Cervantes klasszikus regényének ihletésére Sam DuChamp, a középszerű kémregényíró megalkotja Quichotte-ot, a nemes gondolatokkal eltelt, fellegekben járó volt gyógyszerügynököt, aki életét leginkább a tévéműsorok világában éli. Az ő Dulcineája egy elragadó tévésztár lesz, s hogy méltóvá váljék a szerelmére, Quichotte - képzelt fiával, Sanchóval együtt - pikareszk lovagi útra indul egy olyan világban, ahol addig sosem látott új veszélyek leselkednek az emberre, ahol minden lehetségesnek látszik, és ahol maga az anyag és az idő mintha foszladozni kezdene.
A Quichotte egyszerre fergetegesen szórakoztató és keserűen elgondolkodtató utazás a szürreális realizmussal ábrázolt Amerikában és a mai ember végpusztulástól rettegő tudatában - s mindemellett szép szerelmes regény, melynek narrátora a saját közelgő halálával is szembenéz, és úgy keresi a menekülést, mint az emberiség: azzal az őrült reménnyel, hogy egy párhuzamos földön talán tovább élhet. Csak valahogy át kell jutni oda.
Rushdie: a fatvától a Nobel-díjig - Könyves magazin
Szerdától péntekig Magyarországon vendégeskedik Salman Rushdie, a Sátáni versek című regény szerzője, akit valószínűleg a legtöbben arról ismernek, hogy kimondták rá a fatvát. Rushdie életműve ellenpéldája annak az irodalom tanszékeken oktatott elméleti iskolának, hogy a szerző halott: regényei miatt emberek haltak meg, elüldözték Indiából és máig a muszlim radikálisok célpontja.
Olvass bele:
Első fejezet
Quichotte, az öregember
szerelmes lesz, lovagi szolgálatra indul,
és apa lesz belőle
Élt egyszer az Amerikai Egyesült Államokban, egy sor ideiglenes lakcímen egy indiai származású, élemedett korú és hanyatló szellemi erejű utazó ügynök, aki imádott bambán televíziót nézni, ezért életéből túl sok időt töltött el olcsó motelszobák sárga fényében, csak tévézett mértéktelenül, és ennek következtében az agykárosodás egy sajátos formájától szenvedett. Falta a reggeli műsorokat, a nappali műsorokat, a késő esti talkshow-kat, a szappanoperákat, a szitkomokat, a játékfilmeket, a kórházi sorozatokat, a bűnügyi sorozatokat, a vámpír- és zombisorozatokat, az atlantai, New Jersey-i, Beverly Hills-i és New York-i háziasszonyokról szóló tévéjátékokat, a szállodatulajdonos hercegnők meg az álsahok románcait és civakodásait, a boldog meztelenkedéstől híressé vált egyének ugrabugrálását, a fiatalokat, akik tizenöt perc hírnévre tettek szert a közösségi médiában, mert harmadik mellet ültettettek be maguknak, vagy kivetették az alsó bordájukat, amitől a Mattel cég Barbie babáira hajazó lehetetlen alakjuk lett, vagy mert óriás pontyot tudtak fogni festői környezetben, miközben csak a legapróbb bikinit viselték; valamint a dalversenyeket, a szakácsversenyeket, az üzleti ajánlatokért folytatott versenyeket, az üzleti állásokért folytatott versenyeket, a távirányított járműszörnyek között folyó versenyeket, a divatversenyeket, az nőtlenek és hajadonok kegyeiért folytatott versenyeket, a baseballmeccseket, a kosárlabdameccseket, a futballmeccseket, a birkózást, a kickbox-viadalokat, az extrém sportos műsorokat és persze a szépségversenyeket. („Hokit” nem nézett. Az ő etnikumához tartozó és ifjúságukat a trópusokon töltött embereknek a hoki, amelyet az Egyesült Államokban átneveztek „gyephokira”, füvön játszott játék volt. A jégen játszott hoki az ő véleménye szerint olyan abszurd tevékenység, mint gyepen korcsolyázni.)
Annak következtében, hogy szinte teljesen elmélyedt a neki kínált anyagban ‒ a régi időkben a katódsugaras képcső, ma pedig a lapos, folyadékkristályos, plazma- és organikus fénykibocsátó diódás képernyő révén ‒, áldozatául esett annak az egyre szélesebb körben uralkodó pszichikai rendellenességnek, amelyben az igazság és a hazugság közti határ elmosódik és bizonytalanná válik, ezért időnként azon kapta magát, hogy nem tudja megkülönböztetni egyiket a másiktól, a valóságot a „valóságtól”, és kezdett magára úgy gondolni, mint annak a képernyőn túli, képzeletbeli világnak a természetes polgárára (és lehetséges lakójára), amelyhez annyira ragaszkodott, és amely hite szerint ellátta őt – s ennélfogva másokat is – azokkal az erkölcsi, társadalmi és gyakorlati vezérfonalakkal, amelyek szerint mindenkinek élnie kell. Ahogy múlt az idő, és ő egyre mélyebbre süllyedt abba a futóhomokba, amelyet talán valótlan valóságnak lehetne nevezni, úgy érezte, hogy elköteleződik annak a másik, ragyogóbb világnak sok lakója mellett, s úgy gondolta, hogy e tagságra neki is joga van, akár egy mai Dorothynak, aki azt fontolgatja, hogy végleg Ózhoz költözik; majd egy ismeretlen időpontban kialakult benne egy ‒ teljes egyoldalúsága folytán ‒ egészségtelen szenvedély egy bizonyos televíziós személyiség, a gyönyörű, szellemes és imádott Miss Salma R. iránt, s e rajongását egészen pontatlanul szerelemnek vélte. Ennek az úgynevezett szerelemnek a nevében lelkesen eltökélte magát, hogy követi „szerelmesét” a televízió képernyőjén keresztül abba a fennkölt, nagy felbontású valóságba, amelyben ő és a hozzá hasonlók lakoznak, és tettek, valamint kegyelem révén elnyeri a szívét.
Lassan beszélt és lassan is mozgott, húzta egy kicsit a jobb lábát – maradandó következménye volt ez egy drámai, sok évvel azelőtti Agyi Történésnek, amely a memóriáját is károsította, úgyhogy míg a távoli múlt eseményei élénkek maradtak, a középkorú életéről szóló emlékeket csak találgatni tudta, nagy hiátusokat és réseket kellett betömnie, akár egy hamar munkát végző kőművesnek, hamis emlékekkel, amelyeket talán a tévében látott dolgokból rakott össze. Évei számához képest különben elég jó formában volt. Magas, mondhatni nyúlánk férfi volt, olyasféle, amilyeneket El Greco nyurga képein és Alberto Giacometti keskeny szobrain lehet látni, és bár az ilyen emberek (jobbára) hajlamosak a mélabúra, ő a régi vágású úriemberek vidám mosolyával és elbűvölő modorával volt megáldva, mindkettő becses érték egy kereskedelmi utazónál, mert e foglalkozást űzte élete virágjában hosszú ideig. Ráadásul maga a neve is vidám volt: Smile. Mr. Ismail Smile, üzletkötő, Smile Pharmaceuticals Inc., Atlanta, Georgia, állt a névjegykártyáján. Ügynökként mindig büszke volt rá, hogy ugyanaz a neve, mint a vállalaté, amelyet képvisel. A családneve. Bizonyos tekintélyt kölcsönzött ez neki, legalábbis úgy hitte. Ám nem ezen a néven ismerték utolsó, legostobább kalandja során.
(A szokatlan családnév, a Smile, ha már itt tartunk, az Iszmáil amerikanizált változata, úgyhogy az öreg utazó ügynök valójában Mr. Ismail, vagy másképpen Mr. Smile volt. Barna bőrű férfi, aki egy barna bőrű nőre vágyik Amerikában, de ő nem faji alapon tekintett a történetére. Mondhatni kibújt a bőréből. A sok dolog közül ez volt az egyik, amit lovagi szolgálata majd megkérdőjelez és megváltoztat.)
Minél többet gondolt az imádott nőre, annál világosabbá vált előtte, hogy egy ilyen pompás személyiség nem ájul el az örömtől, ha egy vadidegen kijelenti, hogy fülig szerelmes belé. (Ennyire őrült nem volt.) Ezért be kell bizonyítania, hogy méltó rá, és mostantól fogva csak ilyen bizonyítékokról fog gondoskodni. Igen! Bőségesen bebizonyítja kiválóságát! Amikor elkezdi lovagi szolgálatát, szerelmének tárgyát állandóan tájékoztatnia kell majd a tetteiről, úgyhogy levelezést szándékozott kezdeményezni, írni akart egy sor levelet, amelyekben feltárja őszinteségét, érzelmeinek mélységét, és hogy milyen messzire kész elmenni a hölgy kezének elnyeréséért. Gondolkodásának e pontján valamiféle félénkség kerítette hatalmába. Ha feltárja előtte, milyen szerény a társadalmi helyzete valójában, akkor ő talán bájos kacajjal a szemétbe hajítja a levelét, és örökre végez vele. Ha elárulja korát, vagy lefesti külsejét, ő talán derűs borzadállyal hőköl hátra az információtól. Ha megírja neki a nevét, az elismerten tiszteletreméltó Smile nevet, amelyhez nagy pénz társul, a hölgy rosszkedvében talán értesíti a hatóságokat, amelyek rajongása tárgyának kérésére levadásszák őt, mint egy kutyát, amitől a szíve megszakad, és minden bizonnyal meghal. Ezért egyelőre titokban tartja majd valódi kilétét, és csak akkor fedi fel, amikor levelei meg a bennük foglalt tettek meglágyítják a hölgyet irányában, és fogadókésszé teszik a közeledésére. De honnan fogja tudni, hogy eljött ez a pillanat? Erre a kérdésre majd később kap választ. Most az a fontos, hogy elkezdje. És egy nap felötlött benne a megfelelő név, amelyet használhat, a minden identitások legjobbika, amelyet felölthet, s történt ez az álom és az ébrenlét közti pillanatban, amikor a szemhéjunk mögött elképzelt világ belecsöppenti varázsát abba a világba, amelyet nyitott szemmel látunk.
Aznap reggel mintha álomban szólította volna meg ébren lévő önmagát.
‒ Nézd meg magad – mormolta félig alvó énje a félig ébren lévőnek. – Magas vagy, sovány, vén, mégis csak a legziláltabb szakállat tudod növeszteni, mintha egy pattanásos tinédzser volnál. És igen, valld be, talán hiányzik is egy kereked, amolyan felhőjáró fickó vagy, aki szilárd talajnak hiszi a gomolyfelhőt, a zivatarfelhőt, sőt a fátyolfelhőt is. Csak emlékezz vissza, mi volt a kedvenc zenéd gyerekkorodban! Tudom, manapság azt a gajdolászást szereted, amit az American Idolban meg a The Voice-ban hallasz. De akkoriban azt szeretted, amit művészetkedvelő apád, s te magadévá tetted a zenei ízlését. Emlékszel a kedvenc lemezére? – Ekkor a félálom-Smile széles mozdulattal előhúzott egy nagylemezt, amelyet a féléber-Smile azonnal felismert. Jules Massenet operája volt, a Don Quichotte. – Csak lazán támaszkodik Cervantes nagy remekművére, ugye ‒ merengett a fantom. – És ami téged illet, te is csak lazán támaszkodsz magadra.
Ezzel eldőlt. Csíkos pizsamájában kimászott az ágyból – gyorsabban a szokásosnál –, és összecsapta kezét. Igen! Ez lesz az álnév, amelyet szerelmes leveleiben használ. Ő lesz a hölgy leleményes gavallérja, Quichotte. Ő lesz Ginevra Lancelotja, aki elviszi kedvesét a Joyous Gardba. Ő lesz – Chaucer Canterbury mesék című művét idézve – a nemes, tökéletes lovag.*
Ez a bármi-megtörténhet kora, emlékeztette magát. Sok embert hallott, aki ezt mondta a tévében meg a túlhajtott videoklipekben, amelyek a kibertérben úsztak, s ez az új technika csak további lökést adott függőségének. Nem voltak többé szabályok. És a bármi-megtörténhet korában, nos, bármi megtörténhetett. Régi barátok új ellenségekké válhattak, és a hagyományos ellenségek az ember új legjobb barátai, sőt a szerelmesei is lehettek. Már nem lehetett megjósolni az időjárást, a háború valószínűségét vagy a választások kimenetelét. Egy nő beleszerethetett egy malackába, egy férfi összeköltözhetett egy bagollyal. Egy szépség elaludhatott, és amikor megcsókolták, s ettől felébredt, beszélhetett egy másik nyelven, és ez az új nyelv teljesen megváltozott személyiséget tárt fel. Árvíz önthette el az ember városát. Egy tornádó elvihette a házát egy távoli földre, ahol földet érésekor szétlapított egy boszorkányt. Bűnözőkből lehetett király, és királyok lepleződhettek le mint bűnözők. Egy férfi rájöhetett, hogy a nő, akivel él, apja törvénytelen gyermeke. Egy egész nemzet vethette le magát a szikláról, akár a lemmingek raja. Emberekből, akik elnököt játszottak a tévében, elnök lehetett. Elfogyhatott a víz. Egy nő olyan gyermekkel lehetett terhes, akiről kiderült, hogy visszatérő isten. Szavak elveszthették jelentésüket, és újra tehettek szert. A világ véget érhetett, ahogy legalább egy kiemelkedő tudós-vállalkozó jósolta ismételten. És a véget majd gonosz illat lengi be. És egy tévésztár csodálatos módon viszonozhatja egy bolond, vén fráter szerelmét, aki ettől valószínűtlenül romantikus diadalt arat, amely hosszú, de sekélyes életét végre a fenségesség sugárzásával ragyogja be.
Quichotte nagy döntése az új-mexikói Gallup (21 678 lakos) Red Roof Innjében született meg. Az utazó ügynök vágyakozva és irigyen nézte Gallup történelmi El Rancho szállodáját, amely a westernfilmek aranykorában a környéken forgató sok filmcsillagot látott vendégül John Wayne-től és Humphrey Bogarttól Katharine Hepburnig és Mae Westig. Az El Ranchót azonban ő nem tudta megfizetni, ezért elhajtott mellette a szerényebb Red Roofba, amely éppen megfelelt neki. Olyan ember volt, aki megtanulta, hogy zokszó nélkül fogadja sorsát. Szólt a tévé aznap reggel, amikor fényes, új személyazonosságára ébredt – úgy aludt el, hogy elfelejtette kikapcsolni a készüléket –, és a KOB-4 meteorológusa, Steve Stucker beszélt, felvonultatva a kutyákat, köztük az olyan híres időjós-ebeket, mint Radar, Rez, Squeaky és Tuffy. Ez azt jelentette, hogy péntek van, és az új nevet kapott Mr. Quichotte (nem érezte úgy, hogy a megtisztelő Don nevet is kiérdemelte mellé), akit ez az új elszánás nagy energiával töltött el, mert megnyitotta előtte a szerelemhez vezető, virágokkal telehintett utat, tele volt izgalommal, bár egy fárasztó hét végén járt, miután végiglátogatta a környék gyógyászati helyeit Albuquerque-ben és másutt. Az előző napot a Rehoboth McKinley Keresztény Egészséggondozó Szolgálatnál, a Nyugat-Új-Mexikói Orvosi Csoportnál és a Gallup Indián Gyógyászati Központban töltötte (ez utóbbi gondoskodott a város jelentős számú őshonos népességéről, a hopi, navahó és zuni törzs tagjairól). Az eladás jól ment, úgy gondolta, bár kérdő homlokráncolások és zavart kis nevetések fogadták azokat a kedélyes utalásait, hogy nemsokára magába New York Citybe (8 623 000 lakos) utazik vakációra az új barátnőjével, egy Nagyon Híres Hölggyel, a Must See TV királynőjével. És kis szellemessége az Indián Gyógyászati Központban – „Tulajdonképp én is indián vagyok! Csak barna, nem réz! Szóval örülök, hogy itt lehetek, indián vidéken” –, egyáltalán nem jött be.
Már nem volt állandó lakhelye. Az út volt az otthona, a kocsi a nappalija, a bőröndje a ruhásszekrénye, és egy sor Red Roof Inn, Motel 6, Days Inn és hasonló vendégfogadó látta el ággyal meg tévével. Jobban szerette azokat a helyeket, ahol legalább néhány fizetős csatorna volt, de ha egy sem állt a rendelkezésére, beérte a normál kínálattal is. Ám ezen a reggelen nem volt ideje a helyi meteorológusra és a megmentett kutyáira. Beszélni akart a barátaival a szerelemről meg a lovagi szolgálatról, amelyre készül.
Az igazság az, hogy szinte már nem voltak barátai. Ott volt a gazdag unokatestvére, munkaadója és patrónusa, dr. R. K. Smile, ott volt dr. Smile felesége, Happy, de egyikükkel sem szokott találkozni vagy beszélgetni, aztán ott voltak a portások némely motelban, amelyet gyakran látogatott. Voltak néhányan szétszórva az országban meg a glóbuszon, akik talán még mindig tápláltak valami barátsághoz hasonló érzést irányában. Ott volt mindenekelőtt egy nő New York Cityben (Emberi Trambulinnak nevezte magát), aki talán megint rámosolyog, ha szerencséje van, és a nő elfogadja a bocsánatkérését. (Tudta vagy tudni vélte, hogy bocsánatot kell kérnie, de csak részben emlékezett rá, hogy miért, és néha úgy gondolta, hogy sérült memóriája talán a feje tetejére állította a dolgokat, és a nőnek kell bocsánatot kérnie tőle.) De nem tartozott társadalmi csoporthoz, társakhoz, csapathoz, nem voltak igazi cimborái, mert már rég otthagyta a társadalmi sürgés-forgást. Facebook-oldalán volt egy csoport, amelynek tagjait bejelölte, vagy akik őt jelölték be, hozzá hasonló utazó ügynökök, valamint egypár magányos farkas, hencegők, exhibicionisták és buja hölgyek, akik annyira viselkedtek erotikusan, amennyire a közösségi média némiképp puritán szabályai lehetővé tették. Ezek az idézőjeles barátok mind egy szálig látták a tervét, amikor ő lelkesen posztolta ezt a kelekótya, az esztelenséget súroló mesterkedést, és a saját érdekében megpróbálták lebeszélni arról, hogy üldözze és zaklassa Miss Salma R.-t. Válaszul a posztjára homlokráncoló emojik és bitmojik jelentek meg, rosszallóan lengették ujjukat, és ott volt egy gif magáról Salma R.-ről is, aki összehúzta szemét, kinyújtotta nyelvét, és ujjával körözött a jobb halántékánál, mindezen gesztusok pedig mind azt az egyetemes gondolatot közvetítették, hogy ő megzakkant. Őt azonban nem lehetett eltéríteni.
Az ilyen történetek általában nem szoktak jól elsülni.
Ifjúkorában – ami elég régen volt ahhoz, hogy emlékei világosak maradjanak róla – tisztább fajta vándor volt, mint az ügynök, aki végül lett belőle, messzire és tág körben kalandozott egyszerűen azért, hogy lássa, amit láthat, a Horn-foktól és a Tűzföldtől, a világ végétől, ahol minden szín kifakul a világból, úgyhogy a dolgok meg az emberek csak fekete-fehérben léteznek, Irán keleti pusztaságaiig, Bám csótány sújtotta városától Záhedán vad határvárosáig a sah letűnt idejében, az ausztráliai Cápa-öböltől, ahol a delfinek érzelmességétől körülvéve úszott, a gnúk nagy vonulásának színhelyéig a határtalan Szerengetiben. Hólít tartott az indiai szerződéses munkások bhódzspurít beszélő leszármazottaival Mauritiuson, és megülte a bakr-ídet a kendőszövőkkel Áru hegyi falvában, a kasmíri Kóláhói-gleccsernél. Középkorúvá válásának kezdetén azonban az Agyi Történés mindent megváltoztatott. Amikor magához tért a történés után, minden ambícióját és kíváncsiságát elveszítette, a nagyvárosokat nyomasztónak találta, és csupán névtelenségre meg magányra vágyott.
Ráadásul kialakult benne a repüléstől való rettegés is. Eszébe jutott egy álma, amelyben lezuhant, majd megfulladt, és azután meggyőződésévé lett, hogy a légi utazás a legnevetségesebb minden képzelgés és hamisság közül, amelyet a föld számvevői a magafajta ártatlanokra mérnek ki. Ha egy repülő repül, és utasai épségben érnek céljukhoz, az csak a szerencsén múlik. Nem bizonyít semmit. Nem akart úgy meghalni, hogy lezuhan az égből a vízbe (mint álmában) vagy a földre (ami még kellemetlenebb volna), ezért elhatározta, hogy ha az egészség istenei megsegítik valamiféle gyógyulással, soha többé nem száll fel egy olyan szörnyen súlyos tartályba, amely azt ígéri neki, hogy tízezer vagy még több méterrel a föld fölé viszi. És valóban felépült, bár húzta a lábát, és azóta csak közúton utazott. Néha gondolt rá, hogy lehajózik az amerikai part mentén Brazíliába vagy Argentínába, esetleg át az Atlanti-óceánon Európába, de soha nem tette meg a szükséges előkészületeket, s mostanában megbízhatatlan egészsége és törékeny bankszámlája valószínűleg nem is viselte volna el egy ilyen utazás megterhelését. Az utak vándora lett tehát belőle, és az is maradt.
Az utazásain gyűjtött, gondosan selyempapírba és buborékfóliába csomagolt, szerény méretű tárgyakat hordott magával egy régi hátizsákban: egy csiszolt kínai „objet trouvé” követ, amelynek mintája erdős dombokra emlékeztetett ködben, egy Buddha-szerű gandhárai fejet, egy fölemelt kambodzsai fakezet, amelynek tenyerében a béke jele látszott, két csillagszerű kristályt, az egyik nagy, a másik kicsi, egy Viktória-korabeli medaliont, amelyben szülei fényképét helyezte el, három egyéb fényképet, amelyek egy távoli trópusi városban töltött gyerekkort ábrázoltak, egy Edward-korabeli angol réz szivarvágót, amelyet hegyes fogú sárkány formájúra faragtak, egy indiai „Cheeta Brand” gyufásdobozt, amelyen egy portyázó gepárd képe volt, egy miniatűr márvány búbos bankát és egy kínai legyezőt. Ezt a tizenhárom dolgot nem tudta nélkülözni. Amikor este megérkezett a szobájába, vagy húsz percet eltöltött azzal, hogy gondosan elrendezte őket. Pontosan kellett elhelyezni e tárgyakat, a megfelelő kapcsolatban egymással, és amint meg volt elégedve az elrendezéssel, a szoba azonnal az otthon érzetét keltette. Tudta, hogy e megfelelően elhelyezett szent tárgyak nélkül hiányozna életéből az egyensúly, és talán meg kellene adnia magát a pániknak, a tehetetlenségnek és végül a halálnak. E tárgyak magát az életet jelentették. Amíg vele voltak, nem tartogatott borzalmat az út. Az volt az ő helye.
Szerencsére az Agyi Történés nem silányította komplett idiótává, mint azt a botladozó, szerencsétlen fickót, akit egyszer látott, s aki képtelen volt megerőltetőbb feladatot végezni, mint a levelek összegyűjtése egy parkban. Ő sok éve dolgozott már utazó ügynökként a gyógyszeriparban, és továbbra is ezt csinálta nyugdíjas kora és bizonytalankodó, kiszámíthatatlanul szeszélyes, egyre kuszább és konokul rögeszmés észjárása ellenére, mert a fent említett gazdag unokatestvér, dr. R. K. Smile, a sikeres vállalkozó, aki miután látta a tévében Arthur Miller drámáját, Az ügynök halálát, kedvességből vonakodott attól, hogy kirúgja rokonát, mert félt, hogy ezzel siettetné az öreg fickó elmúlását.*
Dr. Smile gyógyszerészeti vállalkozása, bár mindig prosperált, nemrégiben milliárdossá tette őt, mert georgiai laboratóriumában kifejlesztették a fentanil nevű fájdalomcsillapító nyelv alá befújható spray-változatát. A hatásos opioid nyelv alá történő befújása gyorsabb enyhet ad a végstádiumú rákbetegeknek, akik abban szenvednek, amit az orvosi közösség eufemisztikusan áttöréses fájdalomnak nevez. Az áttöréses fájdalom elviselhetetlen fájdalmat jelent. Az új spray ezt legalább egy órára elviselhetővé tette. E szabadalmazott és InSmile™ márkanevű spray azonnali sikere lehetővé tette dr. R. K. Smile-nak azt a fényűzést, hogy megtartsa idős és szegény rokonát, anélkül hogy túlzottan nyugtalankodna az eredményessége miatt. Furcsa módon Quichotte süllyedése az őrületbe – amelynek egyik definíciója az, hogy valaki képtelen megkülönböztetni a van-t a nincs-től – egy darabig nem érintette lényegesen azt a képességét, hogy eleget tegyen szakmai kötelességeinek. Állapota valójában jótéteménynek bizonyult, segített neki abban, hogy tökéletes őszinteséggel mutassa be cége bizonytalan alapon álló termékeit, mert teljes meggyőződéssel hitt reklámozott hatékonyságukban és versenytársaikkal szembeni fölényükben, jóllehet a reklámkampányok kifejezetten hamisak voltak, és a termékek sok esetben nem voltak jobbak több hasonló márkánál, egyes esetekben pedig határozottan silányabbak voltak a piaci átlagnál. Mivel Quichotte-ban elmosódott az igazság és hazugság határvonala, s mivel személyes varázsa és kellemes modora bizalmat keltett, unokatestvére áruinak tökéletes népszerűsítője volt.
Elkerülhetetlenül eljött azonban a nap, amikor dr. Smile tudomást szerzett unokatestvére téveszméinek súlyosságáról, és végül kitette a szűrét. A lehető legkedvesebben közölte Quichotte-tal a hírt, személyesen repült el új, G650ER márkájú gépén a Hartsfield-Jackson reptérről az arizonai Flagstaffbe (70 320 lakos), hogy találkozzék Quichotte-tal, miután aggódó hívást kapott a West Flagstaff Family Medicine igazgatójától, dr. D. F. Winonától, akivel Quichotte a találkozójukon meghökkentő módon megosztotta, hogy azon gondolkozik, elkíséri a gyönyörűséges Miss Salma R.-t a Vanity Fair következő Oscar-fogadására, amely után titkos románcukról végre értesül a nyilvánosság. Quichotte és dr. Smile a történelmi 66-os út mellett álló Relax Innben találkozott, mindössze négy mérföldre a Pulliam reptértől. Furcsa pár voltak, Quichotte magas, lassú, a lábát húzó ember, dr. Smile pedig alacsony, csupa dinamizmus és szemlátomást főnök.
– Ezt meg hogy képzelted? – kérdezte szomorúan, de hangjában valami véglegesség bujkált, ezúttal nem tudlak megmenteni, mire Quichotte, az értelmetlen kérdéssel szembesülve, így válaszolt:
– Igaz, hogy egy kicsit előreszaladtam, és bocsánatot kérek, amiért elragadtattam magam, de tudod, milyenek a szerelmesek, nem tehetünk róla, csak a szerelemről beszélünk.
A távirányítóval ide-oda kapcsolgatott az ESPN-en adott kosárlabdameccs meg az Oxygenen sugárzott bűnügyi dokumentumfilm között, és viselkedését dr. Smile megnyerőnek, ám ugyanakkor zavartnak is látta.
– Értsd meg – mondta olyan gyengéden, ahogy csak telt tőle –, menned kell.
– Á, nem probléma – válaszolta Quichotte. – Történetesen úgyis azonnal indulnom kell a lovagi utamra.
– Értem – mondta lassan dr. Smile. – Nos, szeretném hozzátenni, hogy kész vagyok felajánlani neked egy jókora összeget végkielégítésnek… nem egy vagyont, de nem is elhanyagolható summát… és ez a csekk itt van nálam, hogy átadjam. Azt is látni fogod, hogy a Smile Pharmaceuticals nyugdíjintézkedései nem szűkmarkúak. Remélem és hiszem, hogy képes leszel boldogulni. Azonkívül bármikor Buckheadben jársz, vagy a nyári hónapokban a Golden Isleson, otthonom ajtaja mindig nyitva áll előtted. Gyere és költs el egy birjánít a feleségemmel meg velem. – Mrs. Happy Smile gömbölyded, barna nő volt tépett frizurával. Mindenki szerint valamiféle varázslónak számított a konyhában. Úgyhogy az ajánlat csábító volt.
– Köszönöm – felelte Quichotte, és zsebre vágta a csekket. – Megkérdezhetem, hogy magammal vihetem-e az én Salmámat a látogatásra? Tudod, amint összejövünk, elválaszthatatlanok leszünk. És biztos vagyok benne, hogy boldogan megkóstolja majd a feleséged finom birjáníját.
– Hát persze – nyugtatta meg dr. Smile, és felállt, hogy induljon. – Mindenképpen hozd el! És még valami – tette hozzá. – Most, hogy már nyugdíjas vagy, és már nem állsz az alkalmazásomban, hasznos lenne nekem, ha időnként megkérhetnélek, hogy tégy meg nekem valami apró, magánjellegű szívességet. Mivel közeli és megbízható családtagom vagy, tudom, hogy bízhatom benned.
– Örömmel megteszek mindent, amit kérsz tőlem – felelte Quichotte, és fejet hajtott. – Te vagy a legjobb unokatestvérem.
– Nem lesz fárasztó, biztosíthatlak – mondta dr. Smile. – Csak valami diszkrét kézbesítés. És minden költséged fedezem, ezt mondanom sem kell. Készpénzben.
Megállt a szoba ajtajában. Quichotte feszülten nézte a kosármeccset.
– Most mihez kezdesz majd? – kérdezte dr. Smile.
– Miattam ne aggódj – felelte Quichotte felvillantva boldog mosolyát. – Rengeteg dolgom van. Csak autózgatni fogok.
A hosszú vándorévek alatt, míg az utat járta régi, metálszürke Chevy Cruze-ával, Quichotte gyakran kívánta, bár megnősült volna, és apa lenne. Milyen jó volna, ha ott ülne mellette a fia, aki órákra átvehetné a kormányt, míg apja alszik, akivel megbeszélhetné az aktuális dolgokat meg az örök igazságokat is, miközben az alattuk elsuhanó út közel hozná őket egymáshoz, az utazás úgy egyesítené őket, ahogy arra egy otthon mozdulatlansága sose lenne képes. Az erős kötelék olyan adomány, amelyet egyedül az út nyújt azoknak, akik megbecsülik, és tisztelettel mennek végig rajta. Az út menti állomások azokat a megállókat jelentenék, ahol lelkük megpihen, miközben egy végső, misztikus egyesülés felé tart, amelyet majd örök üdvösség követ.
De nem volt felesége. Egyetlen nő sem maradt meg mellette sokáig, ezért gyereke sem volt. Ez a rövid változat. A hosszú változatban, amelyet oly mélyre temetett el, hogy manapság még neki is nehezére esett megtalálnia, voltak nők, akik iránt érzelmeket táplált, akikért majdnem annyira rajongott, mint amennyire most Salma R.-t imádta, és ezeket a nőket személyesen is ismerte. Olyan embernek tudta magát, akinek igazi képessége van az imádatra, mely területen a legtöbb embertársa, lévén civilizálatlan, tudatlan barom, fájdalmasan fogyatékos. Ezért kínosan érintette, hogy csaknem az összes nő, akinek tette a szépet, a széptevés kezdete után elég gyorsan elkövetett minden tőle telhetőt, hogy elmeneküljön.
És összeveszett Emberi Trambulinnal. Bárki tett is bármit bárkivel, nem váltak el barátsággal. De talán jóváteheti, ha eszébe jutnak a bűnei. Majd megpróbálja.
De a „romantikus” kapcsolatok – azok a hölgyek eltűntek örökre, ha valóságosak voltak egyáltalán. Most, amikor a lovagi szolgálatnak szentelte magát Miss Salma R. kezéért, úgy tűnt fel neki, hogy a múltat fedő fátyol egyik kis sarka fölemelkedik, és emlékezteti az elveszett szerelmek következményeire. Látta, hogy elvonulnak lelki szemei előtt, a műkertésznő, a reklám-igazgatónő, a szédítő sajtófőnöknő, a zűrzavaros kalandornő, az amerikai hazudós nő, az angol rózsaszál, a könyörtelen ázsiai szépség. Nem, lehetetlen volt, hogy megint rájuk gondoljon. Eltűntek, már megszabadult tőlük, és nem törhetik össze többé a szívét. Ami megtörtént, megtörtént – vagy szinte biztos volt benne, hogy megtörtént –, és helyes, hogy a legmélyebben rejlő emléknél is mélyebbre temeti őket, hogy történetüket reményei halotti máglyájára veti, hogy bezárja őket bánatának piramisába; hogy felejt, hogy felejt, hogy felejt. Igen, elfelejtette őket, a feledés ólommal bélelt koporsójában helyezte el őket mélyen az emlékezés benne rejlő óceánjának feneke alá, jelöletlen szarkofágban, amelybe még a Superman röntgenlátása sem hatol be, és velük eltemette az embert is, aki akkor volt, és a dolgokat, amiket művelt, a kudarcokat, a kudarcokat, a kudarcokat. Már egy örökkévalóságnak tűnő idő óta tartózkodott a szerelmes gondolatoktól, amíg Miss Salma R. föl nem keltette keblében az érzelmeket és vágyakat, amelyekről azt hitte, elfojtotta őket, sőt megsemmisültek a megsemmisült románcokkal – ha tényleg valódiak voltak, az igazi világból valók, és nem csupán a képernyőkön látott nők nagyszerűbb valóságának visszhangjai –, aztán egyszer csak érezte, hogy még egyszer utoljára nagy szenvedély születik benne, és ettől megszűnt közönséges senki lenni, és végre-valahára a benne lakozó nagy emberré, vagyis Quichotte-tá vált.
Gyermektelen volt, és vérvonala véget ér majd vele, hacsak nem folyamodik csodáért, és nem részesül benne. Talán teljesülhet a kívánsága. Belekapaszkodott ebbe a gondolatba: ha a Kívánság okkult elve szerint cselekszik, akkor lehetségesek a csodák. Olyan gyengén kötődött a józansághoz, hogy a kívánság művészetének tanulmányozója lett; nemcsak kívánságkutakat, kívánságfákat és kívánságköveket hajszolt, hanem egyre komolyabban kívánságcsillagokat is. Miután befejezte kutatását mind az asztro-arkánumokkal foglalkozó poros könyvtári könyvekben, mind pedig számos, elismerten gyanús weboldalon, melyek közül több is egy vészjósló ablak a következő intésével indult: Figyelem! Ez az oldal kárt tehet a számítógépében, meggyőződésévé vált, hogy a meteorzápor a legjobb dolog, amelynek alapján kívánni lehet, az este 11:11 a legjobb időpont, és szüksége lesz majd sok kívánságcsontra is.
Hét meteorzápor volt egy évben, januárban, áprilisban, májusban, augusztusban, októberben, novemberben és decemberben: a Kvadrantidák, a Lyridák, az Éta Akvaridák, a Perszeidák, az Orionidák, a Leonidák és a Geminidák. Az évek során egyenként becserkészte őket, hogy egy jó kronométerrel a karján és zsebében bőséges mennyiségű csirkecsonttal elkapjon egy hullócsillagot. Tudott eltökélt lenni, ha akart. Az elmúlt években már elcsípte a Kvadrantidákat az indianai Muncie mellett (68 625 lakos), a Lyridákat a Monument Valley-ben és az Éta Akvaridákat az arizonai Sonora-sivatag Rincon-hegységében. Ezek az expedíciók azonban eddig nem hoztak sikert. Mindegy!, mondta magában. Egy nap nemsokára Salma R. három, nem!, öt, vagy, miért is ne?, hét pompás fiút és lányt szül neki. Ebben biztos volt. De mivel őszülése türelmetlenséggel töltötte el, úgy határozott, hogy tovább hajszolja a meteorzáporokat, amire több ideje jutott most, hogy unokatestvére felmentette kötelességei alól. Az égitesteket nyilván lenyűgözte állhatatossága, mert augusztusban, egy forró éjszakán a Santa Fén túli sivatagban a Perszeidák a wyomingi Moorcroft mellett (1063 lakos), a Devils Towernél teljesítették kívánságát. 11:11-kor, pontosan amikor elroppantott hét törőcsontot, miközben tűz zuhogott az égből a Perszeusz csillagkép felől – Perszeusz, a harcos, Zeusz és Danaé fia, a Gorgóölő! –, a csoda bekövetkezett. A vágyott fiú, aki tizenöt év körülinek látszott, testet öltött a Cruze utasülésén.
A bármi-megtörténhet kora! Mennyire örül, kiáltott fel magában Quichotte, mennyire hálás, hogy egy ilyen korban él!
A varázsgyermek fekete-fehérben jelent meg, természetes színei oly módon fakultak ki, ahogy az manapság divatossá vált modern filmekben. Talán, vélekedett Quichotte, a fiú asztrológiailag a Tűzföld monokróm lakóival áll kapcsolatban. Vagy talán már régen foglyul ejtették és most küldték vissza azok a földönkívüliek, akiknek űrhajója a Devils Towert megvilágító meteorok fölötti égben rejtőzik, miután sok éven át tanulmányozták, kísérleteikkel kiszívták a színét, és eközben a fiú valahogy nem öregedett. Quichotte, amikor megismerte a fiút, határozottan sokkal idősebbnek látta koránál. Erősen emlékeztetett arra a fiúra, akinek fotóit Quichotte a gyerekkorából és a világ túlfeléről őrizte. Az egyik olyan képen a kilenc-tíz éves Quichotte fehér pádzsámá kurtában állt, és apja napszemüvegét viselte. Egy másik képen az idősebb Quichotte nagyjából olyan korúan, mint a jelenés, pelyhedző bajusszal állt egy kertben kicsapongó németjuhász szukája mellett. Quichotte gyerekkorában kicsit alacsony, kicsit pufók volt a korabeli fiúkhoz képest. Aztán kamaszkora végén mintha egy láthatatlan isteni kéz ragadta volna meg és préselte volna össze a közepén, akár egy fogpasztás tubust, amitől ő elérte jelenlegi magasságát, és vékony lett, akár a nádszál. Ez a monokróm fiú szemlátomást a fogpasztás tubus összenyomása utáni fázisban volt, olyan magas és vékony, mint az apja, és azt a napszemüveget viselte, amelyet Quichotte oly sok évvel előbb. Nem pádzsámá kurtában volt azonban, hanem jó amerikai fiúhoz méltón kockás favágóinget és felhajtott szárú farmernadrágot viselt. Egy pillanat múltán rázendített egy régi reklámdalocskára. Hangja ide-oda csúszkált. Friss ádámcsutka ugrált a torkában.
Imádjuk a baseballt, a hotdogot, az almás pitét meg a Chevrolet-t,
a baseballt, a hotdogot, az almás pitét meg a Chevrolet-t…
Quichotte hosszú arcán széles mosoly terült szét. Mintha csodafia, aki apja álmából kelt életre, akár Athéné teljes alakjában Zeusz fejéből, a megérkezés dalát, az apjának szóló szerelmes éneket dalolta volna. Az utazó ügynök boldogan emelte föl hangját, és együtt énekelt fiával.
A baseballt, a hotdogot, az almás pitét meg a Chevrolet-t,
a baseballt, a hotdogot, az almás pitét meg a Chevrolet-t!
– Sancho – kiáltotta Quichotte tele boldogsággal, amelyről nem tudta, hogyan fejezze ki. – Kis buta Sanchóm, nagy, magas Sanchóm, fiam, társam, fegyverhordozóm! Hutch az én Starskymnak, Spock az én Kirkömnek, Scully az én Mulderemnek, BJ az én Sasszememnek, Robin az én Batmanemnek! Peele az én Key-mnek, Stimpy az én Renemnek, Niles az én Frazieremnek, Arya az én Vérebemnek! Peggy az én Donomnak, Jesse az én Walteremnek, Tubbs az én Crockettemnek, imádlak! Ó, én harcos Sanchóm, akit Perszeusz küldött, hogy segítsen megölni a Medúszáimat, és elnyerjem Salma szívét, hát itt vagy végre!
– Fogd be, „papa” – szólalt meg a képzeletbeli fiatalember. – Ebből az egészből nekem mi esik le?
A Perszeidák csodájának éjszakája után Quichotte napokig örömmámorban úszott, amiért megérkezett a titokzatos, fekete-fehér ifjú, akit Sanchónak nevezett el. Sms-t küldött dr. R. K. Smile-nak, hogy beszámoljon a jó hírről. Dr. Smile nem válaszolt.
Sancho sötétebb bőrű volt apjánál, ez még fekete-fehérben is látszott, és végül ez tette lehetővé, hogy Quichotte megoldja – legalábbis saját megelégedésére – a fiú érkezésének rejtélyét. Mintha Sancho nagyjából ugyanolyan árnyalatú lett volna, mint az ő Kedvese, Miss Salma R. Úgyhogy talán a jövőből látogatott ide Quichotte-nak a nagyszerű hölggyel nemsokára kötendő házassága sarjaként, és azért utazott vissza időben és térben, hogy eleget tegyen apja fiú utáni vágyának, és hogy véget vessen hosszú magányának. Egy olyan ember szemében, aki alapos tudást szerzett az időutazásról a televízióból, ez teljességgel lehetséges volt. Eszébe jutott a Doktor, a brit Időlord, és úgy vélte, Sancho talán valamiféle TARDIS-szerű járművel érkezett, amely sötét égben, a meteorok ragyogása mögött rejtőzik. És a színvesztése, ez a fekete-fehérség talán semmi más, mint az időutazás ideiglenes mellékhatása.
– Isten hozott, leendő fiam! – lelkesedett. – Isten hozott a jelenben. Együtt kérjük meg anyád kezét. Hogyan is tudna ellenállni annak, hogy nemcsak gyermekei leendő atyja kéri meg, hanem e gyermekek egyike is? Sikerünk bizonyos… Hogy mi esik le neked? Fiatalember, ha kudarcot vallunk, te megszűnsz létezni. Ha ő nem egyezik bele, hogy anyád legyen, akkor te sohasem fogsz megszületni, amiből az következik, hogy nem lehetnél itt. Ez megvilágítja az elméd?
– Éhes vagyok – mormolta Sancho lázadón. – Befejezhetnék a beszélgetést, és ehetnénk?
Quichotte észrevette fia zabolátlan, rebellis, törvényenkívüli személyiségét. Tetszett neki. A hősök és a szuperhősök sem nyájas anyagból vannak gyúrva. Sorból kilógó, árral szemben úszó, másként gondolkodó típusok. Sherlock Holmesra, a Zöld Íjászra, Neganre gondolt. Azt is megértette, hogy hiányzott a fiú gyerekkorából, nem volt ott neki, akárhol legyen is az az ott. A legény nyilvánvalóan tele van nehezteléssel, sőt bűnös gondolatokkal is. Időbe telik majd, amíg meggyőzi, hogy nyíljon meg, ne legyen morcos, fogadja el a szülői szeretetet, és adjon gyermekit cserébe. Az út pont erre való hely. Az együtt utazóknak három lehetőségük van. Elválnak, megölik egymást, vagy rendezik a dolgaikat.
– Igen – felelte Quichotte a fiúnak, miközben repesett a szíve a reménytől. – Feltétlenül együnk.
* Vas István fordítása.
* (Dr. Smile azonban semmi esetre sem volt minden dologban kedves. Mint látni fogjuk. Mint rövidesen látni fogjuk.)
