Egy 18 éves lány, Gjoa, megszökik válás miatt szétszakadt családjától, hogy nyári munkát vállaljon egy turistaszállóban Norvégia északnyugati részén. A panziót egy házaspár működteti: Olaug, az asszony, látástól vakulásig dolgozik, miközben férje, Gunnar, inkább csak a vendégekkel beszélget. Ezen a nyáron fiuk, az egyetemen tanuló Ingebrigt is hazalátogat, és hamarosan ő lesz a nehéz helyzetbe kerülő Gjoa egyetlen bizalmasa.
Lars Svisdal Semmirekellők című kötetének bemutatója október 14-én szombaton lesz a Margón. A norvég szerzővel Csepelyi Adrienn beszélget 15 órakor. Részletek itt.
Lars Svisdal: Semmirekellők (részlet)
Szeretem a mamát. Mindig is szerettem a mamát, de most olyan, mint egy gyerek. Mind olyanok vagyunk, mint a gyerekek. Egy ábrára gondolok, egy körre, benne egy ékkel, de nem emlékszem, milyen órán vagy könyvben láttam. Tisztán értem, a kör olyan, mint egy anya és a gyereke. Az ék széthasítja a kört. Ez az apa. Az apám már nincs itt, eltűnt a képről, kihúzták, mint egy szálkát. Nekem pedig, aki még soha nem éreztem magam ennyire gyereknek, a szálkán jár az eszem, és nem értem, miért nem forrnak össze a részek, ha már egyszer kivették az idegen elemet.
A kör viszont nemcsak széthasadt, hanem két egyforma részre vált szét.
És mi van azzal a másik nővel, akibe az apám beékelte magát? Új otthona van, maga mögött hagyott egy otthont csomó gyerekkel. Miféle otthon ez az új? Nem hiszem, hogy túl vidám hely. De még ha nem feltételezem is, hogy az az otthon már régóta őrá várt, azaz régóta várta, hogy a benne lévő ék alakú üres teret az apám töltse ki és tegye teljessé, tudom, hogy nem vagyok képes megszabadulni ettől a gondolattól. Az apám olyan ember, akinek soha nem volt szüksége senkire, mi viszont megbabonázva vágytunk rá, hogy szüksége legyen ránk, így az egész életünk körülötte forgott. Vajon mi lesz, ha az új otthona más törvények szerint reagál a gravitációs erőre?
Hat órakor takarítottam ki az ebédlőt. Elmosogattam, a tányérokat és a poharakat a helyükre tettem, kikészítettem a szalvétákat, gyertyát, sót és borsot. Én terítettem a vacsorához is. Elővettem a reggelihez a kenyeret, kikészítettem a felvágottas tálakat, mindent megcsináltam anélkül, hogy Olauggel megbeszéltem volna. Úgy rendeztem el mindent, ahogy ő is tenné. Már majdnem készen voltam a felmosással, amikor Therese lépett a konyhába. Körbepillantott és suttogva kérdezte, hogy Olaug itt van-e, én meg azt feleltem, hogy nincs.
Nyilván kénytelen leszek megszokni, hogy olyan emberekkel élek, akik folyton suttognak.
– Ettél már? – kérdezte.
– Nem – válaszoltam.
– Mi volt ma vacsorára? – kérdezte, és fintorgott, amikor azt feleltem, hogy hal.
– Nem csinálnál valami mást? – kérdeztem.
Ezen az estén is Therese készített nekem vacsorát. Szerintem meg sem fordult a fejében, hogy nekem ne készítsen. Szerettem volna, ha ez a figyelmesség külön nekem szólna, de azt hiszem, mindenki pont ugyanerre vágyik. Vajon mivel éri el, hogy így érzek? Habár többre tartom magam nála, ami miatt szégyellhetem magam, valami miatt mégis arra vágyom, hogy a gyereke lehessek.
Lehet, hogy azért tartom magam többre, mert úgy képzelem, hogy mélyebbre látok a boldogtalanságba, a fájdalomba, sőt a halálba, és ezért bonyolultabb ember vagyok.
Ez viszont egyetlen feltételen múlik: hogy kiválóan tudom a káoszt, a dühöt és az undort felismeréssé változtatni. De lehet, hogy csak képzelem?
Viszont ha úgyis annyira fáj minden, akkor mi másban reménykedhetem? Élek, szenvedek, itt vagyok. Egyikre sincs alternatíva. Hát nem az az egyetlen reményem, vagy legalábbis az, amit reménynek álcázhatok, hogy minden, amit átélek, bonyolultabb emberré tesz?
Zavaros és szégyenteljes idők ezek, mert mint egy gyerek, mindenkitől megkérdezem: Mit tehetsz értem? Ki ne akarna mások számára támaszt nyújtani? Értéket. És mit is ér ez a bizonyos felismerés, ha még magamon sem tudok segíteni? Azt mondom magamnak: Nem tudom. Most nem tudok semmit. De félek ezt igazán bevallani, és szégyellem is.
Fél tízkor mindketten a fürdőszobában voltunk. A személyzeti szálláson nincs fürdőszoba, sem vécé, Therese pedig nem szégyellős. Ezért én is úgy tettem, mintha nem zavarna ez az intim helyzet. Úgy mostam az arcom, fésültem a hajam, mostam a fogam és krémeztem a bőröm, mintha hozzá hasonlóan engem sem zavarna a másik közelsége. Nem tudom, miből fakadt az igény, hogy leplezzem, ez az intimitás, amiben ő olyan biztonságosan mozog, engem gyanakvóvá tesz. Mint egy elrabolt királylány, gondolatban felkészülök arra, ami történhet, és éberségemet úgy rejtegetem, mintha kést dugdosnék a szoknyám alatt. És nemcsak hogy nem vallom be, még ahhoz is ragaszkodom, hogy olyan ember vagyok, akinek nem szükséges feltennie a kérdést:
Ez betolakodás?
Ez betolakodás? Felemészt ez a kérdés, mert nem tudom, mikor leszek képes arra, hogy ösztönös érzések szülessenek bennem, ha mindig ez az első kérdés, ami felmerül bennem.
De ez lenne a szabály? Hogy az ösztönös érzések többet érnek, mint azok, amelyeket gondos átvizsgálás után, bár még akkor is csak éberen és felfegyverkezve engedek át?
Therese számára azonban teljesen mindegy, hogy itt vagyok-e vagy sem, hogy együtt mosakszom-e vele vagy sem. Neki ez a merészség teljesen természetes. Én jóindulatnak fogom fel. Toporgok a tükör előtt, arrébb húzódom, amikor odajön, és fogmosás közben inkább fel-alá járkálok a fürdőszobában, de neki nem számít. Akkor meg miért muszáj feltennem a kérdést, hogy Therese gyengéd intimitása tolakodóbb-e, mint az a sok idióta, akinek hagytam, hogy részegen hazarángasson az ocsmány lakásába vagy albérletébe? Vajon a türelmetlenségem hajtott-e bele ebbe, emiatt lettem-e ennyire távolságtartó, miközben ő annyira toleráns? Ez az!
Belehajtott: a türelmetlenségem hajtott bele ebbe a sok reménytelen kapcsolatba.
Egyik fiú sem fékezett meg, mert egyikük sem ijesztett el, vagy szórakoztatott, vagy lobbantott lángra valamit bennem. Akkor hát az ösztönös érzések felé hajt a türelmetlenségem?
