Kvázi-főhős lévén a rendező személyében és nappalijában futnak össze a történetek, tapasztalatok és flash-élmények, amelyeket egy-egy párbeszéd vagy pszichedelikus tripmaradvány idéz elő. S miközben jószerével el sem hagyjuk a rendező garzonlakásának kanapéját, a szereplőkkel együtt hol bukaresti kocsmák mélyén, hol egy hawaii orchideafarmon, hol disztópikus videojátékokban, hol pedig egy finnországi léggitár-világbajnokságon találjuk magunkat, kívül rekesztve teret és időt.
Andrei Dósa (1985) költő, műfordító. Brassóban született, közgazdasági és bölcsész diplomát szerzett. Versesköteteivel 2014-ben elnyerte „Az év fiatal költője” címet. Részt vett számos nemzetközi workshopon és fesztiválon, a New European Voices 10 írójának egyike volt. Műfordítóként Kosztolányit, Petrit, Kemény Istvánt és sok más kortárs magyar költőt ültetett át román nyelvre. Találkozhattunk vele a tavaszi Margó fesztiválon, és ősszel újból a Margóra érkezik, első prózakötetét Koszta Gabriella és Horváth Benji fordították magyarra, a Füveskert a Helikon gondozásában, a Margó Könyvek részeként került nemrég a könyvesboltokba. Olvass bele!
Andrei Dósa: Füveskert (részlet)
Tiszta bemetszés a valóságba
Rímekben kezdenek beszélni, mint Foarță, és nekem hallgatnom kell őket, mert én vagyok az apukájuk. Velük osztom meg a hidroponikus pincelaboratóriumokban valaha összekorcsolt legkeményebb cuccot. Nem tartok a rendőrségtől, mert nem mondhatnám, hogy az illegális jövedelem miatt teszem. Amit művelek, az az adakozás és forgalmazás határán mozog. És különben sem fogyasztunk túl sokat, még havi száz grammot sem. Egyikük, aki nagy, de elegáns szemüveg mögül kicsit bandzsít, lelkesen mesél valamit. Amikor végre sikerül odafigyelnem, rájövök, hogy egy tripről tart elvirágzott előadást.
– Kezdtem ráállni a flow-ra, miután néhány percig autista módon egy spangli útját követtem a szobán keresztül ahelyett, hogy Homeliss Derilexet hallgattam volna. Tiszta bemetszés volt a valóságba. Mereven néztem a csajt, aki rakta a zenét az alagsorban. Homeliss tette a dolgát, bármilyen beavatkozás a DJ részéről szentségtörés lett volna. So, a csaj a finomságokkal megrakott asztalhoz ment, és kiválasztott egy narancsot.
Éreztem, ahogy az ujja behatol a narancshéj alá, a körme feltépi a húsát, miközben az ujjbegyét savas nektárgyöngyök nedvesítik.
– Hagyd, én folytatom, haver. Csúsztatsz, krónikus tripangitised van. A jó benyomás keltése az ilyen helyeken finom művészet. Először is, az öltözetednek olyannak kell lennie, mint az övéké, de olyan kiegészítőkkel, hogy azt higgyék, annak az elővárosnak vagy az avatárja, ahová ők sohasem jutottak el. És tagja vagy egy civil szervezetnek, fontos dolgokat pörgetsz a közösségi oldaladon. Filmekből vett zsír idézetekkel kell dobálóznod, de menően. Bocsi, ez hülyén hangzik, de ez van. Találtok ti erre jobb kifejezést, és azt jegyzőkönyvbe vesszük.
– Amolyan Pervert’s Guide to Outernational Days.
Nem rossz poén, de túlzott reakciót vált ki, legtöbben a térdüket verik a röhögéstől. Nem figyelek a beszélgetésre, mintha vattán át hallanám. A mellékzajok érdekelnek. A dübörgésüktől remeg a könyvszekrény vitrinüvege. Ez aggaszt néha. Félek a földrengéstől. Egyszintes ház, úgy tudom, stabil, legalábbis ezt mondták, megkérdeztem egy mérnök havert, aki ért hozzá, de faszom, sose lehet tudni. Mindegy, csak nem történik ilyesmi.
Az idő redőiben keletkezik egy kis üzemzavar. Valahol Toscanában a gyönyörű fotómodellt fényképezik a Pirelli kalendáriumnak, és menet közben a selyemsálja egy olajfa ágába akad, az autó sebessége miatt elszakad az anyag. És ez hatással van egy kelet-európai ország szeizmikus hullámainak erejére. De lám, engem is elsodort az ár, hová jutunk ilyen ritmusban, még húsz perce sincs, hogy lepasszoltam a cuccot, és úgy döntöttem, csavarok egy trombitát. Amit majd fújhatunk Jerikó falainál. Nem döntünk le semmit, de megvizsgáljuk, hol vannak az épület hibái, és holnap ugyanide jövünk vissza. Dicsőséges, katonás trippeken vagyok, ha nem hozok korrekt döntéseket, túl sokan maradunk, túl sokfélék, ami elcseszi az egészet. Legjobb volna, ha csak a hekker és a filozófus maradna. Meg páran az új jövevények közül, akik odaadóan hallgatnak, röhögnek a vicceinken, és – amikor a forró, lusta szavannai széltől elromlik a vibe – fél szájjal, félénken menő javaslatokkal állnak elő, mintha arra invitálnának, hogy tökéletesítsük őket. Mi pedig néhány perc alatt alaposan áttetszőre, rugalmasra, majdnem tökéletesre csiszoljuk az ötleteiket. Az új jövevények nonverbális nyelve az olyan veteránoknak, mint mi, kész csemege:
hé, mennyire vágnak mindent ezek a srácok. Tudom, csajszi, kész varázslat.
Tehát ezt nevezhetjük intrónak. De itt csak ennyi történik. Az intro, aztán csak a beállás, de sohasem jutunk el az eksztázisig. Intro és semmi más.
Sajnálattal közlöm velük, hogy muszáj felhívnom Tibit. Ha adnék nekik még egy spanglit, totál szétesnének, és mind lecsúsznának a babzsákokról a padlóra. Ezért mutatom meg nekik az ajtót, mert később már nem lesznek olyan állapotban, hogy maguktól megtalálják. Tibi, ha kell, megment minket a kéretlen arcoktól. Tibi nem létezik. Felmegyek a Facebookra, megnézem az üzeneteimet, és aggodalmas képet vágok. Azt hiszem, Tibi jövetelét a legellenszenvesebb gyereknek fogom bedobni. Ma a találkahelyen felhajtott négy abszintot, míg a többiek jólnevelten csak egy-egy mentesvizet, legfeljebb egy 0,33-as sört. Ohó, a fiú nagy reményekkel vágott neki a ma estének. Láttam, hogy kicsit ideges, nagyon hangos volt induláskor, alig várta, hogy ideérjünk. Volt valami kellemetlen a megjelenésében, minden mondata kínosnak tűnt.
Azt hiszem, valahol magamra ismerek benne, pár éve én is ilyen voltam. Rendező szakosként olyanokkal lógtam, akiknek már összejött egy-két komolyabb munka a filmes világban. Akkoriban engem, szerencsétlen dilettánst is ez érdekelt. Elképzeltem, hogy néhány színészhallgató az utcán sétálva mindenféle összeesküvés-elméletekről és városi legendákról diskurál, söröznek egy város fölötti bárban, dobálják magukat a Control klubban, én filmezem őket szépen a kézikamerámmal, és a filmem elsöpri Romániát. Elsöpri az egész világot. Egy Linklater akartam lenni. De hamar rájöttem, hogy nem vagyok nélkülözhetetlen eleme a beszélgetéseiknek. Egyik bakit a másik után követtem el, mert mindenáron meg akartam felelni. A saját személyemtől megrészegült, könnyen sebezhető fickó voltam. A bálványaim minden odavetett dumájából valami mély szart csináltam.
Amikor először meséltem nekik erről, a hekker megjegyezte: link faszom later.
Meg akarok szabadulni ettől a gyerektől és a haverjaitól. Leülök mellé a kanapéra, és elújságolom neki, hogy Tibi ide akar jönni.
– Húsz percen belül itt lesz. Az ember pontos, mint egy OCD-s svájci.
Tibi mindenkiről, akit nem ismer, azt hiszi, hogy rendőr. Egyszer annyi amfetamint tolt fel, hogy öt napig nem aludt, szinte megfutott. Rohadtul paranoid, és könnyen erőszakossá válhat. Ha itt találja őket, lőttek az egész bulinak.
– Olyan lesz, mint egy kihallgatás. Minél inkább próbálsz jófej lenni, annál agresszívabbá válik. A nyugtatgatás olyan neki, mint a civil rendőrök felforgató módszerei – folytattam.
Legutóbb sikerült a sarokba szorítania egy gyereket, aki először jött ide, és mindenféle abszurd kérdésekkel gyötörte. Képes kikapni a kezedből a pénztárcát, hogy a tartalmát kiöntve valamilyen nyomokat keressen. Sokszor a ruhát is letépi rólad, hogy lássa, nincs-e rajtad elrejtve mikrofon.
– Mi sem tudjuk megfékezni, haver – mondja a filozófus.
Tibi így, Tibi úgy, úgy érzem magam, mint a felnőtt, aki zseblámpával alulról megvilágítja az arcát, hogy megijessze a kiscserkészeket, de ha egyszer beindult a gépezet, nem tudom leállítani. Az új arcok minden figyelmét élvezhetem. A hekker és a filozófus mímeli az érdeklődést, de magukban mindketten majd’ megpukkadnak a röhögéstől. Én vagyok a harmadik Grimm testvér. Beadom nekik ezt a mesét, ami, ha be vagy tépve, direkt a zaklatástól való félelmet célozza meg. A módszer mindig bejön.
