10. Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon
Ablonczy Balázs könyve új megvilágításban mutatja be a 100 éve aláírt trianoni békeszerződés történetét: Trianont laikusként hajlamosak vagyunk egyetlen eseményhez kötni, ugyanakkor rendkívül sokrétű és sokszínű az az út, amely odáig vezetett. Az Ismeretlen Trianon című kötet részben arra keresi a választ, hogy a magyar társadalom hogyan élte meg a háborús összeomlás, a forradalmak, az ellenforradalom és a béketárgyalás időszakát, és sok személyes történeten keresztül villantja fel azokat a hétköznapi nehézségeket, amelyekkel a szétszakadt ország lakóinak szembesülniük kellett. A statisztikán túllépve ezek az emberek nevet és arcot kapnak, ugyanakkor fontos megjegyezni azt is, hogy Trianon kapcsán sem lehet egyféle társadalmi tapasztalatról beszélni. Trianonnak valószínűleg még sok elmondatlan története van, Ablonczy Balázs ezzel a könyvvel viszont hozzájárult, hogy az eddigieknél szélesebb kontextusban és az emberi történeteken keresztül is beszélni tudjunk erről a témáról.
Interjúnk Ablonczy Balázzsal ITT olvasható, a margós bemutatóról ITT írtunk, ITT bele tudtok olvasni a könyvbe, a borítót tervező Hegyi Péterrel pedig ITT beszélgettünk.
9. Sofi Oksanen: A kutyafuttató
Aktuális társadalmi, politikai és etikai problémákról jó regényt írni igazán nehéz, Sofi Oksanennek azonban sikerült. A kutyafuttató elképesztően bátor könyv lett, amelynek briliáns felépítése, feszültségteli történetvezetése és komplexen ábrázolt témája miatt egyértelműen az év legjobb könyvei között van helye. Az ukrán béranyák és petesejt donorok helyzetét bemutató, thrillerszerűen megírt történet egyszerre mesél a nők kiszolgáltatottságáról, Ukrajna helyzetéről, a Kelet- és Nyugat-Európa között húzódó gazdasági szakadékról, valamint a meddőségről és az akörül létrejött iparágról, amely lassan a 21. század egyik legnagyobb kihívásává kezdi kinőni magát. Ezt írtuk a könyvről: „Oksanen nagyon aktuális, politikai témákat sem félt behozni a regény terébe: a háború, az orosz befolyás, a Donyecki Népköztársaság és a lezuhant maláj gép is ott van a cselekmény hátterében. Az egész könyvön végighúzódik a motívum, hogy ezek a nők, ezek a donorok, ha nem Ukrajnába születnek, egész más életet élhettek volna: olyat, amelyben nem szorultak volna rá, hogy gazdag pároknak szüljenek gyerekeket ahelyett, hogy a saját családjukat terveznék. Végül maga a kutyafuttató is egy lehetséges élet jelképévé válik. Egy életé, amelyben a szülők békében, boldogan, jó körülmények között nevelhetik a gyerekeket, amelyek megadattak nekik.”
A Sofi Oksanennel készült interjúnk ITT olvasható, a kötet margós bemutatójáról pedig ITT írtunk.
8. Nick Hornby: Olyan, mint te
Ha nem lenne épp koronavírus-járvány, az év leggyakrabban használt kifejezése valószínűleg a társadalmi megosztottság lenne. Erre tapintott rá nagyon jó érzékkel Nick Hornby, a Pop, csajok, satöbbi, a Fociláz és az Egy fiúról szerzője, aki nagyon szórakoztató, mégis súlyos Brexit-regényben írta meg, hogyan szakadt szét Anglia az elmúlt években. Az Olyan, mint te egy huszonkét éves fekete srác és egy negyvenes fehér anyuka szerelméről mesél, de persze nemcsak egyszerű lovesztori, hanem nagyon pontos társadalmi szatíra is, amely a maga árnyaltságában mutatja be a mai Nagy-Britannia helyzetét. Hornby regényének ereje a zseniálisan felépített dialógusokban rejlik, amelyek elképesztően bravúrosan (és sok-sok iróniával) mutatják be, hányféleképpen csúszhat félre a kommunikáció, és hogy ez mennyire sérülékennyé teszi az emberi kapcsolatokat mind egyéni, mind társadalmi szinten. Kritikánkban ezt így fogalmaztuk meg: „Az Olyan, mint te kitapinthatóvá teszi ezeket a félreértéseket, ahogy azt is, hogy minden beszélgetés és minden egyes kapcsolat valójában lavírozás, amely csak akkor lehet sikeres, ha megpróbáljuk őszintén átérezni, hogy milyen lehet a másik bőrében lenni. Valahol pedig ez lenne a társadalom működésének is a kulcsa.”
A regénybe bele tudtok olvasni ITT.
7. Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete
Elena Ferrante valószínűleg írhat bármit, jó darabig a Nápolyi regények-sorozat írójaként fogják azonosítani, bár erre a címkére büszke lehet, hogy miért, arról ebben a cikkünkben írtunk bővebben. Egy esszékötetes kitérő után mindenesetre A felnőttek hazug élete volt az első regénye a tetralógia lezárása óta, amelyet iszonyú profin összerakott és adagolt kampánnyal vezetett fel a kiadója, és csak a pandémia volt az oka, hogy a külföldi megjelenése végül őszre csúszott. Ferrante viszont most sem okozott csalódást, nagyon magabiztosan vezeti végig olvasóit a lélek félelmekkel, szorongásokkal és vágyakkal teli bugyrain, és hiába játszódik ismételten Nápolyban a regény, és hiába megint egy kamaszlány a hőse, soha nem válik önismétlővé, és meg tudja újítani magát. Ez esetben egy Giovanna nevű kamasz lelkivilágába rántja be az olvasót, aki egy véletlenül meghallott, traumatikus mondat hatására kezd el kutakodni a család feketebáránya, egy Vittoria nevű nagynéni után. A lány előtt egyre több ablak tárul fel, amely mögött jó szándékú, békülékeny, hétköznapi, családi vagy gonosz hazugságok lapulnak, és ezek hatása alól ő sem tudja kivonni magát. Kritikánkban azt írtuk, hogy A felnőttek hazug élete egy olyan felnövés-történet, amelynek a hazugság a szervezőelve, de ugyanúgy szól az illúziók szétpukkanásáról és a kamasz- és felnőtt lét közti egyensúlyozás szépségéről és gyötrelméről is.
Kritikánkat ITT olvashatjátok, az Összekötvében Tönkő Verával, a Park főszerkesztőjével beszélgettünk, ITT pedig Ferrante fordítói olvasnak fel a regényből.
6. Marilynne Robinson: Háztartás
Az utóbbi egy-két évben rendkívül divatos transzgenerációs pszichológiáról 1980-ban talán még alig hallott valaki, de Marilynne Robinson már akkor megmutatta, mekkora hatással van életünkre a család és annak múltba vesző, kibeszéletlen, a felszín alá rejtett és ott fortyogó sok traumája. A Gilead-trilógia szerzőjének a Háztartás az első könyve volt, amellyel megjelenésekor elnyerte a Hemingway-díjat, a Guardian pedig minden idők száz legjobb regénye közé sorolta. Aki olvasta a könyvet, sejtheti mi lehet a siker oka: Robinson törékeny, mégis elegáns prózanyelven mesél az emberi kapcsolatokról, a családtörténet súlyáról és azokról a nőkről, akik nem tudták elfoglalni a világban a számukra kijelölt helyet, mert nem voltak képesek megfelelni az elvárásoknak. Kritikánkban ezt írtuk a Háztartásról: „A három nő kapcsolatának, személyiségének pasztell árnyalatú felrajzolása, a közöttük lévő viszony, kapcsolatuk törékenységének bemutatása az igazi erőssége a könyvnek, mely úgy ábrázolja központi hőseit, hogy a hagyományos, analitikus és részletező lélekábrázolás helyett inkább egyfajta írói impresszionizmus jellemzi. A fény, a sötétség a hűvös, a meleg, az anyagok, az illatok teremtik meg azt az atmoszférát, mely másképp, de legalább olyan mélységekben képes megmutatni egy szereplőt, mint a pszichologizáló lélekábrázolás. A tudásnál fontosabb itt a sejtetés, de úgy, hogy a könyv nem billen a misztikum felé, hanem a hétköznapokban is érzékelhető, de nehezen megragadható láthatatlan szálakat igyekszik egy pillanatra láttatni.”
Olvassatok bele ITT.
5. Háy János: A cégvezető
Tavasszal jelent meg Háy János Ne haragudj, véletlen volt című naplója, ami a koronavírus miatt előírt karantén alatt készült. Ez önmagában is felkerülhetett volna listánkra, mert az író, látszólag, más könyveitől eltérően alapvetően magával foglalkozik, miközben valójában az életről ír: ami folyamatosan változik, és amely változásra reagálnunk kell. Ősszel jelent meg Háy regénye, A cégvezető, amely sok mindenről beszél a pénz hatalmától egy család széteséséig, és mindezek mögött általános értékhiányt és társadalmi problémákat ábrázol. Témáját tekintve a két könyv összekapcsolódik abban, ahogyan az életről, a szembenézésről, a rossz döntésekről beszél. A cégvezető egy nagy levegővel elmondott, zaklatott, néha dühös, olykor csalódott monológ, amely arra a tézisre épít, hogy mindenkinek van egy cége, amit vezet, az élete (olvass bele!). Háy regényének bravúrja, hogy most elárulhatom a cselekményt, mert azzal nem árulok el semmit, hiszen a krimiben sem az az izgalmas, hogy ki a gyilkos, hanem az, ahogy eljutunk a megfejtésig: a cégvezető elhagyja a feleségét és gyerekeit, hogy a titkárnőjével új életet kezdjen. “A cégvezető 370 oldalon kapja a magáét ettől az elbeszélőtől, aki óriási lendülettel, kitartóan és sokszor könyörtelenül mutatja be az életét, korábbi döntéseit (sőt felmutat lehetséges döntéseket is). Olvasás közben úgy éreztem magam, mintha valaki fölém hajolna és folyamatosan, megállás nélkül, hol megértőbben, hol ingerültebben vagy dühösen szembesítene engem, mint saját életem cégvezetőjét, a cégem működésével” - írtuk a könyv hangulatáról kritikánkban. A körkörös, folyamatosan önmagába visszatérő elbeszélés nagy történeteket mesél el családról, rendszerváltásról, kapitalizmusról, Trianonról, vidékiségről, álmokról és ez elfelejtett vágyakról. A Margó-bemutató szövegben és képben, illetve podcastban.
4. Salman Rushdie: Quichotte
Ha valamikor van aktualitása egy világvége-történetnek, amelyben globális járvány tombol, akkor az 2020. Ha másért nem, már csak ezért is érdemes elolvasni Salman Rushide új regényét, amely nemcsak a fentiek miatt, de minden más szempontból is nagyon pontosan láttatja, miben élünk most. A Quichotte egy olyan Don Quijote-parafrázis, amely elképesztően rafinált elbeszélői eszközökkel mutatja be a fake news és a post-truth korát, az igazságon túli 21. századi bolond világot, amelyben a szavak elvesztették a jelentésüket, az emberek pedig megjátszott, kétdimenziós képekké váltak a közösségi médiában. Ahogy kritikánkban írtuk: „Hogy a regény és a valóság mennyire összecsúszik, azt a járvány motívuma jól szemlélteti, ahogy azt is, hogy a Quichotte mennyire eltalált valamit abból, amiről a jelenünk szól. Rushdie nem kevés iróniával és kritikával mutatja be korunkat, és közben arra is rávilágít, hogy a világunk szélei foszladoznak, és éppen egy összeomlás szélén állunk. Csak egy vírus miatt épp túl vakok vagyunk ahhoz, hogy észrevegyük.”
Salman Rushdie interjúnkban ezt mondta a könyvről:
„Szerintem olyan korban élünk, amikor az igazság témája nagyon problémássá vált, mert az igaz fogalma támadás alatt áll nap mint nap – Trump Amerikájában minden ötödik percben. Paradox módon közben a fikció jó eszköz lett arra, hogy felébresszük az emberek igazságérzetét. (…) Szóval különös módon pont ez a forma, amely teljességgel fikciós, és ami már a kezdet kezdetén elárulja magáról, hogy kitaláció, alkalmas arra, hogy fejlessze a valóság iránti érzékenységet. Talán ebben az őrült korban, amiben élünk, éppen emiatt van tere a regénynek. Nagyon örülök annak, hogy amióta megjelent a könyv, sok olvasó pont úgy reagált, ahogy szerettem volna, úgy érezték, hogy az ő megélésükről írtam.”
Olvassatok bele a regénybe ITT.
3. Valeria Luiselli: Elveszett gyerekek archívuma
Az idei év nagy felfedezése számunkra Valeria Luiselli első angol nyelven írt regénye, az Elveszett gyerekek archívuma: egy magával ragadó utazás ami egyszerre olvastatja magát családregényként, valamint mesél a mexikói-amerikai határon zajló menekültekről és bevándorlókról. Mi, magyarok migránsoknak hívjuk őket, ügyesen dehumanizálva ezeket az embereket, akik így történet nélkülivé válnak. A mexikói származású Luiselli New Yorkban menekülteknek tolmácsolt önkéntesként, illetve korábban zöldkártyát igényelt, ezért közelről és belülről mesél, érzelmesen és szuggesztíven, de nem elfogultan. Olvasóként egy melankolikus, mégis epikus családi utazást látunk, amely a család tagjainak egyéni életére és közös működésére is érzékenyen reflektál. Egy férfi és egy nő a korábbi kapcsolataikból született fiúval és lánnyal Arizonába indulnak, az apacsok egykori földjére. Az apát a Geronimo nevű törzsfőnök sírja izgatja, a nőt annak a két kislánynak a megtalálása, akiknek az anyját ismeri. "Ők a gyerekek keresztes hadjáratának gyerekei; ők az arizonai sivatagban étlen-szomjan menetelő gyerekek; ők az indián családok kiirtott gyerekei; és elveszett gyerekek az apa és az anya gyerekei is. Utóbbiakat jobban is megismerjük, amikor a könyv első része és az anya narrációja után a fiú veszi át az elbeszélő szerepét. Innentől aztán csak még jobban magába bonyolódik a történet és a szöveg, a múlt és a jelen, ami végül egy irgalmatlanul hosszú mondatban csúcsosodik ki – és ezt az élményt meg is hagynám a jövőbeli olvasónak" - írtuk kritikánkban. Rengeteg zaj, hang, zörej, dal, hangoskönyv és hírműsor hozza létre a regény atmoszféráját, aminek főszereplői hangokat gyűjtenek, hiszen az apa és az anya így ismerkedtek meg, New York hangjait kellett rögzíteniük. A a szülők archiválnak, az elbeszélő sem tesz mást, így a regénynek nem fejezetei vannak, hanem dobozai. Vagyis az apának, az anyának és a gyerekeknek is vannak dobozaik. Ha idén egy olyan könyvet akarsz elolvasni, aminek a szerzőjéről vagy a könyvről alig-alig tudsz valamit, akkor ez legyen az, nem lehet csalódni benne, csak szeretni.
2. Tompa Andrea: Haza
Az otthon csak látszólag egyszerű fogalom, hogy mennyire sok rétege van, és mennyire aktuális mindaz, amit ez az egyetlen szó asszociatív felvillant bennünk, arra Tompa Andrea idei regénye a legjobb példa. Az itthon és az otthon közötti különbséget nemcsak az érzi át, aki egyik országból a másikba, hanem az is, aki szimplán az egyes városrészek között költözködik. A lényeg az elmozdulás, és az, hogy mi az, amit a mentális pakkunkban magunkkal viszünk, vagy végleg magunk mögött hagyunk. Hol vagyok otthon, évek múltán hova tartozom, melyik az a nyelv, amelyik biztonsággal ölel körül, milyen tárgyak, épületek, szagok, ízek nyújtják az otthonosság érzetét? Ezekkel a kérdésekkel is kénytelen szembenézni Tompa Andrea hőse, aki egy érettségire találkozóra utazik vissza a szülővárosába, a volt ismerősök és az ismerős helyszínek pedig folyamatos szembenézésre, számvetésre késztetik. De nemcsak őt, hanem egyúttal minket olvasókat is, hiszen az otthonkeresés nemcsak univerzális, hanem mindenkor a legszemélyesebb tapasztalat is, amit az Otthon rendkívül rétegzetten és érzékenyen tár az olvasó elé. 2020 legfontosabb magyar könyve Tompa Andrea regénye, az a típusú könyv, amelyről ezen az éven túljutva is sokat fogunk még beszélni.
A szerzővel ITT interjúztunk, a margós beszélgetést ITT foglaltuk össze, kritikánk ITT olvasható, benyomásainkat ITT írtuk meg.
Kedvenc idézeteinket a regényből ITT találjátok, ITT pedig a Tárgyalás-rovatban megmutattuk Tompa Andrea íróasztalát.
1. Ali Smith: Ősz
Aki egy kicsit is érdeklődik a nagyvilág hírei iránt, az pontosan tudja, hogy Nagy-Britannia még mindig a kilépésről szóló Brexit-szavazás következményeit nyögi, de 2020-as listánkon Ali Smith regénye egyáltalán nem ezért lett legjobb a legjobbak között. Bár szokás az első poszt-Brexit regényként jellemezni, az Ősz ennél sokkal, de sokkal több. Magyar olvasóként egyszerre fájdalmas és megrendítő azt az irodalmi látleletet olvasni, amelyet regényében Ali Smith egy végletekig polarizálódott közösségről tár elénk. Kötete lapjain egymást váltják a lírai részek és a lakonikus, kopogós mondatok („Belefáradtam az aljasságba. Belefáradtam az önzésbe. Belefáradtam, hogy semmit nem csinálunk, hogy megállítsuk. Belefáradtam, hogy még bátorítjuk is.”), és ahogy kritikánkban is írtuk: „Gyomorszorító az az elementáris indulatcunami, ami ezekből a sorokból árad (…)”. A regény két kulcsszereplője egy 101 éves aggastyán és egy 32 éves fiatal nő, akik épp ebben a turbulens időszakban, azaz a szigetország jövőjéről dönteni hivatott népszavazás napjaiban veszik fel egymással ismét a kapcsolatot. Közben sok mellékesnek tűnő, mégis izgalmas történetfoszlány bomlik ki előttünk, közülük is a legemlékezetesebb a fiatalon elhunyt pop-art művészé, Pauline Botyé. A Hogy lehetnél mindkettő után Ali Smith ismét hasonlóan fontos témákat érint (a művészetben való kiteljesedéstől a női alkotói léten át az elismerés hiányáig), de képes arra, hogy ezeket könnyedén csatolja be a regénybeli jelen hétköznapjaiba. Elmúlás, változás, útkeresés – mindez megjelenik a regényben, amely mégsem roppan össze a saját súlya alatt, Ali Smith ugyanis a maga finom módján mindig alkalmat kerít arra is, hogy rámutasson az abszurdra és a mindennapi szürreálra, amiből pedig 2020-ban garantáltan bőven jutott mindenkinek. Az Ősz egy meghatározó sorozat első része, Ali Smith pedig az az író, aki pátosz nélkül, érzékenyen reflektál az univerzálisra és a hétköznapira, mondatai pedig sokáig rezonálnak az olvasóban.
Kritikánkat a könyvről ITT olvashatjátok.
