajta tranzitállapotot tükröznek, a bizonytalanság, a ledermedés, az utólagos, megmagyarázhatatlan bűntudat vagy szégyenérzet pedig ugyanúgy felbukkan bennük, mint Lemaić többi írásában. Alapvetően ugyanis ez a fő motívuma valamennyi rövidprózájának,
egy köztes állapot, amely lehet földrajzi vagy érzelmi akár,
ami sokszor kényelmetlen, fájdalmas, ugyanakkor minden benne szereplőt – ha csak egy csepp érzékenység is szorult belé – állandó önvizsgálatra kényszerít.
