Nagyon ritka az, amikor egy sorozat egyenletes színvonalon tud teljesíteni, és teljesen mindegy, hogy könyvekről beszélünk, vagy mondjuk tévésorozatról. Ferrantének viszont sikerült úgy végigírnia a nápolyi Lila és Elena történetét (a magyar kiadásokról szólva ez egészen pontosan 1760 oldalt tesz ki), hogy még az utolsó köteteknél is képes legyen erősen tartani a fókuszt, és olyan kiszámíthatatlan csavarokat tudott belevinni, ami újra és újra berobbantotta a cselekményt.
A tetralógia látszólag két nő barátságának története, annál viszont sokkal több: egy korszak és egy város regénye, egy sajátos szabályok szerint működő közösségé, egyúttal egy kapcsolat dinamikájának és egy kreatív életpálya kibontakozásának a krónikája is.
Az csak olvasás közben derül ki, hogy Elena Ferrante milyen gazdag anyaggal dolgozik, mint ahogy az is, hogy a hemingwayi receptet követve milyen beszédes a hallgatása. Hiszen a narrátor, Elena Greco elbeszélése nyomán, igaz, hogy rengeteget megtudunk a telepként emlegetett nápolyi szegénynegyed lakóiról, egymáshoz való viszonyáról, az innen való kitörés, majd visszatérés nehézségeiről, ám az évek múlásával Elenát is sokkolja, hogy valójában milyen keveset tud.
A puzzle utolsó darabkáit persze végül a helyükre kerülnek, ez viszont nem jelenti azt, hogy Ferrante minden kérdésre választ is ad a könyvében. Az HBO-s adaptációnak köszönhetően valószínűleg még sokat fogunk beszélni a négy kötetről, ezúttal viszont négy olyan nagy témát választottam ki, amelyek markánsan megjelennek mind a négy kötetben. Enyhén spoileresen folytatjuk.
Barátság
A könyvsorozat nagyon-nagyon leegyszerűsítve Elena Greco és Lila Cerullo barátságának története, hiszen maga a Briliáns barátnőm is úgy kezdődik, hogy a 66 éves írónőt, Elenát felhívja torinói otthonában gyerekkori barátnőjének, Lilának a fia, hogy két hete eltűnt az anyja, és azóta nem tud róla semmit. Elena azt tanácsolja a fiúnak, hogy ne is keresse, azt viszont már nem köti az orrára, amit csak ő tudhat, mégpedig, hogy Lila harminc éve másra sem vágyik, minthogy köddé váljon, és nyom nélkül eltűnjön ebből a világból. Elena viszont nagyon feldühödik, és azt teszi, amit egy író ebben a helyzetben tehet: dacolva barátnője szándékával leül a számítógéphez, és elkezdi írni a közös történetüket, minden egyes részletet, ami csak megmaradt az emlékezetében.
Ettől a momentumtól kezdve a Briliáns barátnőm a gyerekkor krónikájává válik (a további könyvek pedig a fiatalkort, a felnőtt- és az öregkort idézik meg), és már a kezdet kezdetén kiderül, hogy Lila és Elena kapcsolata nem egy feltétlen elfogadáson és önzetlen segítségen alapuló barátság. Ennek szimbolikus jelenete, amikor Lila játék közben behajítja Elena babáját a lakóházuk sötét pincéjébe, majd elhiteti vele, hogy a rettegett Don Achille („a mesék mumusa”) vitte el. Már ebből is látszik, hogy Lila manipulatív személyiség: egy rendkívül okos gyerek, aki azonnal átlát minden helyzetet, és tudja azt is, hogyan kell azt a maga javára fordítania. Hiába páratlan viszont az intelligenciája, nem tanulhat tovább, ellentétben Elenával, aki később középiskolába, majd egyetemre megy, és megvalósítja azt, amiről gyerekként mindketten csak álmodoztak: író lesz. Elena viszont továbbra is az egyik legbiztosabb pont Lila életében, nem mintha ez a fiatal nőt visszatartaná attól, hogy időről időre fájdalmat okozzon neki. Egyetlen, ki nem mondott, örökös versengés az életük.
Elena és Lila viszonya valószínűleg a kortárs irodalom legtoxikusabb barátsága,
viszont – és ez a csodálatos a fekete-fehér felosztást messziről kerülő Ferrantében – a fájdalmas beszólásokat, odaszúrásokat, lenyúlásokat sem nélkülöző női kapcsolat egyben rendkívül inspiratív is.
Alkotás
Lila nélkül Elena valószínűleg nem lett volna író, vagy legalábbis nem olyan író lett volna, mint amilyennek megismerjük. Lila az iskola után Nápolyban maradt, és az apja suszterműhelyében kezdett dolgozni, a továbbtanulás, egyúttal a szegénynegyedből való kitörés kapuja csak Elena előtt nyílt meg. Írói tevékenysége egyszerre vált majd ki csodálatot, irigységet és haragot a telepen, ő maga viszont csak évekkel később döbben rá, hogy munkásságában milyen nagy szerepet játszott az a mese, A kék tündér, amelyet Lila még gyerekkorukban vetett papírra: „Már az első oldalak után éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, és elönt a veríték. De csak a végén vallottam be magamnak azt, amit már az első sorok után tudtam. Lila gyermeki irománya volt a könyvem titkos magva. Íme, honnan a hevület, a mondatokat történetté összeforrasztó láthatatlan erő: tíz füzetlap, gyerekes kézírás, rozsdás biztosítótű, a színes borító, cím – név nélkül” (Az új név története).
A Lilával való beszélgetések, viták, eszmecserék fontos muníciót jelentenek a későbbiekben is: „Lilából áradt valami megnevezhetetlen szellemi erő, amely most is, mint régen, stimulálta az agyamat, segített a gondolkozásban” (Az elvesztett gyerek története).
Lila olyan, mint egy szellemi-intellektuális generátor,
aki nemcsak a stílusára van nagy hatással („Úgy kell írnom, ahogyan Lila beszél: űröket kell hagyni, hidakat építeni, de nem befejezni őket, arra kényszeríteni az olvasót, hogy sodortassa magát az árral (…)”), de a kritikus pillanatokban – azokban, amikor Elena megtorpanna vagy éppen visszakozna egy-egy írásával –, képletesen nagyot lök rajta, újabb lendületet adva ezzel a nő karrierjének. Lila egyszerre irigy és büszke Elena sikereire, és látszólag ragaszkodik a hanyag szürke eminenciás szerepéhez, miközben a valóságban semmi sem kerüli el a figyelmét. Jóval többet tud annál, mint amennyit megoszt a barátnőjével, ami különösen igaz, ha Nápolyról és a telepről van szó.
Nápoly
Elena a pisai egyetemi évek alatt mindent elkövet, hogy megszabaduljon a telepi bélyegtől: rengeteget tanul, szerelme révén bejáratos lesz az észak-olasz értelmiségi körökbe, ő maga pedig szellemi gyorstalpalón igyekszik elsajátítani azokat a kulturális és egyéb stílusjegyeket, amelyeket mások születésük óta a családjaikban és iskoláikban szívnak magukba. („Számára túl kacifántosan fejeztem ki magam, pedig igyekeztem nyelvjárásban beszélni, és ha észbe kaptam, leegyszerűsíteni a mondataimat, melyek aztán ettől erőltetetté, zavarossá váltak. Ráadásul, amennyire Pisában hiábavalónak tűntek az erőfeszítéseim, hogy eltüntessem nápolyi akcentusomat, most apámék, a testvéreim és az egész telep rögtön észrevette, hogy eltűnt.” – Az új név története)
Elenára is igaz a mondás, hogy bár a lányt kiemelhetjük Nápolyból, de Nápolyt nem vonhatjuk ki a lányból. Magyar olvasóként talán nem is annyira kirívóak azok a különbségek, amelyek például az irodalmi olasz és a nápolyi nyelvjárás használatából adódnak, legfeljebb csak attól válik szembeszökővé, hogy milyen gyakran utal rá Ferrante.
A művelt nő máza alatt Elenában még nagyon is él a nápolyi telep szülötte, amely felfokozott idegállapotban ki-kirobban belőle.
A városba való visszatérése a szabad döntése, a telepre való hazaköltözése viszont egy kényszerhelyzet eredménye. Nápoly mindemellett fontos hátteret szolgáltat a regényeihez, és olvasói az ő szűrőjén keresztül ismerik meg a várost.
Elenát így aztán Nápoly krónikásaként könyveli el az irodalmi közvélemény, igaz, a nagy események, fordulatok szinte mindig meglepetésként érik. Mintha a sorsfordító történések mind előzmény nélküliek lennének, ez viszont nem igaz, csupán arról van szó, hogy Elena tudása erősen limitált, nem lát a színfalak mögé, valójában a felszínt karcolja. Lila sokkal többet tud a telep (és mint utóbb kiderül, a város) életéről, történetéről és viszonyrendszereiről, amelyek jobbára rejtve maradnak Elena előtt.
Anyaság
A két nő közötti rivalizálás természetesen új erőre kap, amikor mindketten anyák lesznek. A terhesség közös élmény, egymás segítése ösztönös, a folyamatos összehasonlítgatás viszont attól még megmarad: „Az én lányomnak nincsenek olyan adottságai, mint a Lináénak. Néhány napja már nem aggódtam, hogy Imma el van maradva a korához képest. Elvittem egy jó nevű gyerekorvoshoz, és ő megnyugtatott, minden a legnagyobb rendben. De Tinával, bánatomra, nem állta a versenyt” (Az elvesztett gyerek története).
Ferrante ráadásul nagyon szabadon nyúl az anyaság témájához, és bemutatja minden buktatóját.
Az anyafiguráit két kézzel rántja le a piedesztálról:
bár szeretik a gyerekeiket, titokban elismerik, hogy sokszor púp a hátukon. (Érdekes párhuzam Elena anyja, aki fennhangon hangoztatja elégedetlenségét a legidősebb gyerekével szemben, és sok-sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, hogyan is érez valójában). Írói pályája elején Elena például képtelen összhangot teremteni az anyai teendők és a munka között, utóbbi teljes mértékben hátraszorul az életében, majd később befutott íróként eljut oda, hogy ha csak rövid időre is, de ő maga függeszti fel az anyai teendők elvégzését. A rengeteg meghívásnak eleget téve először lelkiismeret-furdalása lesz, de aztán ez is rutinná válik: „A bűntudatot felváltotta a tetszeni vágyás, a közönség meghódításának öröme. (…) Néhány óra alatt szédítő lehetőségek egész tárháza nyílt meg előttem. Gyengült bennem az anyai érzés, olykor megfeledkeztem róla, és nem is telefonáltam Lilának, nem kívántam jó éjszakát a lányoknak. Csak akkor támadt lelkifurdalásom, amikor azon kaptam magam, hogy nélkülük is el tudnám képzelni az életem.” (Az elvesztett gyerek története)
Mindkettejük életében adódnak olyan epizódok, amikor megkérdőjeleződik, hogy jó anyák-e egyáltalán. Ahogy a kettejük barátsága is hullámzó – érzelmi vonzások és taszítások folyamatos harca –, úgy a gyerekeikkel való kapcsolatuk sem mindig kiegyensúlyozott, de talán pont emiatt életszerű.
Elena Ferrante már többször elmondta, hogy a valódi személye az irodalom szempontjából nem érdekes, és minden, ami vele kapcsolatban lényeges, elolvasható a könyveiben. Ez azonban nem gátolja meg időnként az embereket, hogy időről időre megpróbálják leleplezni, holott minden erre irányuló kísérletvalójában durva és felesleges.
Őszintén szólva, kit érdekel, kicsoda Elena Ferrante, ha ilyen könyveket ír?
Írjon minél többet.
