A meddőségről és annak kezeléséről eddig nem sok könyv született – amik mégis, azok többnyire disztópiák, mint például A Szolgálólány meséje. Ez a téma már megjelent korábban a Norma című regényében is. Mik voltak azok az információk, motivációk, amik miatt úgy döntött, egy egész könyvet ennek a problémának fog szentelni?
Amikor a Normát írtam, átnéztem több ország termékenységi kezeléseket érintő jogi szabályozását, és akkor tűnt fel, hogy Ukrajna egészen egyedi kategóriába esik ebből a szempontból – a törvények nagyon egyedülállók és rendkívül megengedők. Mivel a szabályok tényleg nagyon kilógtak a sorból, kíváncsivá tett, vajon miért kezelik ezt ilyen szabadon. Miután befejeztem a Normát, zavarni kezdett, hogy a petesejt donációnak nem szántam nagyobb szerepet a könyvben, tudtam, hogy ennél több van ebben a témában.
Szerettem volna a petesejt donorok hangját jobban hallhatóvá tenni.
Aztán úgy alakult, hogy az osztrák Nemzeti Színház megbízott, hogy írjak egy darabot Európa jelenlegi problémáiról. Nagyon szabad kezet kaptam a témaválasztásban, így úgy döntöttem, hogy a Nyugat- és Kelet-Európa közt fennálló gazdasági szakadékról fogok írni, és azt gondoltam, hogy a petesejt donáción, valamint a meddőségi bizniszen keresztül ezt jól be lehet mutatni. Daria alakja már abban a darabban felbukkant, az ő élete aztán A kutyafuttatóban is folytatódott, igaz, más háttérrel. A darab bemutatója végül 2017-ben volt a bécsi Burgtheaterben.
Az igaz, hogy korábban csak disztópiák foglalkoztak ezzel a témával, de amikor elkezdtem írni erről, megértettem, hogy a disztópia bizonyos szempontból már itt van és nagyon is valóságos. Vannak egyébként nagyon realisztikus filmek és televíziós sorozatok a témában, de szerintem azokból hiányzik a teljes kép – maga az üzlet csak egy képkocka a nagy egészben.
Rengeteget elárul a jobb helyzetű és az alacsonyabb jövedelmű országok közti szakadékról.
A könyv margós bemutatóján elhangzott, hogy komoly kutatómunka van a történet mögött: többször is Ukrajnába utazott, és volt alkalma megnézni azokat a kérdőíveket, amiket a donoroknak kell kitölteni, valamint a brosúrákat is, amelyekből a megrendelők válogathatnak. Mesélne kicsit arról, hogyan zajlott a kutatás?
A kutatómunka nagyjából minden könyvnél ugyanúgy zajlik: olvasni, olvasni és olvasni kell, aztán pedig utazni és beszélni az emberekkel. De a donoroknak szánt kérdőívek most nagyon megleptek. Az ügynökségek a biztonság illúzióját kínálják az ügyfeleiknek. Azért használom az illúzió szót, mert nincs az a módszer, amivel igazolni lehetne a donor származásának hitelességét, nem is beszélve a mentális problémákról, amelyek a felmenőknél előfordulhattak. Egyedül a donor szavát lehet alapul venni. Amikor biológiáról van szó, sok minden van, amit le lehet tesztelni, de abban a kérdőívben a kérdések nagy részének nem volt értelme. Ki tudná biztosan, hogy milyen egészségügyi problémák voltak a családjában évtizedekre visszamenőleg? Néhány országban talán tudják az emberek – de ismerve a szovjet egészségügyet, nem vagyok 100%-ig meggyőződve róla, hogy igazolható a válaszok valóságtartalma.
A donorokról készült katalógus szintén nagyon meglepett… olyan érzésem volt, mintha a Tindert nézném.
Sofi Oksanen: A következő generáció számára is fontos lesz, mi történt a meddőségi ipar beindulásakor - Könyves magazin
Elkezdődött a Margó Irodalmi Fesztivál, sőt mi több, az első vendég rögtön egy sztáríró, Sofi Oksanen volt. A világírű kortárs finn írónak most jelent meg az új regénye, A kutyafuttató, amelynek témája az üzletszerű béranyaság Ukrajnában.
A regény főszereplője egy olyan fiatal ukrán nő, aki szeretne valahogy pénzhez jutni, de nincs túl sok lehetősége: vagy a testét és az arcát adja el mint modell, vagy fizetett tüntető lesz, vagy megpróbál egy gazdag külföldi férjet fogni, vagy marad a donáció. Mindegyik lehetőség, ami adódik, a testtel, a fizikai megjelenéssel kapcsolatos. Mit mond ez el a nők helyzetéről?
Ukrajnában a jövedelmek rendkívül alacsonyak, így mindegy mire vágyik egy nő, a lehetőségei nagyon szűkösek – kivéve persze, ha jó kapcsolatokkal rendelkezik valaki, vagy a szülei nagyon vagyonosak. Közben pedig mindenért fizetni kell, kezdve az egészségügytől egészen az oktatásig bezárólag.
Ahogy a könyvben a donorok és béranyák sorsát lefesti, elég világossá válik, hogy bár az ukrán viszonyokhoz képest sok pénzt kapnak a nők a beavatkozásért cserébe, hosszú távon nagyon nem éri meg ez a “munka”. Mit gondol, mik a legfőbb etikai problémák az eljárással kapcsolatban?
A probléma az, hogy nincsenek nemzetközi játékszabályok ebben az üzletágban és nincsenek nemzetközi független ellenőrök, akik gyűjtenék az információkat a statisztikákhoz. Ez az üzlet túlmegy a határokon, abban az értelemben, hogy sok donort utaztatnak: átviszik őket egy másik országba a donációhoz, ez pedig nehézzé teszi, hogy Ukrajnából nyomon lehessen követni a folyamatokat, mert ez egy nemzetközi ipar. Ráadásul nincs elég információnk arról, hogy hosszú távon milyen hatással lehet ez a nők egészségére. Már csak azért sincs, mert ez az egész üzlet anonim módon működik. És amikor a béranyák és a petesejt donorok túl vannak a folyamaton, senki sem érdeklődik felőlük, sem pedig az egészségük felől, magukra vannak hagyva.
Emellett ez a biznisz ügyfélközpontú: az ügynökségek érdekeltsége a kliensek, nem pedig a petesejt donorok és a béranyák jólléte.
Egy másik etikai probléma az, hogy ha a béranyának ikrei lesznek, de a leendő szülők csak egy gyereket szeretnének, kérhetik azt, hogy az egyik magzatot abortálják. Ha bármi baj van a babával, ugyanezt mondhatják: a jövendőbeli szülők tehát határozhatnak úgy, hogy egy másik embernek abortusza legyen. Sok dolog van, amiről én nem mondhatom meg, hogy az jó vagy rossz, de számomra nem tűnik helyesnek, hogy valaki úgy dönthet, hogy végezzenek el egy abortuszműtétet egy másik ember testén. A béranyának ebbe nincs semmi beleszólása.
Említette, hogy Ukrajnában nagyon megengedő a szabályozás. Miben más az ottani helyzet a többi európai országhoz képest?
A legtöbb országban a donáció hosszú ideig anonim volt (például az Egyesült Királyságban), és ez lehetetlenné tette, hogy visszakövessék a donort. De ha a névtelen donáció nem volt lehetséges, a kliens átmehetett egy olyan országba, ahol az. Az ukrán üzletnek természetesen ez eléggé kedvezett. Ez az, ami a béranyaságot Ukrajnában egyedülállóvá tette: amikor a baba megszületik, az anyakönyvi kivonatban csak a leendő szülőket tüntetik fel, a béranya nevét kitörlik a dokumentációból. A legtöbb országban, ahol a béranyaság legális, a béranya az egyik, akinek nevét feltüntetik az anyakönyvi kivonatban, és miután a baba megszületik, a jövendőbeli szülők adoptálják őt.
Szintén fontos, hogy korábban az ukrán biznisz jórészt az ukránok kezében volt. De miután India és Thaiföld (amik régebben az üzlet központjai voltak) megtiltották, hogy külföldiek igénybe vegyék a szolgáltatásokat, az ügynökségeik átköltöztek egy olyan helyre, amely tökéletes erre a célra: Ukrajnába. Szóval Ukrajnában mostanra a meddőségi ipar nagy része külföldiek kezében van, így az ország még a pénzt sem kapja meg ebből az üzletből, és ez sem fair. Nem azt mondom, hogy a külföldi tulajdon általánosságban rossz dolog, de igazságtalannak tűnik, hogy a profit nem Ukrajnában landol.
Sofi Oksanen - A nemek közti egyenlőségen mindig dolgozni kell - Könyves magazin
Fotó: Valuska Gábor Sofi Oksanen ötödik regényében, a Normában nemcsak a szépségipar uniformizáló ideáljainak áldozatairól olvasunk, hanem a meddőségről és a béranyaságról is. Új regényében a haj központi szerepet kap, a női test kontroll alá vonásának, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszerét jelzi. Miért a szépségipart választotta, hogy megmutassa a társadalmi elnyomásokat?
A történetet úgy építette fel, hogy az első pillanattól az utolsóig fennmarad a feszültség. Az elbeszélőről már az első oldalakon kiderül, hogy menekül valami elől, a regény folyamán pedig előre-hátra ugrálunk időben és térben. Az volt a szándéka ezzel a szerkezettel, hogy érzékeltesse a Kelet és Nyugat, az Ukrajna és Helsinki közti különbségeket?
Igen, azt szerettem volna, ha a szereplők fizikailag is képviselik Keletet és Nyugatot. Úgy éreztem, hogy ez egy jobb módszer arra, hogy a belső monológokon túl, így is megmutassam ezt a kontrasztot.
Nagyon izgalmasnak találtam az ötletet, hogy a főszereplő nemcsak elszenvedője, hanem részese is a meddőségi iparnak, információkkal és hatalommal is rendelkezik, és amellett, hogy áldozat, sok szempontból bűnös a rendszer fenntartásában. Mit gondol, ez maga a „gonosz banalitása”? Mi motiválhat embereket arra, hogy részesei legyenek ennek a biznisznek?
Az a helyzet, hogy ennek az üzletágnak van néhány előnye is: az orvosok és nővérek bére Ukrajnában nagyon alacsony. Sok kelet-európai országban (valamint a balti államokban is) ez komoly probléma. Érthető, hogy az egészségügyből sokan mennek olyan országokba, ahol jobb fizetést kapnak. De a helyi lakosoknak is szükségük van orvosokra és ápolókra. Szóval az, hogy a meddőségi ipar kiszolgálja a külföldieket, tulajdonképpen segít az országban tartani az egészségügyi szakembereket. Ugyanez vonatkozik az egészségügyi turizmusra is: a plasztikai sebészetre, a fogászatra, a szemműtétekre és így tovább. Például Észtországban a finnek nagyon jelentős klientúrát jelentenek azok számára, akik szépészeti beavatkozásokat végeznek.
De a meddőségi üzlet esetében még a nyugati országokban is sok olyan nő van, akit kezelnek ilyen-olyan termékenységi problémával, majd donorok lesznek, hogy fizetni tudják a saját kezeléseiket.
Szóval nagyon sokféle úton-módon lehet a biznisz részesévé válni. De ez így van a legtöbb kizsákmányolásra építő üzlet esetében, az áldozatok gyakran maguktól válnak a rendszer részeivé. A gonosz banalitása is jó kifejezés erre. Fontos szem előtt tartani, hogy a résztvevők hétköznapi emberek és számukra ez az egész csak egy üzlet. Erre jó példa egy üzletember Ukrajnában, akit éppen tavaly tartóztattak le, és megkérdezték tőle, mik a jövőbeni tervei arra az esetre, hogy ha a meddőségi bizniszt jelen formájában betiltják Ukrajnában. Egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki aggódik. Azt mondta, akkor majd átáll a szervkereskedelemre.
