Az emberi kapcsolatok fókuszba állítása, a törékeny, mégis elegáns prózanyelv, a bibliai motívumok finom beépítése is fontos alapelemek ebben a szövegben, mint ahogy az egész életműben. A manapság rendkívül divatos transzgenerációs pszichológiáról 1980-ban talán még alig hallott valaki, de Marilynne Robinson már első regényében (is) megmutatta, mekkora hatással van életünkre a család és annak múltba vesző, kibeszéletlen, a felszín alá rejtett és ott fortyogó sok traumája. A Háztartás lapjain egy nehéz sorsú család nőalakjai elevenednek meg, a háttérben egy baljós, sötét vizű tóval Idaho állam hatalmas hegyei között: „Mindennek alapja a régi tó, amely halott, névtelen és teljesen fekete.”
A táj, a természeti környezet óriási szerepet kap a szövegben, a lenyűgöző borító is erre épít; a központi funkciót betöltő tó és a felette hosszan átfutó vonatsínek, a háttérben felsejlő hegyek előrevetítik a könyv hangulatát.
A hideg, az állandó nedvesség, a hatalmas erdők, a veszélyes tavak, a mély szakadékok mind a regény fontos motívumai, atmoszférájának meghatározó alapjai és cselekményének alakítói is. A képzeletbeli Fingerbone városka élete szorosan összefonódik a természettel, az ember nemcsak része és sokszor kiszolgáltatottja az őt körülvevő tájnak, de idővel maga is hasonlatossá válik hozzá. A naplementék, a reggeli fények, az esők, a szelek képesek felismertetni vele dolgokat, a természet már-már misztikus módon meg tudja szólítani embert: „Érezte, ahogy a haját a tarkóján megborzolja valami gyors, nedves szél, látta, ahogy a fák megtelnek széllel, és hallotta, ahogy a törzsük csikorog, mintha árbócok lennének. A kezével leásott egy burgonyabokor alá, és óvatosan kitapogatta az újburgonyákat a gyökerek száraz hálójában, simák voltak, mint a tojások. A kötényébe rakta őket, visszament a házba, és közben azt gondolta, mit láttam, mit láttam. A földet és az eget és a kertet, de nem olyannak, mint máskor. És látta a lányai arcát, de nem olyannak, mint máskor, és nem olyannak, mint más emberekét, és csendes volt, távoli és éber, hogy el ne ijessze az idegenséget.”
Kaland és menekülés is lehet a gyászmunka minden idők egyik legjobb regényében - Könyves magazin
Ford.: Szabadkai Bernadett, Magvető, 2020, 246 oldal, A nagyanyámnak volt egy gyűjteménye a komód alsó fiókjában, régi emlékek, egy köteg spárga, karácsonyi gyertyák, fél pár zoknik. Lucille-lal sokat kotorásztunk ebben a fiókban. A tartalma annyira véletlenszerű volt, de olyan gondosan volt elrendezve, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottunk neki.
Az észak-amerikai, fenséges, bölcsességet sugárzó tájban áll az a ház, mely a Háztartás cselekményének elsődleges tere; egy szerencsétlen sorsú, szomorúságtól és magánytól sújtott család lakhelye.
A kis ház egy völgyben, egy gyümölcsös közepén áll, lehetne akár paradicsomi kert is, mégsem az. Még az a nagyapa építette, aki megszállottan rajongott a hegyekért, az őt körülvevő vad tájért, mely később halálát is okozta (egy baleset során vonata a város melletti hatalmas, mély tóba siklik, minden utas meghal). A férfi nélkül maradt házban a megözvegyült feleség egyedül neveli fel három lányát, akik közül az egyik szintén a tóban leli majd halálát (szándékosan hajt a tóba egy magasan fekvő szikláról). Az öngyilkosságot elkövető nő árván maradt kislányait egy ideig a nagymama neveli, majd halála után nagynénjük, Sylvie igyekszik gondjukat viselni. Ő próbálja vezetni a háztartást, vacsorát készít, hajat fon, ruhákat vásárol és próbál biztos pont lenni a két lány (Ruth és Lucille) életében, bár ez nem igazán sikerül neki.
A házat építő, a családot erre az elátkozott helyre költöztető nagyapa kivételével kizárólag nők jelennek meg a szövegben, közülük is kiemelkedik a két magára hagyott kislány, valamint a különös nagynéni.
A regény egyes szám első személyben megszólaló elbeszélője az egyik gyermek (Ruth), az ő szemszögéből, az ő emlékeiből épül fel a történet, melynek nem a cselekményesség, hanem valamiféle költői misztikum a meghatározója. A kiskamasz lányokat évekkel korábban eltűnt nagynénjük neveli, aki csavargó életmódját feladva a házba költözik, igyekszik egyben tartani a szomorú, csonka családot. A nagynéni azonban nem hétköznapi teremtmény, szinte mindig kabátban jár, limlomokat halmoz fel, sötétben vacsorázik, gyakran eltűnik, padokon alszik: nem az a személy, aki a lányok nevelésére alkalmas lenne, még akkor sem, ha láthatatlan szálak nagyon erősen fűzik őket össze. Az idősebbik lány, Lucille a felnőtté válás határán kilép a különös kis kompániából, azokhoz akar tartozni, akik normálisak, átlagosak, a társadalom szokásos elemei. Az elbeszélő azonban másként dönt: ő megosztja csöndjeit, hallgatásait és furcsaságait nagynénjével, akire nagyon hasonlít, és akit épp ezért képes megérteni. Ők ketten együtt maradnak, és egy valóságos, de egyben nagyon is szimbolikus hídon átkelve kilépnek a hétköznapiság, a megállapodottság, a háztartások és a normális élet szűk lehetőségei közül. A kislány és nagynénje nem képesek megfelelni az elvárásoknak, magányos, árva, különc figurák. Nem az irodalmi szövegek klasszikusan extravagáns lázadói, hiszen nem akarják megbontani a fennálló rendet, nem tüntetnek másságukkal, pusztán csak nem értik, nem tudják elfoglalni a világban a számukra kijelölt helyet. Helyette hatalmas kabátokba burkolóznak, sós keksszel a zsebükben vonatokon, csónakokban, városról városra utazva élik visszahúzódó, aszketikus életüket.
A könyv története nem bonyolult, lényege röviden összefoglalható, ha le kellene egyszerűsíteni, akkor talán a különbözőség, a hétköznapok, a norma elfogadására való képtelenség, vagy a transzgenerációs traumák regényének lehetne nevezni, de ennél sokkal több van benne.
A három nő kapcsolatának, személyiségének pasztell árnyalatú felrajzolása, a közöttük lévő viszony, kapcsolatuk törékenységének bemutatása az igazi erőssége a könyvnek,
mely úgy ábrázolja központi hőseit, hogy a hagyományos, analitikus és részletező lélekábrázolás helyett inkább egyfajta írói impresszionizmus jellemzi. A fény, a sötétség a hűvös, a meleg, az anyagok, az illatok teremtik meg azt az atmoszférát, mely másképp, de legalább olyan mélységekben képes megmutatni egy szereplőt, mint a pszichologizáló lélekábrázolás. A tudásnál fontosabb itt a sejtetés, de úgy, hogy a könyv nem billen a misztikum felé, hanem a hétköznapokban is érzékelhető, de nehezen megragadható láthatatlan szálakat igyekszik egy pillanatra láttatni.
A különc, csavargó nagynéni és a lányok történetét figyelve a családi öröklődésekbe is bepillantást nyerünk, láthatóvá válik, hogyan gyűrűznek generációról generációra a kényszerek, hibás döntések, elbeszélhetetlenné váló tragédiák, melyek képesek a családokat nemzedékeken át sújtani. A lányok családján is ott ül a boldogtalanság, a tabuvá váló régi történetek úgy kísértenek, mint a tóba fulladt, temetetlen halottak.
A felszínre soha fel nem hozott, el nem gyászolt veszteségek hatása, ki nem radírozható sorsalakító vonatkozásai válnak láthatóvá a lapokon.
A regénybeli család tagjai kivétel nélkül szomorú, zárkózott, maguknak való emberek, kevés a párbeszéd, a kommunikáció nem verbális csatornákon zajlik. Mint a folyamatos pára, eső és nedves szél, mindent átjár a szomorúság. Ennek a női szomorúságnak bibliai metaforájaként jelenik meg több helyen Noé „névtelen” felesége, aki a szövetségkötés és megmenekülés közben sem tud másra gondolni, csak a mindent elpusztító vízre, a víz alatt hömpölygő régi világra, az elveszített életekre: „Mint Noé felesége az eső tizedik vagy tizenötödik éjjelén, ott állt az ablakban, és rájött, a világ tényleg elveszett. És azok odakinn meg sem ismernék őt, olyan szomorúan megváltozott.” Noé „sikertörténete”, a megújított szövetség és a szivárvány mellett árnyékként ott a felesége, aki nem felejtkezik el a pusztulásról, a vízbe fúlt halottak ezreiről sem.
A Háztartás fő szimbóluma, a mindent magába temető „keserű, Hold-vontatta” tó, mely mellett egy gyászra, magányra és hallgatásra berendezkedett család megmaradt tagjai élnek.
Van köztük, aki beilleszkedni vágyik; és van, aki útra kel, cipeli magával a határtalan bánatot, a családi terhet, miközben folyamatosan azt kérdezi: „Mikor lettem annyira más, mint a többi ember?” Marilynne Robinson első regénye magával ragadó utazás egy egyszerre valóságosnak és képzeletbelinek tűnő világban, ahol a szemlélődésé, a csendé, a másik és az önmagunk megértésére tett kísérleteké a főszerep.
