A mai magyar közbeszédben Trianon egyetlen jól körülhatárolható eseményként jelenik meg, viszont új könyve, az Ismeretlen Trianon azt a képet erősíti, hogy ez a folyamat sokkal korábban kezdődött. Tegyük tisztába a dolgot: ha Trianonról beszélünk, meddig kell visszamennünk az időben?
Vannak koraújkorász kollégáim, akik a 16-17. századdal foglalkoznak, és ők szeretnek egészen a török hódoltság korához visszanyúlni, amikor a Magyar Királyság magyar lakossága a nagymennyiségű nemzeti betelepülésnek és a török hadjáratoknak köszönhetően fellazult. Mások inkább a modern nemzetépítés 19. századi megindulását emelik ki, és én is erre hajlok. Az egyetemen van egy órám a trianoni békeszerződésről, és ott alapvetően – ahogy a történészi beszédmód is –, általában 1918 végével, a világháborús összeomlással, különböző forradalmakkal meg a Tanácsköztársasággal kezdünk. Semmiképpen nem június 3-val. A nemzetépítés iszonyatos energiákat mozgatott meg Közép-Európában, amely a 19. században egy modernizáló ideológiának számított. Sokakban ki tudott váltani egyfajta azonosulást, és azt gondolom, hogy hosszú távon nyilvánvalóan ez vezetett Trianonhoz, rövidtávon pedig egy nagyhatalmi döntés eredménye volt. Hogy Magyarország határai úgy néznek ki, ahogy, az főleg a párizsi békekonferencia terméke és felelőssége. Született ott egy stratégiai döntés, ami minket nyilván fájdalmasan érintett. Más kérdés, de hosszabb távon, azt gondolom, a Monarchiát eleve szétfeszítették volna a nemzetiségi ellentétek.
A könyv deklarált célja, hogy új megvilágításban láttassa a trianoni békeszerződés történetét, és részben arra fókuszál, hogy a magyar társadalom miként élte meg a háborús összeomlás, a forradalmak, az ellenforradalom és a béketárgyalás időszakát. Nyilván nagyon heterogén ez a tapasztalat, de ha húznánk egy képzeletbeli ívet, akkor mi lenne az a két jellemző példa, amely ezen a skálán helyet kapna?
Nyilván azoknak a középosztálybeli magyar tisztviselőknek vagy értelmiségieknek a többségét, akiknek el kellett menekülniük vagy végigszenvedték az utódállamok bevonulását, mindez erősen megjelölte. Szándékosan nem használom a trauma szót, mivel az sokféle implikációt hoz magával. Aztán voltak olyanok, például a paraszti társadalomban, akiket a helyi megszállások jelöltek meg. De lehetséges, hogy egy somogyi parasztembert – például Észak-Somogyban, ahol nem volt szerb megszállás – a világháború vége vagy az azt követő felfordulás jobban megérintett, mint az egész trianoni békeszerződés. Ugyanakkor azt is látni kell a középréteg történeteiben, hogy ez a megszállás akár hirtelen státuszemelkedést is jelentett. Volt például olyan Gyulán élő román értelmiségi, aki jól integrálódott a helyi magyar társadalomba, ám amikor bevonultak a román csapatok, hirtelen Békés vármegye főispánja lett belőle, mármint román főispánja és kormánybiztosa. Aztán amikor 1920 márciusában visszatért a magyar közigazgatás, távozott az országból, és Aradon lett a város első román prefektusa meg a Román Nemzeti Bank igazgatója. Amikor nemzetépítésről beszélünk, az sokszor érzelmi azonosulást vált ki az emberből, hiszen ugyanazokon a dalokon andalodunk el, ugyanazt a nyelvet beszéljük, de a dolognak ebben az esetben volt egy egzisztenciális része is. Itt van például ez a gyulai ügyvéd, Mihai Marcus vagy Márkus Mihály, aki, ha fennmaradt volna az ezeréves Magyarország, akkor az identitása teljes feladása nélkül nem lehetett volna Békés vármegye főispánja. És az, hogy ő később egy Arad nagyságú város első embere lett, nyilván egzisztenciális emelkedést jelentett számára. Tehát a nagyon súlyos érintettségtől kezdve az érdektelenségig vagy pontszerű megjelenésig sok változat lehetséges. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy ekkorra már kiépült Magyarországon az a modern tömegtársadalom, amelyben részben a média, részben az oktatás, részben a kötelező katonai szolgálat révén nyomokban már létrejött valamiféle közös közvélemény. A két világháború közötti irredenta kultuszról sokszor lesajnálóan szoktunk beszélni, ám ha nem létezett volna egy olyan valós társadalmi érzület, amire ráépülhetett, akkor nem is tudott volna működni.
Fotó: Asztalos Gábor
Az egyik legmegrázóbb résznek a világháború utáni menekültek történetét találtam, amelyről azt írta a könyvben, hogy valójában egy elmondatlan történet. Mi az alapvető oka, hogy a történelemnek ez a része nincs kibeszélve, kanonizálva?
A nemzeti történetírás szintjén elmondatlan ez a történet. Magyar történeti összefoglalása egészen a legutóbbi időkig nem volt. 1983-ban egy amerikai-magyar történész, István Mócsy írt egy angol nyelvű monográfiát a témában, de ő nem tudott levéltári forrásokat felhasználni, és aztán nem igazán került be a köztudatba. Tavaly jelent meg Dékány István dokumentumfilm-rendező Trianoni árvák című könyve, amely nagyon hasznos első lépésnek tekinthető ebbe az irányba. Hogy ez miért elmondatlan történet? Számomra is elképesztő volt, amikor tavaly a kutatócsoportunk honlapjára, a trianon100.hu-ra Dékány Istvánnal együttműködésben kitettünk egy menekült-adatbázist, amely 15 ezer nevet tartalmazott. Döbbenetes volt, hogy az amúgy akkor még elég szerény látogatottságú honlap három nap alatt 50 ezer látogatót produkált, és elkezdtek áradni a levelek. Volt, aki helyesbítést kért, mert a nagypapája nem úgy írta a nevét, más beszkennelte a naplóját.
Az embernek folyamatosan az volt az érzése, hogy azok a történetek, amelyeket a családok rendszerint a vasárnapi ebéd mellett hallgattak, hirtelen összeálltak egy nemzeti történetté.
Egy csomó mindenki rádöbbent arra, hogy ezek a vasárnap déli történetek nemcsak az ő saját történeteik, hanem nemzeti történetek is. A könyvben is idéztem egy besztercebányai kamasz naplóját, amelyet az egyik leszármazott juttatott el hozzánk. Nagyon megindító a napló, amúgy publikálni is kellene, mert a kamaszfiú leírja a menekülésüket, és hogy hogyan találtak otthonra Győrben. Később meghalt vörhenyben és az öccse fejezte be a naplót. Hogy a menekültek története miért nem lett az emlékezet része? Úgy gondolom, hogy a Horthy-korszakban sem nagyon instrumentalizálták azt. A Horthy-rendszer néhány alapvető ideológiai bástyára épült – ezek a revízió követelése, az antikommunizmus, időnként az antiszemitizmus –, és ezek között a forradalomellenességnek volt egy olyan magyarázata, hogy a felfordulásokat – értve ezalatt a Károlyi-féle őszirózsás forradalmat és a Tanácsköztársaságot – tulajdonképpen – a korszak kifejezésével élve – az „értelmiségi proletariátus” csinálta. Az értelmiségi túlképzés miatt ugyanis nem tudtak mindenkinek állást adni, ezek az emberek aztán radikalizálódtak, és nagyon leegyszerűsítve, forradalmat csináltak – hangzott a magyarázat. A menekültek, akik szintén magasan képzettek voltak, hiszen a középosztály eléggé felülreprezentált volt a körükben, szintén nem jutottak álláshoz és radikalizálódtak – ez kiderült a helyi, főispáni jelentésekből. 1920 őszén Debrecenben a „vagonlakók” például elkezdték feltörni az üresen álló lakásokat – volt közöttük vasúti fékező meg törvényszéki bíró is. Látszik az iratokból, hogy a helyi közigazgatás irtózatos gyorsan letekeri a rendbontást – gyakorlatilag ki lehet jelenteni, hogy hatalmi erőszakkal. Azt gondolom, hogy emellett volt bennük egy félelem egy harmadik forradalmi hullámtól, amelynek akár ezek a menekültek lehettek volna a kovászai. Ha valaki csak az Arcanumban a „menekült” vagy a „vagonlakó” szóra keresve elkezd kutatni, azt látja, hogy 1923-24 után a sajtóban drasztikusan csökken az említésük. Megpróbálták az emlékőrzés terepére áttolni ezt az egészet, pontosan azért, mert forradalmi radikalizálódástól tartottak. Érdekes, hogy a két háború közti filmgyártásban sem jelenik meg a téma, sem néma-, sem pedig hangosfilm nem készült róla. A magasirodalomba sem kerülnek be alkotások a menekültekről. Vannak persze egészen kvalitásos művek, Zilahy Lajos Földönfutó városát például ilyennek gondolom, de később ezt már nem is adták ki. Eredetileg 1939-ben jelent meg, és egy nagyon bátor regény. Egy női történet, egy özvegyasszonyról, egy család széthullásáról szól, de az összes menekültregény valójában nagyon szűk tapasztalatot rögzített. A harmincas években keletkezett, fiatal, a városból elmenekült középosztálybeliek történetei voltak ezek, és ide sorolhatók például Ignácz Rózsa, Török Sándor, Jékely Zoltán, Zilahy Lajos és Szitnyai Zoltán regényei. Ráadásul ezek a művek sok esetben kritikusok voltak a menekültközeggel szemben – Ignácz Rózsa vagy Szitnyai Zoltán műveiben megjelennek az emberi gyengeségek, a családok széthullása, ami eléggé megnehezítette az azonosulást. 1945 után pedig a menekültek ügye más okokból nem tematizálódhatott.
A 100 éve aláírt Trianon mitikus magyarázatai aligha szolgálják a nemzeti önismeretet - Könyves magazin
Száz éve írták alá a trianoni szerződést. Ablonczy Balázs új kötete arra fókuszál, miként élték meg a történeti Magyarország lakói a háborús összeomlás, a forradalmak, az ellenforradalom és Trianon időszakát, és milyen összefüggések tárhatók fel a nagypolitikai döntések és dilemmák, illetve a magyar társadalom mindennapi tapasztalatai között.
Trianon előjátéka a könyv szerint az erőszak elszabadulása volt a Kárpát-medencében, egy háború utáni háború. A világháború és a béketárgyalások közti időszakban olyan erőszakos események történtek, amelyeket a polgári lakosság addig nem igazán tapasztalt. Mik voltak ennek a korszaknak a főbb jellemzői?
Három erőszakhullámot azonosítottam, ebben pedig nagyban támaszkodtam a helytörténész, történész, muzeológus, levéltáros kollégák helyi kutatásaira. Az első erőszakhullám az 1918. október-novemberében bekövetkező felfordulás volt. Ekkor egy koordinálatlan paraszt- és katonaforradalom zajlott le az országban: a szatócsboltok kirablásától kezdve az úri lakok, kastélyok feldúlásán keresztül az általános vagyonbizonytalanságig. A második hullám a vörös- és a fehérterror, ami ideológiai típusú terror volt, és ebből a szempontból is újdonságnak számított Magyarországon. A harmadik pedig az idegen megszállások által hozott terror vagy erőszak, amiből sokszor csak a halálos áldozatok számát szoktuk rögzíteni, de jellemző volt a fizikai verés, a túszszedés vagy a nemi erőszak. Ezekben az esetekben az elszenvedő élménye is fontos volt, ahogy azé is, aki tapasztalta. A megszálló hatalmak ugyanis kivezényelték az embereket, akiknek végig kellett nézniük, ahogyan a korábban érinthetetlennek tekintett lelkészt, vasútállomás-vezetőt, főszolgabírót nyilvánosan megbotozzák a település főterén vagy elviszik túsznak. Nagyszőlősön például mindenki hallotta a községházából kiszűrődő ordítást. Ez egy döbbenetesen új élmény volt – egyrészt, hogy kiket érintett az erőszak, másrészt, hogy milyen széleskörű volt, harmadrészt, hogy kontrollálatlannak tűnt, miközben nem feltétlenül volt az.
A trauma elszenvedése mellett megrendült az egész addigi világképük…
Persze. Ha csak a botozásról beszélünk, amit a román és a szerb hadsereg is használt – nota bene, egyébként a fehér különítmények is –, akkor tudni kell, hogy ezt a büntetést a Csemegi-féle büntetőjogi kódex eltörölte, és akkor már ötven éve nem botoztak meg senkit nyilvánosan Magyarországon. Ezek után azt látni, hogy a település addig megbecsült tagjára nyílt színen huszonötöt vagy ötvenet húznak, sokaknak eléggé döbbenetes élmény volt, még ha erről különböző okokból később nem is beszéltek. És a huszonöt botütés az nem valami népmesei büntetés, egy erős fizikumú embert is legalább 8-10 napra ágyhoz kötött. Ötven botba egy gyengébb egészségű vagy idősebb áldozat bele is halhatott. A nemi erőszakról még kevésbé hallunk, pedig jelen volt, ezt a rendőrségi vizsgálatokból tudjuk.
A könyvben szerepel egy asszony vallomása, akit a lányával együtt megerőszakoltak, és az ő megszólalásából is azt érezni, hogy nem igazán voltak szavai arra, hogy leírja a történeteket.
Így van. A történetet Szabó Bence levéltáros tanulmányában találtam: ez az asszony a Kecskemét környéki tanyavilágból származott, majd elment a városi rendőrségre, és érezni, hogy a mondandója egyfajta hivatali nyelven van átszűrve. Elképzelhető, hogy ő maga nem is tudta volna megfogalmazni a saját szavaival. Egy kicsit jogászias-rendőri nyelven halljuk őt, de ettől még a rettenetes élmény ott van. A háború után amúgy rengeteg özvegy volt az országban – vagy nem jöttek még haza a hadifogságból a férfiak, vagy meghaltak. Nem mondom, hogy ekkor Magyarországon nem voltak férfiak, de több százezer férfi hiányzott. A magányos, gyerekeit egyedül nevelő asszony társadalmi alapélménye volt nagyon sokaknak. És amikor bejött egy idegen megszálló hadsereg, nyilván ezek az asszonyok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Ennek az is következménye, hogy a háború végén jön egy házasságkötési csúcs.
Trianon elleni tüntetés 1920-ban (Fortepan)
A könyvben szerepel egy mondat Gratz Gusztávtól, miszerint már a háború első napjától aggódott, hogy „alul fogunk maradni”, de ilyen borzasztó összeroppanásra még a legrémesebb álmaiban sem gondolt. Ez a kijelentés az egész Trianon-időszakra kivetíthető, amikor sokan felkészültek valamiféle rosszra, de a legrosszabbra nem számítottak igazán. Mennyire voltak realisztikusak az egymást követő magyar tárgyalódelegációk elképzelései a párizsi tárgyalások előtt, illetve alatt? És mi volt az a pont, amikor szertefoszlottak ezek az illúziók?
1920 januárjában, amikor a magyar küldöttség átvette és részletesen megismerte a békefeltételeket Párizsban, Nemeskéri-Kiss Sándor diplomata emlékiratai szerint
a békedelegáció tagjain „általános elszörnyedés lett úrrá”.
Közben viszont az átlag újságolvasó már egy fél éve ismerhette, hogy milyen határok várnak Magyarországra, hiszen azokat 1919 júniusában Budapesten a Vörös Ujság meg a Népszava leközölte az úgynevezett Clemenceau-jegyzék alapján.
Akkor viszont talán még sokakban élt a remény, hogy nem ez a terv fog megvalósulni…
Persze, teljesen más dolog látni valamit az újságban, és formailag szembesülni vele, amikor az ember elé rakják és alá kell írnia. Közben már a politikai elit 1918 végétől sejtette, hogy ez lesz, hiszen Teleki Pálnak is vannak ilyen tartalmú levelei. Gratznak a fent idézett levelét Romsics Gergőtől kaptam, nagyon jó találat volt. Mindenesetre 1918 júniusáig, ha valakinek rossz előérzete volt, még gondolhatta azt, hogy még sincs nagy baj, hiszen Szerbiát legyőztük és megszálltuk, Romániát szintén, Oroszország kiütötte magát a háborúból, Olaszországot pedig 1917 végén majdnem legyőztük a caporettói offenzívával. Tehát úgy nézett ki, hogy a háború akár nyerhető is lesz, aztán nagyjából 1918 júniusában nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgok rosszra fordultak és a zuhanás 1918 szeptemberében következett be. A sokkban ez is szerepet játszott. Romsics Gergő tézise – de nagyrészt azt gondolom, igaz –, hogy a világháborút megelőző 15-20 évben a magyar politikai elitre egyfajta külpolitikai vakság volt jellemző. Túlzott optimizmus uralkodott, és az elit jelentős részének nem is volt külpolitikai látásmódja. Berlinig elláttak esetleg, de azon túl, hogy mi volt az atlanti világban, vagy arról, hogy mit akar Párizs, London vagy Washington, hogyan alakulnak át a transzatlanti kereskedelem viszonyai, milyen erőforrásokat jelent, ha valakinek gyarmata van, nagyon kevés elmélyült reflexió született. Ennek az elemzése későn történt meg. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy nem volt magyar külügyi szolgálat, de az a tapasztalat, hogy itt nagyon nagy baj lesz, elég hirtelen zuhant rá a magyar politikai elitre.
Az a tény, hogy menet közben kikiáltották a Tanácsköztársaságot, mennyire befolyásolta a párizsi tárgyalások résztvevőit? A könyvben szerepel egy olyan félmondat, hogy egyszerre csodálták és rettegték a bolsevikokat.
Nyugat-Európában, de Franciaországban egészen biztosan van egy mindenkori csodálat Oroszország iránt. A szemükben Oroszország nagy és végtelen, különös és titokzatos, mégis valamennyire érthető, emiatt pedig mindig nagyon intenzíven odafigyeltek rá. Egy vég nélküli Dosztojevszkij-regény tulajdonképp. Részben emiatt egyszerre van jelen a csodálat és a rettegés. Van az egészben egy kis Walking Dead-fíling, mert kicsit úgy tekintettek 1919-ben a kommunistákra, mint a zombikra, amik csak jönnek előre, és nagyon nehéz bármit kezdeni velük. Vagy lőjük őket, vagy futunk. Ugyanakkor Lloyd George például azt mondta Leninről, hogy az egyik legnagyobb vezető az emberiség történetében.
Magyarország ugyanezt Kun Bélával nem tudta kiváltani.
Kun Bélában egy köpcös biztosítási tisztviselőt láttak, aki rossz akcentussal beszélt németül. Egy kispolgári alakot láttak benne, és nem volt mögötte az orosz sztyeppék tágassága. Hogy hol húzódjanak Magyarország határai, az nagyjából a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt már eldőlt a békekonferencián, legalábbis a szakértői bizottságokban. Ezek a döntések kerültek fel aztán politikai szintre, ahol többé-kevésbé jóváhagyták őket. A Tanácsköztársaság alatt történtek módosítások, általában Magyarország kárára, tehát még plusz területeket csatoltak el, például a Muravidéket. De voltak olyan követelések is, amelyek nem teljesültek. Szerbia például benyújtotta az igényét a baranyai szénmedencére, Pécsre, Komlóra és a környékére, ám azt már nem adta meg a békekonferencia.
Az a tény, hogy Magyarország sorsa Németországhoz vagy Törökországhoz viszonyítva ötöd- vagy hatodrangú kérdés volt a párizsi békekonferencián, milyen mozgásteret hagyott a magyar tárgyalódelegáció számára?
Adott valamennyit, de közben azt is lehetett látni, hogy néhány hét eltéréssel totálisan eltérő álláspontot is kifejthettek vele kapcsolatban. Clemenceau, akit nem igazán vádolnék azzal, hogy szerette a kommunistákat, egyszer például a legelnyomóbb zsarnoki rendszernek nevezte a Tanácsköztársaságot, rá pár héttel pedig, amikor a tiszántúli román kivonulásról volt szó, úgy fogalmazott, hogy „hát, azt nem lehet mondani, hogy Kun Bélának nincs igaza”. A francia diplomáciának stratégiailag nyilván az volt a fontos, hogy Romániának jó legyen, ugyanakkor nem követett egy következetes irányvonalat. Az, hogy a magyar béketárgyalás nem volt kiemelt fontosságú, persze valamennyi játékteret is adott volna egy jól szervezett magyar diplomáciának, ami nem létezett a korszakban, sem a Tanácsköztársaság, sem a Károlyi-féle népköztársaság, sem Friedrich István alatt és a Horthy-rendszer elején sem volt.
Kapkodás volt és egy aszinkron helyzet, amelyben mindenki mást csinált, mint amire hivatva volt tulajdonképpen.
Az egyik legerősebb Trianon-mítosz, hogy Clemenceau a menye miatt haragudott a magyarokra, a könyvből viszont az derül ki, hogy valójában a román főtárgyaló volt az, akit ki nem állhatott. Habár a béketárgyalásokról szólva mindig a nagyhatalmi mozgásokról és érdekekről beszélünk, de a személyes szimpátiák mennyire hatottak? A románok titkos fegyvere volt például Mária királyné, és a soft vagy puha diplomácia eszközeit sosem szabad alábecsülni, de magyar részről beszélhetünk-e ilyesmiről?
Kutatások nagyon elszórtan vannak a témában, mert itt nagyon könnyű elcsúszni egy összeesküvés-elmélet felé. Ugyanakkor van szerepe, az kétségtelen, de ez nem egy korlátlanul tágítható szerep. Mária királyné szereplésén is látszik, hogy bizonyos dolgokat el tudott érni, és például helyre tudta állítani a bizalmat. Addigra Bratianuval, a román miniszterelnökkel Clemenceau már nem is volt hajlandó tárgyalni, mert annyira elviselhetetlen figura volt. Mária királyné közben jó emberi viszonyt épített ki Woodrow Wilson amerikai elnök feleségével, meg Clemenceau-val, és az elit különböző tagjaival. Párizsban voltak olyan román származású arisztokraták által fenntartott szalonok, ahol fontos emberekkel találkozhatott és bizonyos dolgokat el is tudott érni. Az informális diplomáciának viszont vannak határai. 1919 áprilisában például fontos követelés volt, hogy Békéscsaba Romániához tartozzon, mert a Nagyvárad–Arad-vasútvonal még nem épült ki, tehát csak Békéscsabán keresztül lehetett Aradra eljutni. A románok azzal érveltek, hogy Romániának ez a része vasúti ellátás nélkül marad, ám eredménytelenül. Mária királyné ezt például nem tudta elérni.
Az informális diplomácia igazából akkor bosszulhatja meg magát, ha ezek az emberi viszonyok a politikai döntések miatt csalódásba váltanak át.
Ez jól látszik Larry Wolff nemrég megjelent könyvében (Woodrow Wilson and the Reimagining of Eastern Europe) , amelyből kiderül, hogy Wilson azért is utazott haza és azért is lett elege az egészből, mert óriásit csalódott többek között a lengyel elnökben, Paderewskiben, akit szinte a barátjának tekintett. Ám amikor Szilézia hovatartozásáról volt szó, akkor vége volt a nagy humanista és kulturális rokonszenvnek, hiszen Paderewski kőkeményen ragaszkodott ahhoz, hogy ne rendezzenek népszavazást a témában. Wilson 1919 nyarán aztán hazautazott, Amerika nem is írta alá a német meg a magyar békeszerződést, és külön békeszerződéseket kellett kötni. Az elnök már otthon, 1919 őszén kapott egy agyvérzést, és gyakorlatilag a mandátuma végéig a felesége irányította az Egyesült Államokat. Van tehát lehetősége a puha diplomáciának, volt is a korszakban, de ennek megvannak a határai. Clemenceau-nak amúgy valóban volt egy magyar menye, a témát a 2010-es Trianon-legendák című könyvemben körbe is jártam. És Clemenceau menye valóban elvált Clemenceau fiától, de a kettejük között fennmaradt levelezés nagyon bensőséges maradt, és Michnay Ida egyáltalán nem hullott ki a Clemenceau családból. Tehát nem azért van most Nagyvárad Romániában, mert Georges Clemenceau-nak magyar menye volt, hanem mert volt egy vasútvonal, amit a románok és a franciák is úgy állítottak be – és a szövetséges döntéshozók is úgy tekintettek rá –, hogy fontos Románia szempontjából.
Bár az utókor az aláírás napját tartja számon gyásznapként, a könyv szerint a békefeltételek ismertetésekor, 1920 januárjában hirdettek háromnapos gyászt. A korabeli krónikák szerint mi volt az, ami a leginkább sokkolta az embereket?
Önmagában a területveszteség nagysága is sokkoló volt. Akkor már létezett egy évtizedek óta sulykolt kép arról, hogyan is néz ki a Magyar Királyság, amire mindenféle költői képek is születtek, hogy például olyan, mint a kikelt kenyér. Hirtelen pedig azzal kellett szembesülniük, hogy egyáltalán nem így néz ki, és óriási országrészek szakadtak le róla. Ráadásul Erdély a magyar politikai gondolkodásban mindig is nagyon fontos szerepet játszott: van egy végvár szerepe, a magyar kultúra továbbvivője a 16-17. században, egy kis Magyarország, ugyanakkor egy fenyegetett Magyarország is, hiszen azt lehetett látni, hogy Erdélyben nem volt magyar etnikai többség, a lakosság több mint fele már akkor is románokból állt. A Magyarország és Erdély határvidékéről jövő politikusok komoly szerepet játszottak a dualista Magyarország politikájában is – gondoljunk csak a Tiszákra. Ők nem erdélyiek, de a birtokaik pont egy magyar-román kontaktzónában helyezkedtek el és pontosan tudták, hogy mit szeretne a román nemzetiségi elit. Tehát azt mondanám, hogy elsősorban a területveszteség sokkolta az ország lakosságát, a keret szétesése, és az, hogy bizonyos területek már a 19. század óta nagyon intenzíven jelen vannak a magyar politikai gondolkodásban. És aztán nem szabad megfeledkeznünk a menekültekről és a háborús összeomlásról sem. Ugyanakkor az a sokszor hangoztatott kijelentés, hogy elvesztek a rézbányáink meg a szénbányáink, szerintem egy utólagos konstrukció és Teleki Pál működésére vezethető vissza, aki politikai földrajzosként fogalmazta meg ezt a típusú érvrendszert. Hiszen önmagában az, hogy egy államnak nincs rézbányája, nem jelenti azt, hogy az az állam szegény lenne. Teszem azt, Dániában sincsenek rézbányák, ettől függetlenül a gazdasága viszonylag jól elboldogul a világban.
Volt egyébként olyan momentum, amikor Trianon története más irányt vehetett volna?
Egy olyan pont volt, amikor úgy vehetett volna más irányt ez az egész történet, hogy a magyar politikai elitnek – politikai színezettől függetlenül – valódi döntési lehetősége volt. Ez pedig nem más, mint
a békeszerződés aláírásának az elutasítása.
Ezt modellezték is a magyar békedelegáció tagjai 1920 tavaszán, és végül arra jutottak, hogy alá kell írni, máskülönben még rosszabb helyzet jön. Arra számítottak, hogy akkor összeomolhat a közellátás, még mélyebbre süllyed az ország, amit politikai összeomlás követ és majd még rosszabb feltételekkel kell aláírni ugyanazt a békeszerződést. A még rosszabb alatt azt értették, hogy az utódállamoknak is voltak még követeléseik, és nem voltak biztosak abban, hogy azok nem teljesülhettek volna.
Ha erről a korszakról beszélünk, muszáj szót ejtenünk a spanyolnátháról, aminek a története a mostani pandémia miatt egészen más fénytörésbe kerül. A könyvben azt írta, hogy fontossága ellenére tudományos feldolgozás alig született a járványról és társadalmi hatásairól, de mik voltak egészen pontosan ezek a hatások, és hogyan érintette a korabeli társadalmat?
Nyilván a spanyolnátha-járvány is hozzáadódott ahhoz a traumaélményhez, ami a háborús összeomlással meg Trianonnal kapcsolatban élt az emberekben. A témáról valóban nagyon kevesen írtak, de például Géra Eleonóra kolléganőm írt egy nagyon jó tanulmányt Budapest és a spanyolnátha viszonyáról. Azt kell tudni erről a betegségről, hogy nagyon gyorsan végigszaladt az országon. Relatíve nem volt sok halálos áldozata, 50-60 ezer halottról tudunk, a megbetegedések száma viszont jóval nagyobb volt, olyan 600-800 ezerre tehető. Ami egyrészt azért volt nagyon súlyos, mert csúnya fizikai elváltozásokkal, vérhányással járt, másrészt fiatal embereket érintett. A 18-45 év közötti korosztályban szedett viszonylag sok áldozatot, és nagyon sok volt a gyerekáldozat. Ráadásul egy csomó híresség is meghalt benne, a pannonhalmi főapáttól kezdve Karinthy első feleségén át Kaffka Margitig. Majdnem mindenkinek volt olyan ismerőse, aki megbetegedett. A spanyolnáthához hasonló pandémiák ezt megelőzően az 1870-es években voltak Magyarországon, ráadásul az is súlyos traumát okozott, hogy adott volt egy betegség, amelyet nem tudtak gyógyítani, és nagyon komolyan befolyásolta a mindennapi életet.
A kötet címe Ismeretlen Trianon, de lehet még bármi újat mondani Trianonról, vannak még igazán nagy fehér foltok?
Ez a könyv nemcsak a saját művem, de a „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoportban velem együtt dolgozó kollégák műveinek az összegzéséből született. Már négy éve együtt dolgozunk, és ahogy megyünk előre az időben, már látom, hol vannak fehér foltok. Trianon nyilván olyan téma, amely a magyar társadalmat mindig is izgatni fogja, bár egyes szociológiai kutatások azt mutatják, hogy egyre csökkenő mértékben, hiszen a 2000 után születettek körében Trianon története már elkezdett személyes múltból történelemmé válni. Szerintem a felderítetlen témák közé tartozik például Trianon egyháztörténeti vonatkozása: érdekes, hogy a Szentszék hogyan kezeli a szétvágott egyházmegyéket, hogy a protestáns egyházak vagy a zsidó közösségek hogyan szervezik meg magukat, mi az új túlélési stratégiájuk, aminek a mai napig tartó hatása van. Elkezdtek izgatni a műtárgymenekítések is. A műtárgy nemcsak önmagában érdekes, hanem a kulturális örökségéről való gondolkodás is az. 1918 végén látszik, hogy nagyon komoly dilemmák vannak azzal kapcsolatban, hogy bár menekítjük a bevonuló utódállami hadseregek elől a műkincseket, de mit menekítsünk? Mi számít értéknek, helyi értéknek, univerzális értéknek? És ez egészen fura helyzeteket eredményez. Ott van például a körmöcbányai főreáliskola preparált albínó szalamandrájának az esete: utóbb minden leírásban feltüntetik, hogy az albínó szalamandra itt van nálunk a Nemzeti Múzeumban, még 1920-ban is. A műtárgyak egy részét persze vissza kellett szolgáltatni, erre van egy velencei egyezmény a harmincas évek elején, ám ennek a háttere sincs nagyon feldolgozva. Ezek a történetek nyilván kutatásra várnak, de ami ebből engem a menekülttársadalmak kapcsán hangsúlyosan érdekel, az a magyarországi Erdély-kép kialakulása, amiben már az 1920-as évektől nagyon fontos az erdélyi vagy székely hálózat szerepe.
