Keömley-Horváth Boglárka Petri György-díjas debütkötete, a Naspolya, elipszilonnal a kapunyitási pánik regénye. Az Y generáció késleltetett felnövéséről szól, miközben a szerző nem fél tükröt mutatni a korosztályának. Főszereplője egy multinál dolgozó harmincas nő, az ő elbeszéléséből ismerjük meg családi viszonyait, babonáit és ismerkedési kísérleteit is. Öniróniával és sok humorral szemlélteti a fiatal felnőtt lét és a gyermekvárás felemás élethelyzeteit, az apró jelenetekből mozaikszerűen kibomló regényben olykor a ki nem mondott szavak lesznek a fontosabbak. Bridget Jones a négyes-hatoson – olvasható a regény fülszövegében.
Keömley-Horváth Boglárka: Naspolya, elipszilonnal (részlet)
Sütit
Bal oldalra teszem a gombák fejét, jobbra a törzsüket. Nem mosom meg őket, inkább lehúzom a héját. Majd azt mondom, hogy megmostam rendesen. Kisül a baktérium, hülyeség lenne, de csak úgy eszi meg, ha megmosom. Rendes pörköltet sosem csinálok neki, biztos máshogy ette gyerekkorában, mint ahogy én csinálom. Mindenkinek határozott elképzelése van arról, hogy milyen a jó pörkölt, a gombapaprikást viszont senki sem szereti igazán, sehogy se jó igazán,
de ha kap mellé nokedlit, akkor háziasnak fog gondolni.
Nem tudom, hogy szereti-e a gombát, annyit mesélt, hogy nem eszi meg a ribizlit, mert ropognak benne a magok. Ropognak. A gomba nem ropog. Beleszagolok egy pohárba, nincs szörpillata, valószínűleg tiszta, megtöltöm vízzel.
Van egy szuperképességem, ránézésre meg tudom saccolni a dolgok súlyát, ez a gomba háromszázötven gramm, anyám hatvanöt és fél kiló, szerinte inkább hetven, de nem áll mérlegre, jobb a békesség. Lehetnék hentes, tizenegy deka lett, maradhat, kérdezném, mindenkinek tíz százalékkal többet adnék, jutalékkal dolgoznék. A hentes helyett legyen inkább sajtospult, ott nem kellene a csirkék fejét lecsapni, a jutalékot viszont ugyanúgy követelhetném. Azon gondolkozom, hogy le tudnám-e csapni a csirke fejét. Nem. Egyik kezemmel fogom a testét, a másikkal a fejét, de akkor melyik kezemmel csapok le azzal az éles valamivel, kalapács, kés, nem is tudom, mivel? Ha kedvesen nézne rám a csirke, egészen biztos, hogy nem menne. Tud-e kedvesen nézni egy csirke. Nem. A csirke nem kedves, kifejezetten ronda, mégis sajnálnám. Minden állatot sajnálok, de azért szomorúan megeszem. Szegény állat.
A farmerokat begyűröm a szekrénybe, a padlóról sikálom az elmúlt egy évet, elemet teszek az órába. Délre várom Illést, remélem, nem késik. Eddig csak nála voltunk. Egyszer várakoztattak meg egy étteremben az ebéddel, olyan csúnyán néztem magam elé, hogy kijött a séf elnézést kérni, pedig egy szót se szóltam. Ha panaszkodtam volna, valószínűleg az asztalt is elvihettem volna ingyen.
Késik tíz percet, ebbe még nehéz belekötni, el is felejtem, hogy éhes vagyok, amikor meglátom. Nem is nagy baj, hogy késett,
a nagynéném hívott délben, hogy kitépje-e nekem a társkeresés rovatot a Kiskegyedből.
Mondtam neki, hogy inkább ne. Vett nekem ajándékot, folytatta, jó lenne, ha találkoznánk, szeretné látni az örömöt az arcomon, amikor kibontom. Biztos tetszeni fog, amit kapok, hazudtam neki, de ő nem tágított, lassan, artikuláltan megismételte, hogy látnia kell azt a bizonyos örömöt, ezt akarja. Sóhajtottam, majd letettem. Arra is jutott időm, hogy a folyosó ajtaját kinyissam, egy hölgy folyton bezárja, mert tele van a környék zűrös alakokkal.
Illés figyelmesen nézi át a huszonhat négyzetméterem minden részletét, illetve ami abból maradt, mert betolta a lakásba a biciklit. Bókol, hogy milyen ízléses és szép minden. Észreveszem, hogy elöl maradt az Élj boldogan egyedül című könyvem, letakarom egy pulóverrel.
Asztalhoz ülünk, gombapaprikás, nokedli, uborkasaláta, milyen házias vagy. Ugyan már, válaszolom. Remeg a kezem az éhségtől, nagyon szeretnék már enni. A szomszédban kiabálni kezdenek, minden áthallatszik. Az apa ordít, közben üti a tizenhat éves fiát, amiért házibulit szervezett tegnap este, a fiú pedig kiabál, hogy segítség. Gyorsan egymásra nézünk Illéssel, felpattanunk, és futunk ki a folyosóra. Én magammal viszek egy tálca sütit,
a süti mindig megvéd, a fémtálcával tudok csapkodni vagy tompítani az ütéseket,
ha az apa minket is megtámad. Attól nem félek, hogy elveszítem a fejem, az a fajta kutya vagyok, aki nem harap, csak ugat a kerítés mögött. Illés dörömböl, az apa ajtót nyit. Illés keményen, de kedvesen számonkéri az apát, hogy mi történik. Semmi, semmi, kicsit összekaptunk a fiammal, válaszolja, totál le van izzadva, liheg. A srác a sarokban kuporog, nem néz ránk. Én annyit kérdezek, hogy sütit, az apa csóválja a fejét, és visszamegy. Az ajtót bezáró hölgy is kijön a folyosóra, valaki már megint nyitva hagyta, mondja. Felemelem a kezem, mint aki jelentkezik, és azt mondom, hogy bocs. Leülünk az asztalhoz, hol is tartottunk, kezdődik minden elölről a szomszédban. Hívjuk a rendőrséget, én tárcsázom, Illés beszél. Összeszedett, megérkeznek a rendőrök. Miközben várakozunk, Illés megkérdezi, hogy jól futok-e, ha kell.
A rendőrök halkan faggatják a szomszédokat, majd elindulnak, senkit se tartóztatnak le, mosolyogva mondják az apának, hogy legyen szép napja. Kérdezzük a rendőröket, hogy hova indulnak egyedül. A fiú bevallotta, hogy megérdemelte a pofonokat, de ami lényeges: nincs nyolc napon túl gyógyuló sérülése, mondja a rendőr. Visszaülünk az asztalhoz, halljuk, ahogy a verekedés folytatódik, magunk elé nézve lapátoljuk be a gombapaprikást, majd megkérdezem Illést, hogy aludhatnék-e nála megint.
Nyitókép: Valuska Gábor
