A 100 éve aláírt Trianon mitikus magyarázatai aligha szolgálják a nemzeti önismeretet

Kereken száz esztendeje annak, hogy 1920. június 4-én aláírták a trianoni békeszerződést, amelyet a magyar történelem egyik legnagyobb traumájaként tartunk számon, emlékezete máig átszövi mindennapjainkat. Trianon az elmúlt évszázadban, különösen a rendszerváltás óta, minden rossz metaforájává vált, és ezzel párhuzamosan valós tartalmai elhalványultak, mitikus magyarázatai kerültek előtérbe, amelyek aligha szolgálhatják a nemzeti önismeretet.

ablonczy balázs
Ismeretlen Trianon - Az összeomlás és a békeszerződés történetei 1918-1921
Jaffa, 2020
-

Ablonczy Balázs új, összefoglaló kötete (amely a pandémia miatt egyelőre e-könyvként jelenik meg) rendhagyó módon nem politika- és diplomáciatörténeti sémákat követ, hanem az eseményeket új megvilágításba helyezve elsősorban a társadalom egyes csoportjainak tapasztalataira fókuszál. Azt igyekszik bemutatni, hogy milyen volt valójában a békeszerződés: miként élték meg a történeti Magyarország lakói a háborús összeomlás, a forradalmak, az ellenforradalom és Trianon időszakát, és milyen összefüggések tárhatók fel a nagypolitikai döntések és dilemmák, illetve a magyar társadalom mindennapi tapasztalatai között.

Az akadémiai Trianon-kutatócsoport elmúlt öt évének eredményeit is összegző kötet új és friss szemlélettel beszél a száz évvel ezelőtt történetekről: az elharapózó erőszakról, megszállásról, impériumváltásról, kérészállamok születéséről és bukásáról, félelemről, menekülésről, járványról, szénhiányról, nélkülözésről és elszegényedésről - az egyének által megélt Trianonról. Természetesen nem mindenkinek jutott egyenlően a megrázkódtatásokból, és nem mindenki vont le ugyanolyan következtetéseket az eseményekből. De az itt leírtak mégis lehetséges magyarázatai annak, ami 1918 és 1921 között Magyarországon történt.

Mutatunk egy részletet a könyvből:

ERŐSZAK, HÁROMSZOR

1918. december 26-án délelőtt Riszner Ödön főgimnáziumi tanár Gyulafehérvár belvárosában sétált, amikor az Erzsébet Szálló előtt erős botütés érte a vállát. A magyar irodalom és a német nyelv tudós tanára megfordult, és kicsavarta támadója kezéből a husán- got, a himpellért pedig átadta a gyorsan megérkező román nemzetőröknek, akik bekísérték őt a laktanyájukba. A tanár felismerte támadóját: Viorel Macavei a gimnázium egykori diákja volt, aki saját bevallása szerint egy korábbi, hógolyócsata körül kiosztott tanári nyaklevest akart így megbosszulni. „Kissé különös lenne, ha minden apa a fiától, s minden tanító a tanulójától idővel visszakapná azt a fegyelmezést, amelyre a nevelés érdekében szüksége volt” – idézte fel saját pedagógiai alapállását a tanár.71 Riszner már a nemzetőröknek elmondta, hogy nem kívánja a magáról megfeledkezett ifjú megbüntetését, de elégtételt, azaz nyilvános bocsánatkérést akar kapni a helyi lapokban, román és magyar nyelvűekben egyaránt. Fontosnak látta, hogy panaszát eljuttassa a helyi Román Nemzeti Tanácshoz, amelyről jó okkal feltételezte, hogy több mint három héttel a gyulafehérvári nagygyűlés és egy héttel a román királyi hadsereg bevonulása után a valódi hatalom birtokosa a városban. Kosztolányi Dezső Aranysárkányából kimetszett jelenet ez: egy erőszakos diák elégtételt vesz egykori tanárán. Ám a helyzetet itt átszövi az interetnikus viszonyok bonyolult rendszere: a diák román, a megtámadott tanár magyar, aki a Román Nemzeti Tanácshoz fordul elégtételért, és magában nyilván a teljesen felfordult viszonyok felett lamentál. Fontos adalék a törté- nethez, hogy Viorel Macavei minden jel szerint unokaöccse volt Eugenia Macaveinek, Ştefan Cicio Pop román nemzeti párti politikus feleségének, a román nagygyűlés egyik küldöttének. És ezzel a körülménnyel valószínűleg Riszner is tisztában volt, bár ezt érthető okokból óvakodott a nemzeti tanács orrára kötni. Aprócska ügy ez a botütés, de része annak az erőszakhullámnak, amely 1918 őszétől ellepte az országot és a megszállt területeket.

A magyar társadalom széles rétegeit legalább három hullámban érte el erőszak 1918 és 1920 között. Valószínűleg ez volt a történelmi Magyarország társadalmának utolsó nagy közös élménye – hiszen a háborúban csak a férfiak vettek részt, az orosz és a román betörések a lakosságnak csupán egy részét érintették, a proletár- diktatúrával csak a megkisebbedett országterületen találkoztak tömegek, a Károlyi-féle köztársaságot pedig nem volt mód meg- élni, uralma csak az (egykori) ország egyes területeit érintette. Egy székelyföldi gazdálkodó vagy egy szabadkai, zombori polgár számára a Károlyi-kormány uralma két hétig tartott, rövidebb volt, mint bármely más politikai rezsim az elmúlt kétszáz évben. Ehhez képest 1848–1849 maga volt az örökkévalóság.

Trianon előjátéka az erőszak elszabadulása volt a Kárpát-medencében, az a háború utáni háború, amely szabadcsapatok ran- dalírozását jelentette, túszszedést, megtorlást, botozást, feltört magtárakat, lángoló kastélyokat, éjszakai lövöldözést, rettegést és etnikai vagy szociális alapú leszámolást, a kiömlött alkohol bűzét, a macskaköveken szikrát vető eltévedt golyókat. Robert Gerwarth közelmúltbeli munkássága nyomán (ennek egyik darabja a John Horne-nal közösen szerkesztett és magyarul is megjelent Háború béke idején című kötet72) manapság sok szó esik a háború végi/utáni paramilitarizmusról. Gerwarthnak és munkatársainak központi tézise, hogy Közép- és Kelet-Európában a háború nem 1918-ban, hanem valamikor 1923 táján fejeződött be, és a korábbi állításokkal (így a George L. Mosse bevezette brutalizáció fogalmával) szemben ez az időszak felelős a politikai radikalizmusok kialakulásáért, nem a világháború. Ennek a megközelítésnek Kárpát-medencei viszonylatban is van haszna, legyen szó a csehszlovák legionáriusoktól kezdve a különböző nemzetőrségeken át a Rongyos Gárdáig. Ezeknek a paramilitá- ris alakulatoknak az összehasonlító elemzésével egyre többet foglalkozik a történettudomány.

Az első hullám a parasztforradalomé és a spontán elégedetlen- ségé volt. Révész Tamás már korábban említett könyvéből73 egészen világosan látszik, hogy 1918. november elején – a hadügyminisztériumba befutó információk alapján – az ország egyes, nemzetiségek lakta peremterületein teljesen megszűnt a rend. De nem csak ott. A jegyzői, intézői, főszolgabírói lakok, az uradalmak raktárai, a csendőrőrsök sehol sem voltak biztonságban. Ugyanez történt a magánlakásokkal, sok esetben a plébániákkal és más közösségi helyiségekkel is. A Heves megyei Átányban a hazatért katonák nemcsak „bort követeltek” egyes gazdáknál, majd „állatias módon leittasultak” és betörték a községháza ablakait, de egy módosabb gazdát agyonvertek az utcán, mert azt nem hívták be katonának.74 A Békés vármegyei bánkúti uradalomban a szomszédos települések lakói megfenyegették az intézőt, és nem csupán terményeket és takarmányt vittek el, hanem sodronykerítéseket is, és összeszedték az útszéli akácfákat. A népköztársaság miniszter- elnökének lakipusztai (Heves vármegye) birtokát éppúgy kirabolták a környező falvak lakói, mint bármely más uradalmat. A főúri vadaskertekben durrogtak a mannlicherek, a kirabolt szatócsboltokban pedig nagy tócsákban állt a pálinka. A megmozdulások élén nagyon sok esetben a háborúban meggyötört, a háztartás terhét cipelő és megaláztatásokat kiálló nők álltak. A rendbontások katona résztvevői kezdetben nem a frontról érkező veteránok voltak – hiszen november elejére a legtöbben még nem értek haza az első vonalból –, hanem a csaknem másfél milliósra tehető hátor- szági alakulatok, pótzászlóaljak, kiképző keretek szétzüllött tagjai, hátországi lógósok.

A történelmi Magyarországon lévő csaknem 3200 jegyzői hiva- tal egyharmadából elűzték a hivatal viselőjét, és jó néhány helyen megverték, sőt meg is ölték a tisztviselőket. A jegyzők, írnokok elleni erőszaknak kézzelfogható oka volt: ők kezelték a sorozási listákat, ők rendelkeztek a hadba vonultak családjának segélyezéséről, és ők segédkeztek a háború utolsó éveiben mind nyomasztóbbá váló rekvirálásoknál. Ez nemcsak nemzetiségi vidékeken játszódott le így, de ott volt gyakoribb. Amikor egyes városokat (példának okáért Nagyszombatot, Kaposvárt, Nyíregyházát) kifosztottak a környékbeli lakosok, tettüknek szintén volt egyfajta úrellenes jellege. A háborús közellátás anomáliái miatt kialakult éles falu–város ellentétek miatt talán nem is volt olyan magyarországi rendezett tanácsú vagy törvényhatósági jogú város, ahol 1918 novemberében–decemberében ne rettegtek volna a falusiak beözönlésétől és a fosztogatásoktól, rablásoktól. Így érthetők voltak a gyulafehérvári polgárok érzései is, akik aggódva pillogtak fel a Román Légió által a város környéki dombokon gyújtott őrtüzekre.

Nézzünk csak egyetlen napot, 1918. november 9-ét, és csak a halálos áldozatokkal járó eseteket, a polgári radikális Világ jelentései alapján: a zalai Tündérlakon a csendőrség hatvan embert lőtt agyon, további nyolcvanat megsebesített; Újvidék mellett a vagonokat fosztogató tömeg mellett felrobbant egy olajtartály, itt ötvenen haltak meg; a Muraközben, valamint Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyében a fosztogatások miatt statáriumot voltak kénytelenek meghirdetni; a Torontál vármegyei Ópáván és Kevedobrán a helyiek megtámadták, és késsel, illetve bajonettel megszurkálták a jegyzőket; a vármegyében ezen a napon 68 fosztogatót lőttek agyon; a Hunyad vármegyei Brádon az aradi nemzetőrök hét embert öltek meg; a Baranya vármegyei Kácsfaluba szerb és sokác martalócok csaptak be, a kivonuló pécsi polgárőröknek öt halottjuk volt. És ezen a napon adtak hírt az egyik legismertebb incidensről, amelynek során a Bánság északi szegélyén fekvő Facsádon a környező falvakból bejött, fosztogató román parasztokra egy Lugosról felszálló repülőgép bombákat dobott, és több mint száz ember meghalt. Ezeket a híreket természetesen erős fenntartással kell kezelnünk: maga a Világ is figyelmeztetett néhány nappal később, hogy például a krassó-szörényi állapotokról szóló híradások (a nyakig beásott, halálra rugdosott jegyzőkről és meg- nyúzott főszolgabírókról) nem feltétlenül igazak. De történt így is elég borzalom. Az „urak”, a közigazgatás és városok ellen irányuló parasztforradalom november közepére csitult valamelyest, de a felfordulás egyes megyékben (például a nagybirtokokkal bőségesen terhelt Tolnában) még ekkor sem csillapodott. Hogy még komplikáltabb legyen a kép, a mozgalmakban részt vevőket elég nehéz lett volna osztályszempontok alapján meghatározni – noha erre 1990 előtt nyilvánvalóan történtek kísérletek. Az erőszakos cselekményekben sok esetben módosabb parasztok is részt vettek. Lapjelentések szerint a Szabolcs vármegyei Nyírgelsén november elején Nyíregyházáról portyázó „huszárok és cigányok” garázdál- kodtak. A Világ már idézett száma némi kárörömmel tudósított arról, hogy „Jankahidán [Torontál vm.] egy gazdag paraszt részt vett a fosztogatásban, és amikor hazatért, látta, hogy kifosztották a lakását”.75 Az „urak” elleni támadásoknak egy sor helyen antiszemita éle is volt: a magyar lakosságú területeken a régi/új zsidóellenes klisék törtek felszínre, aminek kocsmárosok, boltosok itták meg a levét. Nemzetiségi vidékeken pedig a falu társadalmában ez a kép kiegészült a „magyar” imázsával; ezeken a településeken a jegyző és a tanító mellett a fiait a fővárosban taníttató zsidó szatócs volt a kevés magyarnak tekintett egyén egyike – sokszor még a csendőrök sem voltak azok.

A népmozgalom atrocitásait látva a mindig is túlközpontosított magyar adminisztráció helyi képviselőin úrrá lett a tanácstalanság és a kétségbeesés. Minden utasítást a központtól, Budapesttől vártak. Ez tükröződik a Hajdú vármegyei Nemzeti Tanács Buda- pestre küldött november eleji táviratában is: „A vidék népe, félre- értve a forradalmat, pogromot rendez urak és zsidók ellen.” 76 Egy bizonyos: ennek a politikatörténet által elfedett vidéki forradalom- nak több áldozata volt, mint az utána következő vörös- és fehérterrornak együttvéve. A legmértéktartóbb becslések szerint is 3-4000 ember halt meg a rablások, gyilkosságok és az azt követő „rendcsinálások” következtében. Ez a szám egy négyéves világháború utáni, forradalmi helyzetben talán nem tűnik soknak egy 18,2 milliós országban – a fronton egy nap alatt jóval többen haltak meg –, ám mindez egy olyan országban történt, amely néhány rövid és területileg korlátozott betörés kivételével nem tapasztalta meg a háborús erőszakot, ezért – a háborúból hozott brutalitáson kívül – technikákkal sem rendelkezett annak kezelésére. Magyar- ország területén az utolsó hadi cselekmények 1848–49-ben zajlottak, hetven évvel a világháborús összeomlás előtt. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a rend felbomlásáról és a hétköznapi erőszak- ról nem voltak élményeik. Ez az erőszakhiány persze sok esetben szociálisan kötött és szabályozott volt: az állami szintű vagy mindennapi erőszakról nyilván más élményei voltak egy miniszteri tanácsosnak, mint egy bérsztrájkban részt vevő alföldi kubikosnak. De az állam felbomlását – vagy legalábbis végzetes meggyengülését –, a szociális viszonyok ilyen mérvű felfordulását és az állami szankciók nélküli erőszakot egyiküknek sem kellett megtapasztalniuk 1918–1919-ig.

Csíki Tamás alapvető tanulmányában77  több fontos szempontra is felhívja a figyelmet a mozgalmak értékelésével kapcsolatban. Első fontos megállapítása az atavizmus–modernség ellentétpárra vonat- kozik: a zavargások résztvevői ősi egalitariánus illúziókat táplál- tak, és valamiféle utópikus egyenlőségeszmény nevében fordultak a kivételezettek ellen – legyenek azok sorozás alól felmentettek, jegyzők vagy földbirtokosok. Az egyenlő munkáért egyenlő bér követelése, a gazdag és szegény közti különbség megszüntetése olyan szimbolikus aktusokban is megnyilvánult, mint a középosztálybeli tárgyak, szőnyegek, porcelánok, könyvek, zongorák elpusztítása, illetve az évszázadok óta megtiltott szabad vadászati jog újbóli gyakorlása vagy a jegyzők nyilvános megalázása. Ez a modernség elleni lázadás, illetve a visszatérés valamiféle idealizált, egyenlőségen és igazságosságon alapuló világba, meglepően modern eszközökkel ment végbe. A frontról hazatérő katonák előszeretettel alkalmazták azokat a technikákat, amelyeket a hadszíntéren tapasztaltak és sajátítottak el: túszokat szedtek – ezt, a közhiedelemmel ellentétben nem a bolsevikok használták először Magyarországon –, elvágták a távíróvonalakat, szakszerűen kiürítették a vasúti vago- nokat, lövészárkokat ástak és különböző harci taktikákat követtek. A megtorlásra kirendelt csendőr- és nemzetőr-alakulatok a települések szélén számos helyen szembesültek lövész- és futóárkokkal, fedezékekkel, szabályos harctéri alakzatban védekező vagy támadó rendbontókkal. A facsádi repülőgépes incidens szinte már a gyarmati háborúkat idézte, de használtak repülőosztagokat a Dráva-vidék vagy Nyíregyháza rendjének fenntartására is. Ugyanakkor a vonatok és a vasúti szállítás jelentőségét nem szabad lebecsülni: ez volt a nagy mennyiségű ember és áru mozgatásának elsődleges és gyakorlatilag egyetlen eszköze a korszakban. A vidékre kiszálló rendcsinálók is leginkább ezt használták. A hírlapi beszámolókból pedig az is kiderül, hogy a paramilitáris alakulatoknál a géppuska volt az a csodafegyver, amivel a puskákkal sokszor szintén ren- delkező rendbontók ellen hatékonyan fel lehetett lépni. A riadó- zászlóaljak, különleges alakulatok, ad hoc összeállt, de valamilyen módon (például a vezetőjük nevéről: Heltai-, Szentgáli-, Szmrecsányi-) megkülönböztethető paramilitáris alakulatok virágzása itt kezdődött, nem a Prónay-zászlóaljjal.

A zavargások és az erőszak emlékezetének fontos összetevője – amiképpen arra Csíki Tamás is emlékeztet – a rémhírek és a folklorisztikus elemek felbukkanása, amelyeknek valóságos kincsesbányája a helyi és az országos sajtó. Híradásaik alapján valóban lehetne kontrafaktuális történelmet írni: a Franciaországban kitört bolsevik forradalomtól kezdve a költött halálhíreken át az egészen fantasztikus kínzási és menekülési történetekig sok mindent találunk ezekben a cikkekben.

1918 karácsonyán a bécsi magyar követségen bejelentkezett egy erősen megtépázott, magát báró burghárti Besselmayer Kálmán dragonyos főhadnagynak bemutató katonatiszt, aki részletekbe menő és elég alapos leírást adott arról, hogy önkéntes karhatalmi századával hogyan próbálta megvédeni Verbót, hogyan estek cseh fogságba, hurcolták őket a Brünn melletti Spielberg börtönébe, hogyan bántalmazták őket őreik, és végül hogyan tudott ő maga megszökni. A férfi listát is adott a még fogságban lévő katonai és polgári személyekről, részletesen ecsetelve, milyen sanyarú sors vár rájuk. „Ezen események megjelentését kötelességszerűen, mint az első magyar hatóságnál, melynél jelentkezem, megteszem” – tette vallomása végére.78 A vallomás annyira részletes, életszerű és felháborító volt, hogy a magyar képviselet munkatársai azonnal éles hangú átiratot intéztek a bécsi csehszlovák követséghez, és a helyzet azonnali orvoslását követelték. A bécsi magyar követség katonai képviselője, Takách-Tolvay József felvetette, hogy „nem volna-e tanácsos hírlapilag közzétenni a hírt”. Így a jelentés a Világ című laphoz is eljutott, amely közre is adta azt. A követség munkatársai vélhetően nem néztek bele a Gothai almanachba, mert akkor rájöhettek volna, hogy ilyen nevű bárói család nincs, él viszont egy hasonló nevű sportember, a Magyar Atlétikai Club úszója, aki testvérével, Románnal együtt díjat díjra halmoz. És mellesleg huszártiszt, nem dragonyos. Néhány hét múlva aztán a lapok megszégyenülten jelentették: báró Besselmayer szélhámos, aki számtalan álnevet használ, és a budapesti rendőrség elfogta, hogy kiadja Bécsnek. E szélhámosságtól függetlenül azonban a háborús erőszaknak ez a szelete – a fogságba esés és az ottani bánásmód – ma is nagyon kevéssé kutatott téma, pedig tízezres nagyságrendben érin- tett nemzetőröket, vöröskatonákat, Székely Hadosztály-belieket.

Miközben történtek valós kegyetlenkedések is, a fentihez hasonló hamis hírek hozzájárultak a városi középrétegek fokozódó enerváltságához. Az állandó rendbontások és a rendvédelem gyengesége miatt érzett elégedetlenségük miatt sok esetben épp ezek a rétegek kezdeményezték az utódállami hadseregek bevonulását – ahogy az például Kassán vagy Nyitrán is történt. Mindkét helyen a város magyar polgárságának képviselői voltak azok, akik – egyébként a helyi katonai hatóságok jóváhagyásával – behívták a város közelében állomásozó csehszlovák legionáriusokat. Kár lenne ezért hazaárulónak bélyegezni őket: rendet akartak, és emellett meg voltak győződve arról – hiszen a lapokban állandóan ezt olvasták –, hogy Magyarország sorsát a békekonferencia fogja rendezni, ahol a wilsonizmus szellemében a népek önrendelkezése dominál majd. Az első erőszakhullám része volt a megtorlás is. Ezek közül a legismertebb a jósikafalvi eset volt, amely felmerült az 1918. novemberi aradi magyar–román tárgyalásokon is, a román fél számára bizonyítandó a magyarokkal való együttélés lehetetlenségét. Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter, a tárgyalások vezetője így emlékezett: „A fegyveresek durva közbelépése folytán harminc halott feküdt a falu különböző részein, amely tényt a román követek úgy magyarázták, hogy a falu békés lakosai ellen is lövöldöztek az Urmánczy-kastély által bérelt zsoldos csapatok. Ez atrocitások felpanaszolása nagyon ideges hangulatot ébresztett, melyet csak nehezen tudtam megnyugtatni és lecsillapítani.” 79 Jósikafalva (románul Beliş) néhány száz lakosú, gyakorlatilag színromán település Kolozs vármegyében, Bánffyhunyadtól délre, bent a Gyalui havasok és a Vlegyásza között, csaknem ezer méterrel a tengerszint felett. A környéken számos fatelep működött, ezeknek jobbára magyar vagy zsidó tisztviselői voltak. A falu felett épített kastélyt Urmánczy János földbirtokos, 28 ezer hold ura. Mivel innen nem messze esett el Vasvári Pál 1849-ben, a román felkelőkkel vívott harcban, a birtok tulajdonosai emlékkápolnát  is emeltek tiszteletére. Megint egy erősen szimbolikus hely a magyar–román kapcsolatokban.

1918. november elején a környékbeli román falvak lakói és a helyiek megtámadták a kastélyt és a fatelepeket, és egyes hírek szerint négy embert öltek meg, köztük egy hitközségi metszőt. A megtámadott kastély urának fivére, Urmánczy Nándor a magyar politikai élet egyik ismert alakja, függetlenségi párti politikus és Maroshévíz környéki birtokos, Budapesten, újsághirdetés útján zsoldoscsapatot toborzott. A kereskedelmi minisztertől még különvonatot is kapott alakulatának, így az a menetrend szerinti gyorsvonatnál két órával hamarabb ért Bánffyhunyadra. A csapat vezetője Diettrich Antal többszörösen dekorált százados lett. A rendelkezésére bocsátott emberek viszont – finoman fogalmazva – elég vegyes képet mutattak.

Egyedülálló módon a jósikafalvi mészárlás egyik résztvevőjének (ha nem is elkövetőjének) emlékezései fennmaradtak az utókor- nak. Diettrich alakulatához ugyanis csatlakozott egy kolozsvári nemzetőr-különítmény is, amelynek nem más volt a parancsnoka, mint az arany vitézségi érmes Kun Sándor főhadnagy, Kun Béla, a későbbi népbiztos testvére. Ennek az alakulatnak volt tagja egy tejfeles szájú fiatal egyetemista, Asztalos Miklós (1899–1986), akinek az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában őrzött terjedelmes hagyatéka tartalmaz egy 57 oldalas töredéket, amely 1918 őszével is foglalkozik. Asztalos ezt az emlékezést 15 évvel később, 1933-ban vetette papírra, és az adott politikai körülmé- nyek között semmiféle érdeke nem fűződött ahhoz, hogy elhallgasson valamit, vagy politikai szempontokra tekintettel kisebbítse szerepét egy románokkal szembeni atrocitásban. Asztalos a két háború között a pécsi egyetem egyik első könyvtárosa, termékeny történész, publicista, majd minisztériumi tisztviselő, sikeres filmforgatókönyv- és regényíró volt, akit 1945 után teljesen félreállítottak, majd 1951-ben ki is telepítettek Körösladányba. Itt is halt meg, és mivel sokat tett a község kulturális életéért, ma az ő nevét viseli a helyi művelődési otthon. Asztalos tehát ott volt a kolozsvári nemzetőrök között, akik a helyi faipari részvénytársaság felfogadott zsoldosaiként először megtisztították a Bánffyhunyadhoz közelebb eső nagykalotai fatelepet az odáig merészkedő fosztogatóktól, majd november 8-án csatlakoztak Diettrich százados befutó különítményéhez, és együtt indultak el gyalog egy hegyi úton Jósikafalva felé. A 60-80 főből álló csoport észrevétlenül bekerítette a falut és a lángoló fatelepet, majd az éjszaka elején megtámadták a fosztogatókat.

„A támadás kezdetét megadó jel után kevéssel utóbb megkezdődött a lövöldözés, amely hol egyes lövésből, hol sortűzből állott. A lövöldözést nyomon követte az állandó ordítás, mely részben káromkodásból, részben üvöltő jajgatásból állott. Amennyire megállapít- hattam, komoly ellentállást a mócok nem fejthettek ki, annál kevésbé sem, mert nemcsak férfiak, hanem asszonyok, leányok, gyerekek, öregek vegyesen voltak közöttük. Valami diabolikus rombolási lázban tevékenykedtek a tűztenger közepén, mert foszto- gatni valójuk már igazán nem volt. Ily tevékenységük közepett érte őket a megtorlás.

Emlékszem, hogy senki sem adta ki a mészárlási utasítást határozottan. De arról sem volt szó, hogy foglyokat kell ejteni. Utóbbinak a forradalmi jogbizonytalanságban nem is lett volna értelme. Viszont bizonyos, hogy csakhamar általános vélemény lett, hogy mindenkit statárialiter ki kell végezni. Az egész éjszaka ezzel a bírótalan statáriális eljárással telt el. A kivégzések módja kétféle volt. Vagy renitenskedett, esetleg menekülni próbált az illető s akkor a legközelebb álló magyar lelőtte, vagy leszúrta, vagy pedig megadta magát sorsának s akkor a Szamos karfátalan hídjára hurcolták, ahol, ha kettő-három összejött, sortűzzel kiirtották.”80

Asztalos maga úgy vélte, hogy a sajtóban elterjedt 30-40 fővel szemben akár kilencven áldozata is lehetett a vérengzésnek, „mert 40-nél [holttestnél] feltétlenül többet égettünk el, a víz is vitt el néhányat s hetek múlva is találtunk a déli hegyoldalon hullákat, akik súlyos sebesülésükkel mélyebbre vánszorogtak be az erdőbe s ott fagytak meg”. Becslését ugyanakkor semmilyen más adat nem támasztja alá. Emlékezéseiben önkínzó őszinteséggel a mészárlást kísérő nemi erőszakról is ír, amit a korszak ilyen típusú beszámolói általában szemérmesen elkerülnek. Miközben az áldozatokra is tett dehonesztáló megjegyzéseket, becsületére legyen mondva: a háború után fellépett, hogy az erőszak elkövetője ne kaphasson vitézi címet. Asztalost tulajdonképpen egész életében csak Erdély érdekelte. Az volt történészi és irodalmi témája is, azt kutatta és próbálta megérteni. Hagyatékában és több ezer oldalra rúgó emlékirataiban soha nem említette meg, hogy végül is miért jött el végleg Erdélyből. Feltételezhető, hogy a jósikafalvi események szerepet játszottak ebben. Ráadásul a mészárlás után a nemzetőrök nem hagyták el a községet, hanem még hetekre ott maradtak, ellentétben Diettrich százados zsoldosaival. Asztalos homályosan célozgatott emlékezéseiben arra, hogy volt egy másik, szörnyű éjszakája a faluban, amely talán még ennél a novemberinél is jobban megrázta, de mielőtt ennek részleteit megtudnánk, a kézirat félbeszakad.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Tompa Andrea: A Trianon alatt a nyelv többé nem tudta megnevezni az eseményeket

...
Beleolvasó

Milyen szerepet játszott Georges Clemenceau magyar menye a trianoni döntésben?

...
Nagy

Jól csörög a Trianon-kassza? [Ablonczy Balázs: Trianon-legendák című könyvének bemutatója]

A hét könyve
Kritika
Nick Hornby Brexit-regényben írta meg, hogyan szakadt szét Anglia
...
Nagy

A nők számára tragédiával ért fel, amikor láthatóvá vált a testük

Miért sokkolta a Monarchia asszonyait, amikor végre elhagyhatták a fűzőt, miért számított botrányosnak a maga idejében a körömlakk, miért tüntettek az első magyar szépségkirálynő ellen, és jó száz éve miért voltak sokszorosan kiszolgáltatott helyzetben a cselédlányok? Csak néhány izgalmas kérdés azok közül, melyeket Czingel Szilvia A női test alakváltozatai című új kötetében tárgyal. A szerzővel városi ízlésről, a cselédlányok közvetítő szerepéről és a menstruációs traumáról is beszélgettünk.

Hírek
...
Hírek

Klasszikus meséket írt újra Natalie Portman

...
Hírek

Az elmúlt tíz évben ezeket a könyveket akarták a legtöbbször leszedetni a polcokról

...
Hírek

Obama könyve miatt elhalasztják a Booker-díj átadását

...
Nagy

Ezeket a könyveket jelölték idén a Margó-díjra (1.rész)

...
Nagy

Ezeket a könyveket jelölték idén a Margó-díjra (2. rész)

...
Hírek

Kattintsd végig az amerikai nőirodalmat

...
Hírek

Sofi Oksanen, Jonas Jonasson, Bereményi Géza és Háy János is részt vesz az őszi Margón

...
Hírek

Szvetlana Alekszijevics Németországba távozott

...
Nagy

Öt érdekesség A katedrális előzményregényéről, amit tudni érdemes

Egy kiállítás képe
...
Egy kiállítás képe

Selyem Zsuzsa: Ne fázz! [Egy kiállítás képe]

...
Egy kiállítás képe

Finy Petra: Szerintem [Egy kiállítás képe]

...
Egy kiállítás képe

Tóth Krisztina: Taki [Egy kiállítás képe]