A Quichotte tavaly jelent meg, az idei évi történések miatt viszont több szempontból is nagyon aktuálissá vált. A rasszizmus például hangsúlyosan megjelenik a regényben, ami George Floyd halála, a Black Lives Matter mozgalom miatt 2020 egyik meghatározó témája lett. Nem különös íróként szembesülni azzal, ahogyan a fikció egyes elemei „bemásznak” a valóságba?
Nem ez az első olyan eset az életemben, amikor egy könyvem valósággá válik nem sokkal azután, hogy megírtam. Szerintem ez azt mutatja, hogy figyelek, de persze előfordult már olyan is, hogy tévedtem. Ha a faji kérdést nézzük, az én karaktereim, Quichotte és a fia, nem afroamerikaiak, de színesbőrű férfiak. Azt gondoltam, ha elküldöm őket egy nagy amerikai körutazásra, akkor – mivel olyan a közhangulat itt mostanában – nem lehet, hogy nem találkoznak rosszindulattal. Nem akartam, hogy az egész könyv erről szóljon, de úgy sem akartam tenni, mintha ez a probléma nem létezne. Szóval az utazásuk során végül három-négy ilyen incidensbe ütköznek. Néha csak verbális erőszak éri őket, néha viszont életveszélyes helyzetbe kerülnek. Némelyik ilyen eset valós eseményeken alapul. Például ilyen az a jelenet, amikor egy bárban ülnek és bejön egy őrült, aki lövöldözni kezd. A várost a regényben kicsit fikcionalizátam, de egy hasonló incidens megtörtént nemrég Kansasban. Két indiai szoftverfejlesztő elment meginni valamit egy bárba, ahová egyszer csak bement egy férfi és rájuk lőtt. Az egyikük meghalt, a másik túlélte. Miután ez történt, láttam egy interjút az egyik férfi özvegyével a tévében, ami nagyon megindított. Azt mondta a nő, hogy abban a városban éltek már nagyon régóta, a gyerekeik is ott születtek és nevelkedtek, és úgy gondoltak a városra, mint az otthonukra. De aztán megtörtént ez a borzalmas dolog, neki pedig fel kellett tennie a kérdést, hogy van-e hely számukra ott. Ez a mondat nagyon megmaradt bennem, és éppen ezért a regényben is elhangzik, az egyik karakter kimondja. Mert ez megmutatja azt, hogy mit tesz a rasszizmus egy közösséggel. Az emberek egy bizonyos csoportja azt érezheti, hogy nincs számára hely az országban. Az afroamerikaiak persze Amerika megszületésének pillanatától kezdve küzdenek ezzel a problémával, de más közösségek is. Mostanában például nagyon sok az előítélet a kínaiakkal szemben, mert Trump folyamatosan azt sulykolja, hogy onnan jött a vírus. Szóval azt gondoltam írás közben, hogy megmutatom, hogy ez a helyzet, ilyen most Amerika. És valóban, ez a téma valahogy jóval élénkebben él most az emberek fejében, mint egy éve, amikor a könyv kijött.
A regény másik hátborzongatóan aktuálissá vált motívuma egy vírus, amely megállíthatatlanul terjedni kezd az egész világon. Ez a Fekete Folt, amelynek eredete rejtélyes, áldozatait véletlenszerűen szedi, megfékezhetetlen és vakságot okoz. Hogyan érintette, hogy valóban jött egy pandémia, alig pár hónappal a könyv megjelenése után?
Hogy a járvány is megvalósul, arra nem számítottam. Néha előfordul, hogy egy olyan téma, amit az ember metaforának használ, hirtelen teljesen váratlan módon szó szerint valóra válik. Számomra a vírus, amiről írtam, egyszerű metafora volt. Elég rémisztő azt látni, ahogy egy metaforából valóság lesz.
Rushdie a Szerző haláláról akart ìrni, világvége lett belőle - Könyves magazin
Egy globális vírus tör ki Salman Rushdie új regényében, amely komoly egészségügyi vészhelyzetet és pánikot okoz. Hogy a regény és a valóság mennyire összecsúszik, azt ez a motívum jól szemlélteti, ahogy azt is, hogy a szerző mennyire eltalált valamit abból, amiről a jelenünk szól. A Quichotte a hét könyve.
Az előző kérdéseket azért is akartam mindenképp feltenni, mert a Quichotte egyik fő játéka a képzelet és a valóság határának elmosása volt. A könyvben egymásra rakódik a fantázia, a hit, a fikció és a hazugság, közben pedig motivikusan mégis jelen vannak nagyon is valós problémák, megtörtént események. És miközben a regény egész elbeszélési technikája erre a metódusra épül, közben magának a történetnek bizonyos elemei realitássá váltak. Gondolta volna írás közben, hogy a valóság is átírhatja a fikciót, nem csak fordítva?
A határok valóban elmosódtak valóság és fikció között. Szerintem egy olyan korban élünk, amikor az igazság témája nagyon problémássá vált, mert az igaz fogalma támadás alatt áll nap mint nap – Trump Amerikájában minden ötödik percben. Paradox módon közben a fikció jó eszköz lett arra, hogy felébresszük az emberek igazságérzetét. Amikor tetszik egy regény, az olvasás öröme részben abból fakad, hogy észreveszed benne a világot, amiben te is élsz, és azt tudod mondani, igen, a világ pont ilyen. Ez a felismerés teszi az olvasást igazán élvezetessé. Szóval különös módon pont ez a forma, amely teljességgel fikciós, és ami már a kezdet kezdetén elárulja magáról, hogy kitaláció, alkalmas arra, hogy fejlessze a valóság iránti érzékenységet. Talán ebben az őrült korban, amiben élünk, éppen emiatt van tere a regénynek. Nagyon örülök annak, hogy amióta megjelent a könyv, sok olvasó pont úgy reagált, ahogy szerettem volna, úgy érezték, hogy az ő megélésükről írtam.
A Quichotte pontos szatíra a ma Amerikájáról, ami azt is jelenti – amellett, hogy kritikája a mai nyugati társadalomnak –, hogy tele van iróniával. A humor is a valóság bemutatásának eszköze volt?
Nagyon örülök, hogy sokan viccesnek találták a könyvet, mert nem akartam sötét könyvet írni egy sötét korszakról, hanem sokkal inkább szerettem volna könnyed könyvet írni egy nehéz időről. Reméltem, hogy az olvasók is viccesnek fogják találni, mert a legrosszabb dolog, amit egy író tehet, hogy azt gondolja, vicces, amit ír, miközben nem is az. Arra nincs mentség! A könyvben valóban elég sok a fekete humor, de komédiának akkor is komédia, ami azért fontos, mert a vígjáték a kétségbeesés ellenszere. Arra pedig nagyon nagy szükségünk van most.
5 Rushdie-könyv, amit el kell olvasnod - Könyves magazin
A Booker-djías Salman Rushdie mögött nehéz helyzetekkel teli pálya, több évnyi bujkálás és rengeteg nagyon jó könyv áll. A napokban legújabb, Quichotte című regényét ajánlottuk (olvass bele ITT), most pedig mutatunk öt Rushdie-könyvet, amellyel alá lehet merülni az író mágikus realista világában.
Érdekes megoldás, hogy a modern világ Don Quijotéja nem melankolikus, hanem a végletekig optimista lett (Mr. Smile). Hogy lett ilyen bizakodó figura Quichotte-ból?
Az én Don Quijotém azért optimistább, mert nem csak Cervantes ihlette. A másik könyv, amire nagyon sokat gondoltam írás közben, és ami hasonló szerkezetű, az Voltaire Candide-ja volt, amelyben szintén van egy ártatlan bolond figura és egy világ, amely tele van katasztrófákkal. És hát a Candide alcímében is benne van az optimizmus. Ezen a nyomon indultam el, azt gondoltam, ha ez a figura természetes módon bizakodó és optimista lenne, és aztán elküldeném egy nagy utazásra a mai Amerikában, az működhetne. Az emberek, akik ismernek, egyébként engem is gyakran vádolnak azzal, hogy túl optimista vagyok, hogy sokszor akkor is reménykedek, amikor nincsen semmi okom rá. Szóval olyannak alkottam meg a saját Quichotte-omat, hogy ennek a hozzáállásnak egy eltúlzott verziója legyen. Mindez a személyes véleményemet is tükrözi, szerintem sem úgy kell nézni a világra, hogy mindig a legrosszabb fog történni. Amikor történelemszakos hallgató voltam az egyetemen, az egyik dolog, amit megtanultam, hogy a történelem folyamán sokszor történnek nagyon váratlan dolgok. A történelem nem egy meghatározott sínen megy, sokszor hirtelen változások jönnek, és amit pedig várnánk, gyakran végül nem történik meg. Néha valami még rosszabb történik, néha pedig valami jobb, szóval nagyon nehéz megjósolni, hogy mi lesz. Ebből azt szűrtem le, hogy csak azért, mert éppen egy rossz időszakot élünk át, az nem jelenti azt, hogy a dolgok csak rosszabbak és rosszabbak lehetnek. Ez nem következik ebből. A történelem azt tanítja nekünk, hogy ha változás jön, akkor az nagyon gyorsan, és sokszor nagyon radikálisan jön. Ilyen volt például a Szovjetunió felbomlása. Még pár hónappal előtte sem lehetett volna megjósolni, hogy meg fog szűnni. Az emberek őrültnek neveztek volna, ha ezt mondod.
Miközben Quichotte ennyire optimista, maga a regény a lehető legpesszimistább forgatókönyv ötletével játszik el: a világvége gondolatával. Mostanában nem a Quichotte az első regény, ami világvégét jósol (Krasznahorkai Báró Wenckheim hazatérjében is például hasonló apokalipszis készülődik). Valóban foszladozik a világunk, vagy ez is csak egy metafora volt?
A világvége ötlete is olyan, amit megírtam, és aztán tessék, itt vagyunk. Ezt a motívumot is metaforának szántam, de most kezd egyre kevésbé annak tűnni. A science-fiction műfaj nagyon szeret játszani a világvége gondolatával, de általában a világvége csak egy szimbólum. Amire én gondoltam, az nem a szó szerinti apokalipszis volt, hanem az, hogy a világ, amiben éltem egész életemben, olyan radikálisan és gyorsan változik, hogy úgy érzem, a végéhez közeledik, és nem tudom, mi lesz helyette, mi jön ezután. Azt hiszem, erről az érzésről akartam írni, arról, hogy egyfajta világ véget ér. Egy olyan világ, amit ismertem és értettem, legalábbis azt hittem, hogy értem. Aztán persze számos olyan dolog történt, amit nem értettem. Ilyen például a Brexit az Egyesült Királyságban, ami azzal szembesített, hogy félreértettem azt az országot. Úgy gondoltam Angliára, mint egy óvatos és konzervatív helyre, amitől nem számítottam nagy, forradalmi reakciókra. Úgy tűnt, mintha az ilyesmi a britek természetének ellentmondana. És aztán jött egy nagy forradalmi reakció és ez arra késztet, hogy azt higgyem, hosszú időn át tévedésben éltem. De ez csak egy példa, mindez nemcsak a politikában történhet meg, hanem például a technológiában is. A világot az is megváltoztatja, a mostani információs kornak megvannak a maga következményei, ahogy a közösségi média is sok minden megváltoztat. Úgy érzem, valami születőben van, ami itt lesz még sokáig azután is, hogy én elmentem. Ami most történik, az csak a kezdete az egésznek, és nem tudjuk, hova vezet. De azt érzem, hogy a dolgok, amiket ismertem, amiket szilárdnak hittek, és amik megbízható elemei voltak a világnak, eltűnőben vannak. Nem tudom, lehet-e még Karl Marxot idézni, de ő írta egy helyen, hogy minden, ami állandó, elpárolog. Ez a gondolat foglalkoztat engem is, mert minden, amit szilárdnak hittünk, hirtelen feloldódik. Szerintem most éppen egy olyan korban élünk, ahol ez történik.
Utazó ügynökként kel életre Don Quijote Rushdie új regényében - Könyves magazin
A szerelemről, az öregedésről és az őrületről is szól Salman Rushdie új regénye, a Quichotte, amely a Don Quijote parafrázisa. Rushdie rengeteg iróniával mesél a mai korról, amiben elvileg bármi lehetséges, és közben bemutatja a 21. század bolondos lovagját, a sorozatfüggő utazó ügynököt, aki egy tévésztárt hajkurászik. Olvass bele!
A Quichotte-ban ez az életérzés nagyon dominánsan megjelenik. Mit gondol, más írókra is hatással van ez a változás?
A művészek és írók számára ezek a korszakok hagyományosan elég produktív időszakok. Shakespeare idejében például Angliában minden nagyon gyorsan változott, még maga az angol nyelv is átalakulóban volt. Amikor Shakespeare megszületett, még nem is volt kialakult írásmód, nem volt megegyezés arról, hogyan kell betűzni a szavakat. Shakespeare maga is rosszul írta a saját nevét, tizenkét-tizenhárom változatban jegyezte le. De az élete végére a nyelv megváltozott és Shakespeare maga nagyon erősen része volt ennek az átalakulásnak, hiszen sok olyan szó és kifejezés van, amit ma is használunk az angolban, és tőle származik. Szóval az ilyen időszakok tudnak nagyon gazdag és kreatív idők lenni. Ha megnézem az Egyesült Államok mostani irodalmát, látok jó pár olyan nálam jóval fiatalabb írókat a feltörekvő generációban, akik briliáns dolgokat tesznek le az asztalra. Nagyon szokatlan jelenség, hogy egy idősebb írót a fiatalabbak inspiráljanak, de most ez történik. A színesbőrű amerikai írók – az afroamerikaiak, a kínai amerikaiak, az indiai, indonéz, afrikai származású írók – egészen kivételes könyveket írnak mostanában. És ezzel újraírják azt is, amit mi amerikai irodalomnak gondoltunk. Az amerikai irodalomra valójában mindig is nagyon erős hatással volt a bevándorlás. Történelmileg nagyban befolyásolták a kelet-európai zsidó bevándorlók, valamint a dél-európai, spanyol és olasz bevándorlók. Ma gyakorlatilag a világ minden tájáról jönnek bevándorlók és ez átszabja az amerikai irodalmat, és kezdi átalakítani az országról kialakított felfogást is.
Az egész regény egy hatalmas korlelet, úgy jelenik meg benne a mai világ, mint a Bármi megtörténhet kora, a Nagy Labilitás kora, a Migráció kora. A bevándorlás a Quichotte szereplőinek életében is fontos szerepet játszik. Ennek van valami köze ahhoz, ami az előbb említett?
Igen, ez az egyik oka annak, hogy ebben a könyvben gyakorlatlag minden főszereplő bevándorló. Meg akartam mutatni, hogy ezek az emberek is részei a nagy amerikai történetnek. És ez mindig is így volt, hiszen ezt az országot bevándorlók alapították. Ha nem őshonos amerikai vagy, akkor migráns vagy. Nagyon furcsa, hogy mennyi fehér radikális fordul rosszindulattal a bevándorlók felé, amikor ők maguk is bevándorlók, illetve azoknak a leszármazottai. Szóval ezzel foglalkozni akartam, mert a migráció mindig fontos téma volt számomra, hiszen az életem történetét is meghatározta. Először Bombayból Londonba költöztem, aztán húsz évvel ezelőtt Londonból New Yorkba. A migráció valójában nagyon sokat ad egy kultúrának. Ha gazdasági szempontból nézzük, ez akkor is igaz. Bizonyított tény, hogy a bevándorlás hasznot jelent egy országnak gazdaságilag. És mégis olyan korban élünk, ahol folyamatos a gyűlölködés a bevándorlókkal szemben. Ezért is akartam belefoglalni ezt a témát a regénybe, egyrészt, mert ez meghatározza a jelenünket, másrészt pedig, mert eddig még nem sikerült olyan regényt írnom, aminek ne lett volna valamilyen személyes indíttatása. Furcsán is érezném magam, ha megtennék központi figurának egy fehér kaukázusi embert, különös érzés lenne a bőrébe bújni egy ilyen figurának. De talán meg kéne próbálnom, hiszen a fehér írók ennek a fordítottját mindig is könnyedén megtették.
Olga Tokarczuk mondta a Nobel-beszédében, hogy ma már csak az egyes szám első személyű elbeszélés van érvényben, a közösségi média hatása miatt a szubjektív narratíva és az autofikció korát éljük. Közben azonban az írók rendszerint szisztematikusan tagadják az önéletrajziság vádját. Erre a problémára is reflektál a Quichotte, amikor elmossa a határt az író, az elbeszélő, a főszereplő, a Szerző, valamint a Szerző által alkotott figurák közt?
Azt gondoltam, hogy egy ilyen időszakban, amikor minden ennyire bizonytalan és vitatott, amikor a valóság ennyire ingatag, akkor az irodalom teljes fegyverarzenáljával bombázni kell a jelen pillanatot. Mindent bevetettem, ami csak eszembe jutott a realizmustól kezdve a mágikus realizmuson és a tudományos fantasztikumon át egészen a metafikcióig. Minden irányból támadást indítottam. És talán ennek a sokrétűsége az, ami végül háromdimenziós irodalmat eredményez. Ugyanez vonatkozik a képzeletbeli Szerző szerepére is. Egyáltalán nem úgy terveztem, hogy lesz a regénynek ilyen része, eredetileg csak a Quichotte-történetszálban gondolkodtam, amit önmagában is soknak éreztem. De aztán váratlanul feltűnt ez a másik cselekményszál, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy megtartom, nem tudtam, hogy ehhez a könyvhöz tartozik vagy sem. Arra gondoltam, hogy teszek egy próbát vele, de engedélyt adtam magamnak, hogy eltávolítsam az egészet, ha nem működik. Viszont aztán nagyon megszerettem a Báty és a Húg karakterét, úgy éreztem, hogy nagyon élő figurák lettek és fontos részeivé váltak a könyvnek. És tetszett az is, hogy párhuzamok alakultak az életük és a Szerző karaktereinek élete között. De persze nem szó szerinti párhuzamok, bár Quichotte-nak és a Bátynak is kissé furcsa a húga és mindkettejüknek zűrös a kapcsolata a fiával, de a történeteik más-más irányt vesznek.
A könyvben a híres kémregényíró, azaz a Szerző figuráján keresztül magáról az írás folyamatáról is írt, ez a korábbi regényeiben nem volt jellemző. Tekinthetünk úgy a Quichotte-ra, mint Salman Rushdie ars poeticájára, mint az eddigi életmű egyfajta összegzésére?
Ez a szál lehetőséget adott nekem arra, hogy mondjak valamit a művészi alkotásról, méghozzá azt, hogy igenis szabad valami személyesből kiindulni. De ahogy haladnak az oldalak, ahogy beindul az írás, a személyes tapasztalat valami mássá válik. És ez az utazás, a személyestől az elképzeltig, ez a transzformáció az alkotás. A Szerző figurája megengedte nekem, hogy megmutassak valamit az olvasónak ennek az átváltozásnak a természetéből. Mert az emberek mindig arról kérdezik az írókat, hogy a regényük személyes élményeken alapul-e. Ezt talán az a kérdés, amit a legtöbbször feltesznek egy írónak. És a korrekt válasz az, hogy igen is meg nem is. Mert kezdődhet valami személyessel, de aztán átalakul valami mássá. Például nekem is van egy húgom, akihez nagyon közel állok, egy évvel fiatalabb, mint én. A kapcsolatunk késztetett arra, hogy elgondoljam, mi lenne, ha nem lennénk ilyen közel egymáshoz, milyen lenne, ha ennek az ellenkezője lenne igaz. Milyen lenne, ha az egyik legközelebbi rokonoddal rossz lenne a kapcsolatod? Ezt a kérdést fel akartam tárni a könyvben. Fiaim is vannak, de szerencsére velük is jó a kapcsolatom. Az apámmal való viszonyom viszont nem volt jó a felnőtt életem nagy részében, csak a halála előtt békültünk ki. Szóval gyerekként, majd szülőként megtapasztaltam a jó és a rossz családi kapcsolatokat, és ezekről szerettem volna írni. Mert szerintem az irodalomban van egy rés: nagyon sok figyelmet kap a szerelem, és közben sokkal kevesebb jut a más jellegű közeli kapcsolatoknak, például a testvéri, vagy szülő-gyerek kapcsolatoknak. Általánosságban úgy érzem, hogy a családon belüli szeretet több szót érdemelne. Ez a könyv nagyon játékos és sok mindennel elbolondozik, de a szíve a regénynek szerintem ez. A Quichotte tétje, hogy körbejárja a szeretet különböző oldalait.
