Hogy Elena Ferrante új könyvének megjelenése eseményszámba megy, jól mutatja az is, hogy olasz kiadója mostanra nagyon profin építette fel a kampányát – először csak a megjelenés dátumát lehetett tudni, de sem a címről, sem pedig a cselekményről nem árultak el semmit. Majd szépen lassan elkezdték csorgatni az információt A felnőttek hazug életéről, amely novemberben jelent meg olaszul, az összehangolt nemzetközi megjelenése pedig június elején lett volna. Ebbe rondított bele a pandémia, így a könyv sok más országhoz hasonlóan Magyarországon is szeptember elsején jelenik meg. Mindezt csak azért soroltam ilyen hosszan, mert ebből is látszik, hogy az úgynevezett Ferrante-jelenség Magyarországon is most kezd igazán csúcsra járni: mostanra jutottunk el oda, hogy a különálló regények mellett végre magyarul is olvasható a Nápolyi regények-tetralógia összes része, az HBO hamarosan belefog a harmadik évad forgatásába, és már azt is tudni lehet, hogy A felnőttek hazug életéből a Netflix és a Fandango készít sorozatot. Ferrante Az elvesztett gyerek történetével látszólag lezárta nagyívű nápolyi regényciklusát, és bár utána még megjelent egy esszékötete, amely a Guardianben megjelent cikkeit fogta össze (ez magyarul nem jelent meg), ám bő öt év elteltével A felnőttek hazug élete volt az első regénye – a kérdés csak az, hogy ez mennyiben más, mint a Briliáns barátnőm és folytatásai.
A párhuzam azért is adja magát, hiszen A felnőttek hazug élete is egy nápolyi regény, hőse pedig egy lány, a cselekmény kezdetén mindössze 12 éves Giovanna/Giannina/Gianní, akit a kamaszkor legellentmondásosabb bugyraiban ismer meg az olvasó. Ez az az időszak, amikor az addig jól ismert világ mázán repedések jelennek meg, a feszültség kódolva van a mindennapokba, az ember pedig sokszor úgy érzi, hogy még az alakulóban lévő teste is cserbenhagyja vagy legalábbis újabb és újabb megpróbáltatások elé állítja: „Nagyjából egy éve menstruáltam, a domborodó mellemet folyton takargattam, kényszeresen próbáltam lesikálni magamról a bűzt, ami az orromba ette magát, és éppolyan leverten keltem fel, mint ahogy ágyba bújtam”. Ez az az életkor, amikor minden egyes mondatnak, sőt, minden egyes szónak súlya van, a lányt ezért is vágja mellbe, amikor egy elkapott beszélgetésfoszlánynak köszönhetően megtudja, hogy imádott apja csúnyának tartja: „Tisztára olyan a pofája, mint Vittoriának!” Már önmagában ez a mondat megsebzi a lelkét, de közben meg fogalma sincs, hogy néz ki az említett asszony, aki tulajdonképpen a nagynénje, az apjának a húga, ám akit a férfi teljesen kitörölt az életéből. Egy rendkívül bonyolult családi háló egyik fonalát adja ezzel a kezünkbe Ferrante, amelyet aztán az eleinte ugyancsak sötétben tapogatózó narrátorral együtt igyekszünk felfejteni: „Egy olyan városban, mint Nápoly, amelynek lakói a legvérzivatarosabb perpatvarok után sem vágták el a szerteágazó családi gyökereket, apám teljes autonómiával kezelte a múltbeli kötődéseit, mintha híján lett volna a vérköteléknek, mintha önnemzéssel jött volna a világra.”
Elena Ferrante könyvei után már más szemmel nézzük a női barátságokat is - Könyves magazin
Nagyon ritka az, amikor egy sorozat egyenletes színvonalon tud teljesíteni, és teljesen mindegy, hogy könyvekről beszélünk, vagy mondjuk tévésorozatról. Ferrantének viszont sikerült úgy végigírnia a nápolyi Lila és Elena történetét (a magyar kiadásokról szólva ez egészen pontosan 1760 oldalt tesz ki), hogy még az utolsó köteteknél is képes legyen erősen tartani a fókuszt, és olyan kiszámíthatatlan csavarokat tudott belevinni, ami újra és újra berobbantotta a cselekményt.
A fentiek alapvetően nem egy 12 éves lány szavai – Giovanna a Nápolyi regények Elena Grecójához hasonlóan bizonyos távlatból tekint vissza a történtekre, még akkor is, ha ez a távlatot Ferrante – időben – nem definiálja. Annyit tudunk, hogy a narrátor 1979-ben született, a cselekmény tehát a kilencvenes évek elején indít és összesen négy évet ölel fel.
Egy klasszikus felnövés-történettel van tehát dolgunk, amelynek szervezőelve a hazugság.
Giovanna ugyanis nagyon hamar rájön, hogy a szülei hazudnak neki, ami akkor is igaz, ha az a hazugság jó szándékú vagy éppen a békességet szolgálja. A lányban ugyanakkor olyan erős a vágy, hogy megismerje a családi fotókról kisatírozott Vittoriát, hogy a ferdítésektől, csúsztatásoktól, megvezetésektől – mondjuk ki: a hazugságoktól – sem riad vissza. Az addig burokban tartott, az értelmiségi középosztálybeli olaszok kényelmes életét élő Giovanna előtt pedig ezzel egy másik életút díszletei sejlenek fel – egy olyan életé, ahonnan az apja annak idején erővel kiszakította saját magát. Abban a másik Nápolyban az emberek nem kényszerítik udvarias frázisokba a mondanivalójukat és nem takargatják az érzelmeiket, ez viszont nem jelenti feltétlenül azt, hogy könnyebben lehetne ellavírozni a mindennapjaikban. Giovanna mindenesetre felkeresi Vittoriát, aki egyszerre obszcén és magával ragadó, és aki egy új családot és egy új családi narratívát is kínál neki. A múltbeli sérelmeket ugyanis mindenki másképp interpretálja, a családi történeteket viszont sokszor a hiányok formálják – azok a mozzanatok, amiket kihagynak belőlük. A lány a két világ között ingázva egyre többet szedeget össze ezekből a történetmorzsákból, a happy end viszont elmarad, nem lesz könnyes összeborulás, Giovanna ehelyett tökélyre fejleszti a hazudozást. Csak így tud részese lenni mindkét világnak, ez viszont a személyiségén is nyomot hagy és egyszer csak azon kapja magát, hogy Vittoria mellett a visszafogottabb Giovannából egy felszabadult és vicces Giannina lesz.
Az igazi mélyütést viszont akkor kapja, amikor kiderül, hogy az apja elhagyja a családját egy másik nőért, egy másik családért:
„mi a fene történik a felnőttek világában,
mi zajlik a hozzájuk hasonló épeszű emberek agyában és testében, amiben annyi tudást halmoztak fel?” Giovanna lába alól egy időre kicsúszik a talaj: az apjával összeveszik, az anyja idegesíti, az iskolában egyre rosszabbul teljesít. Egy igazi fúria, aki belső békétlenségét a külvilágon vezeti le. Nyughatatlan, megzabolázhatatlan. Szemlátomást csak kérdései vannak, viszont a válaszok sem igazán érdeklik. Viszolyog a felnőttek hazugságaitól, miközben ő maga is szemrebbenés nélkül hazudik: a felnőtteknek, a legjobb barátnőinek és a fiúknak, akik örökké a nyomában koslatnak. „Csúnyának érzem magam, a természetemet förtelmesnek tartom, és elepedek egy csepp szeretetért” – mondja egy helyen. Személye sok hasonlóságot mutat a Nápolyi regények két lányalakjával – mintha Giovannában egyesült volna Lenú érzékenysége és Lila pusztító lázadása. Egy rendkívül olvasott, a világra kíváncsi lány, akiben ugyanúgy megvan a potenciális történetmesélő lehetősége, mint a tetralógia két központi női hősében. Már a legelső bekezdésben úgy fogalmaz, hogy
„elsiklok most is e sorok felett, amelyekből mintha egy történet kéredzkedne elő (…) senki, még e sorok írója sem tudja jelen pillanatban, hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán egy megváltás nélküli, kusza fájdalom az egész”.
A hazugság miközben bevett védekezés (például a felnőttel álságos kis piszkoskodásaival szemben), a szülői konfabuláció ellentételezése, egyúttal fikciós eszköz is: egyik mese hozza a másikat („elfogott a kísértés, hogy tovább fantáziáljak”, „mesélnivaló hiányában (…) elkezdtem kitalálni dolgokat”), ami szintén már csak egy lépésre van Elena Greco írói szárnypróbálgatásaitól. Miközben Giovanna a hazugságok szőtte valóságban próbál eligazodni, magával a realitással is hadilábon áll. Az én-képe alapvetően mások reflexióinak függvénye (ezért is érinti olyan fájdalmasan, amikor az apja csúnyának nevezi), és hosszú utat kell bejárnia, mire belefárad abba, hogy mások szavai uralják az életét. A felismerésig nagyon sok csalódáson keresztül vezet az út, melynek során Giovanna egy felnőtt szemével képes látni az apja, anyja és Vittoria gyarlóságait.
A két világ közötti vergődés és az ambivalencia a regény két legerősebb motívuma: legyen szó akár a szexről, a városról vagy a felnőtté válásról, Giovanna egyszerre érez viszolygást és kíváncsiságot, érdeklődést és közönyt.
A kettős érzelmeket jól szimbolizálja az a karkötő, amely mindig más szereplő kezén bukkan fel a történetben: Vittoria szerint ő ajándékozta a lánynak még a születésekor, de az évek során rengeteg gazdája lett, ami nem utolsósorban összefügg az ékszer eredetével is. A fehérarany karkötő egyszerre jelképezi a családi viszály ellenére is eltéphetetlen köteléket, a nőiséget és a felnőtté válást is.
15 fordító közösen olvas fel Ferrante új regényéből - Könyves magazin
Ahogy arról korábban beszámoltunk, Elena Ferrante legújabb regényének, A felnőttek hazug életének világpremierje is tolódott a koronavírus-járvány miatt. A tervek szerint szeptemberben azonban már kézbe vehetjük az új könyvet, sőt a legfrissebb hírek szerint sorozat is forgatnak belőle. A történetről most egy szuper videó is készült, amelyen Ferrante 15 fordítója olvas fel belőle.
A felnőttek hazug életének megértéséhez nem kell ismerni a Nápolyi regényeket, de ha valamilyen kapcsolódást keresünk, akkor valójában a tetralógia irodalmi kistestvérének tekinthető. Ferrante ismét nagyon erős kézzel rajzolta meg regénye nőalakjait (a bánatba beleroppanó anyát, a trágár, de szeretetrohamokban tomboló, másokon basáskodó Vittoriát, a gyönyörű, mégis önbizalomhiányos Giulianát, és persze a maga útját kereső Giovannát), ehhez az élénk színekkel felfestett tablóhoz pedig a férfiak gyakran haloványabb színnel felskiccelt mellékalakok. A felnőttek hazug élete ugyanakkor nem női regény (mint ahogy a Nápolyi regények-sorozat sem volt az), már ha létezik egyáltalán ilyen kategória, hiszen Giovanna kételyeinek, dilemmáinak, felismeréseinek egyszerűen nincs neme. Ferrante magabiztosan mozog ebben a világban, és bár Giovanna felnövés-történetét egy trauma (a szülők válása) köré építi, annak kialakulása viszont már jóval korábbra datálható. Hiszen a kamaszkor nemcsak a változó testről és a hullámzó érzelmekről szól:
Giovannának búcsút kell mondania azoknak az illúzióknak, amelyek a gyerekkor burkában azt sugallták neki, hogy a felnőttek megbízhatóak, sosem képmutatóak és mindig az igazat mondják.
Ez viszont önmagában kevés lenne: az évek során ugyanis a lány maga is elsajátítja az igazság elferdítésének és kiszínezésének tudományát.
Giovanna nem született hazudozó, önmagában a hazugság nem okoz örömet neki (sőt, kezdetben szinte fizikai fájdalommal jár, hogy hazudnia kell a szüleinek), viszont időnként olyan elviselhetetlenül feszültté és áthatolhatatlanná vagy épp unalmassá válnak a mindennapok, hogy nem marad más eszköze, mint hazudni. Kitalált dolgokkal traktálja Vittoriát a szüleiről, a barátnőit a távoli rokonokról, a szüleit meg úgy általában mindenről. A hazugságok ugyanakkor továbbvezetik egy olyan világba, ahol már tényleg nagyon kevés kell ahhoz, hogy valaki elkezdjen történeteket kitalálni és a fikciót a hétköznapok részévé tegye. Van egy jelenet, amelyben egy Roberto nevű fiatal férfi olyan személyként jellemzi Giovannát, aki rendkívül fontos szerepet tulajdonít a szavaknak. Látszólag lényegtelen mondat, viszont figyelmesen olvasva A felnőttek hazug életében – a Nápolyi regényekhez hasonlóan – is időről időre felbukkannak olyan mondatok, melyek mintha túlmutatnának önmagukon.
Ferrante a felnőttek hazug életét is megírta - Összekötve Tönkő Verával Elena Ferrante-ról - Könyves magazin
Elena Ferrante legújabb, A felnőttek hazug élete című regénynek megjelenése ugyan a rendkívüli helyzet miatt szeptemberre tolódik, egy-két részletbe mégis beavatott minket Tönkő Vera, a Park Kiadó főszerkesztője. Az új könyv kapcsán a híres Nápolyi regényekről, és magáról a titokzatos íróról beszélgettünk a szerkesztővel az Összekötve keddi műsorában.
Hiszen Ferrante ezekben a mondatokban lényegében saját magát leplezi le: lehet, hogy nem tudjuk, hogyan néz ki, mi a napi írói rutinja, lehet, hogy nem tudunk róla semmi életrajzszerűt, de az biztos, hogy az ilyen és ehhez hasonló szavak mind közelebb visznek ahhoz, hogy erősebb fogalmunk legyen arról, hogy kicsoda valójában Elena Ferrante.
