Kollár Betti új könyvében Mester Klaudia idén kezdi a második tanévét a budapesti Kosársuli B osztályában. Beköltözött az iskola kollégiumába, életében először tagja igazi baráti társaságnak, ráadásul hamarosan elkezdődnek a budapesti bajnokság döntői is. A tanévkezdést azonban beárnyékolja, hogy az első félévben együtt edzenek a D-sekkel, Kondor Marcell Rudolf osztályával. A fiú az évfolyam legmagasabb játékosa, egy híres kosárlabdázó fia, és nem mellesleg Klau gyerekkori legjobb barátja, akivel elválaszthatatlanok voltak.
A lány vele ment élete első kosármeccsére, vele edzett először, és ő segített bedobni az első kosarát is. Csakhogy Marci öt évvel ezelőtt váratlanul megszakított minden kapcsolatot a lánnyal. Amikor a korrepetáló programban összepárosítják őket, Klau hallani sem akar a dologról. Azonban a közös tanulás alatt elkezdenek megnyílni, és talán tisztázhatják, hogy valójában mi történt köztük.
Kollár Betti: Kosársuli - Új kihívók (részlet)
1. fejezet
KLAU
„Légy önmagad legjobb változata mindenben, amit csinálsz. Nem másvalaki életét kell élned.”
– Stephen Curry
Kondor Marcell Rudolf szinte minden eddigi elsőmet ellopta.
Vele voltam életem első kosármeccsén, aztán az első edzésemen is, és ő segített bedobni az első kosaramat. Ő kóstolta meg az első sütimet, vele néztem először horrorfilmet, és tőle kaptam az első levelemet is.
A vicc az, hogy egyik elsőmet sem szándékosan gyűjtötte be. Egyiket sem akarta, csak így alakult. Valószínűleg nincs is tisztában azzal, hogy elvette őket. Nem tartja úgy számon, ahogyan én.
Nem mintha én miatta számolnám. Egyszerűen egy lánynak fontos az ilyesmi. Én meg szeretek listázni.
Az anyukáink még gimiben ismerkedtek meg: osztálytársak voltak, és bár a barátságuk egyetemistaként egy időre megszakadt, később újra egymásra találtak.
A szüleim egy tanfolyamon találkoztak, Marci szülei pedig egy kosármeccsen. A barátságuk miatt már babaként is ismertük egymást.
Egy évvel idősebb nálam, és ő lett az első barátom. Már azelőtt jóban voltunk, hogy elkezdtük volna az általános iskolát. A suliban ugyan külön osztályokba kerültünk, de együtt ebédeltünk, és délutánonként együtt jártunk az alsós labdás tornára.
Aztán a negyedik utáni nyáron nem sokkal azután, hogy elveszítette a nagypapáját, váratlanul bejelentette, hogy többé nem akar a barátom lenni, és másik iskolába megy felsőbe.
Nem tudtam az okát. Nem értettem, miért mond ilyeneket. Ő volt a legjobb barátom, és valahogy azt hittem, ez örökre így is marad.
Akkor este sokáig sírtam.
Attól a naptól kezdve pedig minden megváltozott. Elhagyta az első keresztnevét, és inkább a Rudolfot kezdte használni.
De nemcsak a nevét hagyta maga mögött, hanem engem is. Hiába kerestem a társaságát, ő elkerült engem, és minden, amit addig együtt csináltunk, magányos tevékenységgé vált.
A következő négy év egyhangúan telt. A szüleink továbbra is összejártak: közös ebédeket, kempingezéseket és kirándulásokat szerveztek, amiken korábban mindig együtt voltunk. Csakhogy Marci már alig jött el ezekre, és ha a szülei mégis odakényszerítették, a legtöbbször nem foglalkozott velem. Már nem voltunk se iskola-, se csapattársak, a baráti körünk is más lett, így lassan idegenekké váltunk egymás számára.
Amikor elkezdődött a hetedik, majd a nyolcadik osztály, nőtt a tét, jött a felvételi, és mindketten a Kosársuliba jutásért harcoltunk. Amikor a szüleink találkoztak, már én is inkább otthon maradtam, és megtanultam nem foglalkozni Marcival. Ha mégis egy légtérbe kerültünk, levegőnek néztem, ahogy ő is engem.
És ezzel nem is lett volna gond, ha nem nyúlja le az elsőimet. Ha nem akart barátkozni, le is léphetett volna. De elvette őket, és utána távozott.
És a legbosszantóbb az egészben, hogy az első csókomat is magával vitte.
2. fejezet
KLAU
„Az élet varázsa abban rejlik, hogy megtaláld azt, amit igazán szeretsz. És amikor ráakadsz, az élet értelmet nyer.”
– Kobe Bryant
Ötödikben, a sulis napközi egyik délutánján „harcos puszi” játékot játszottunk. Körbeálltunk a termünkben, mindenki kapott egy számot: a lányok párosakat, a fiúk páratlanokat. Egyvalakinek, aki középre került, mondania kellett két számot, az első szám tulajdonosának pedig el kellett kapnia és megpuszilnia a második szám birtokosát. Az, aki a puszit kapta, beállt középre, és ezúttal neki kellett mondania két számot.
Mindenki benne volt a játékban, és én izgatottan vártam, hogy sorra kerüljek. Másodikként hangzott el a számom, csakhogy az egyik évfolyamtársam és csapattársam, Szili nem akart puszit adni. Nem is fogócskázott velem, ahogy előttünk a többiek. Amikor felhangzott a számom, egyszerűen közölte, hogy nem szeretne ebben a buta játékban részt venni.
Leszegett fejjel, zavartan ácsorogtam, mert megalázónak éreztem, hogy más fiúk megpusziltak más lányokat, Szili viszont nem volt hajlandó engem.
Aznap délután Marci és az anyukája hazafelé menet beugrottak hozzánk. Még csak pár hónapja történt, hogy Marci közölte velem, nem akar többé a barátom lenni.
Rosszkedvűen értem haza, anya meg persze rögtön tudni akarta, mi történt, így szerencsétlenségemre Marci is fültanúja volt a megalázó délutánomnak.
Anya azzal vigasztalt, hogy Szili biztosan csak zavarban érezte magát, vagy talán menőzött a többiek előtt. Nem értettem, mi ebben a menő, hiszen rajta kívül mindenki részt vett a játékban.
Nem akartam, hogy Marci még többet megtudjon a dologról, azt meg pláne nem, hogy sírni lásson, ezért inkább lementem a társasházunk kertjébe. Az udvar hátsó részében állt egy kétüléses, piros hinta, épp üresen, mintha pont rám várna. Beleültem, és a láncba kapaszkodva pityeregni kezdtem.
A lábam előtti sáros földet bámultam, amin apró tócsákban állt a délelőtti esőtől a víz. Azon gondolkodtam, vajon mi lehet velem a probléma, amiért Szili nem akart megpuszilni. Nem mintha pont az ő puszija kellene nekem, de miért csak velem van baja? Talán csúnyának tart? Vagy nem jó az illatom?
Teljesen a gondolataimba temetkeztem, amikor egyszer csak észrevettem két barna vászoncipőbe bújtatott lábat. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam, ki áll előttem.
Marcit a szüleink küldhették ki utánam, hiszen már nem voltunk barátok. Biztosan nem magától jött, és főleg nem azért, hogy megvigasztaljon.
– Még mindig Szili miatt bőgsz? – állt meg felettem nagyot sóhajtva, és mivel nem sok együttérzés szorult belé, inkább tüntetően elfordítottam a fejem. Alsós korunkban mindhárman együtt jártunk kosarazni, ráadásul Szili ugyanebben a házban lakott a szüleivel. Ettől csak még megalázóbbnak éreztem az egészet.
– Hagyj békén!
Megint könnybe lábadt a szemem, és bárhogy is szorítottam össze a szám, bárhogy könyörögtem magamban, hogy ne fakadjak megint sírva, a könnyeim nem hallgattak rám.
Nem voltam hajlandó Marcira nézni. A sárba süppedő cipőjét bámultam, aminek fehér talpa teljesen összekoszolódott, miközben a könnyeim a pamutharisnyámra potyogtak.
– Miért akkora dolog ez? – kérdezte, de nem úgy hangzott, mint akit tényleg érdekel, hanem sokkal inkább úgy, mint akinek nyűg az egész beszélgetés.
Összeszedtem magam, és felemelve a fejem haragosan a szemébe néztem.
– Csak! Semmi közöd hozzá! – szipogtam, mert a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon.
– Hagyd már abba a bőgést! – sóhajtott ismét, aztán a választ meg sem várva előrehajolt, és a száját az enyémnek nyomta.
Az egész nem tartott egy másodpercnél tovább, mire feleszméltem, már el is húzódott. – Nesze. Most kaptál egy puszit.
Aztán mintha mi sem történt volna, sarkon fordult, és magamra hagyott.
Elmélyülten gyúrom az almás pite tésztáját a konyhánkban, amit egyelőre nehéz a sajátunknak tekintenem. Alig egy hónapja, július végén költöztünk be, miután anyuék eladták a budapesti lakásunkat, és vettek egy kis kertes házat Baracskán, 37 kilométerre a fővárostól.
A gondolataimba merülve választom kétfelé a pite tésztáját, aztán gombócot formázok belőle, és amíg elkészítem a tölteléket, hagyom pihenni. Nekilátok az almák pucolásának, amiket anyával a kertben lévő fáról szedtünk.
Tudom, melyik fiókban van a hámozó, ahogy azt is, hol találom reszelőt, de még sincs olyan érzésem, mintha ez lenne az otthonom. Azt hiszem, ahhoz több idő kell.
Születésem óta most költöztünk először, így nincs ebben nagy tapasztalatom, de megkérdeztem az egyik legjobb barátomat, Lucát. Az ő családja néhány évvel ezelőtt ment végig ugyanezen, és azt mondta, szerinte egy ideig tök normális, ha idegennek érzem a házat.
Persze, a szobám tágas, ami szuper, a konyha is nagyobb, ráadásul gyönyörű piros a pult, de én szerettem a régit, akkor is, ha kopott volt, és az egyik fogantyú mindig leesett az evőeszközös fiókról. Az új konyhában csak azért jegyeztem meg ilyen gyorsan mindennek a helyét, mert különösen szeretem a rendet. Úgy gondolom, ha felkészült vagyok, nem érhet váratlan helyzet, se baj.
– Mennyei illat van! – sétál be a konyhába Luca, aki ma nálunk vendégeskedik, hogy megnézze az új házunkat. Egy percre ugrott csak ki a mosdóba, ami alatt pont befejeztem a tésztát.
– Pedig még neki se láttam a sütésnek – mosolygok rá, miközben mellém lép. Picit magasabb nálam, mert nyáron nőtt néhány centit, míg én mintha megrekedtem volna 162-nél.
– Tudok segíteni valamiben? – vizslatja a pulton várakozó almákat. Kihúzom a fiókot, hogy adjak neki is egy hámozót, és most már ketten pucoljunk a kissé sárgás, de pitének tökéletes gyümölcsöket.
Mivel eddig lakásban laktunk, így a saját kert teljesen új élmény. Vannak gyümölcsfáink, virágoskertünk, és anyával már tervezgetjük a veteményest is az egyik sarokba.
Lucával nemrégen lettünk barátnők, a kilencedikes évünk második felében kezdtük jobban megismerni egymást. Nem azok a barátnők vagyunk, akik mindenben hasonlítanak, sőt sok tekintetben eléggé különbözünk. Ő szétszórtabb, álmodozóbb típus, míg én földhözragadtabb, rendszerető vagyok. A külsőnk is eltér: neki valamivel rövidebb, különleges vörösesszőke haja és szeplős, kerek arca van, míg nekem hosszú, fekete tincseim, kék szemem, az arcomon pedig szeplők helyett egy-egy apróbb anyajegy.
Ugyanakkor csak mert nem vagyunk egyformák, még sok témában érzem azt, hogy hasonlóan gondolkodunk. Amikor erről beszéltem anyuval, azt mondta, szerinte a kapcsolatok lényege, akár baráti, akár szerelmi, nem az, hogy mindenben ugyanolyanok legyünk. Fontosak a közös érdeklődési körök vagy a bizonyos dolgokról való hasonló gondolkodás, hogy megértsük egymást, de egy jó kapcsolatban azt is meg tudjuk osztani a másikkal, amiben különbözünk.
Lucával almahámozás és -reszelés közben a sulikezdésről beszélgetünk: hétfőn lesz a tizedikes évünk első napja, és bár a tanítást egyikünk sem várja kitörő lelkesedéssel, az edzéseket és a meccseket annál inkább.
A BKEG-be járunk, a Budapesti Kosárlabdázók Egyesületének Gimnáziumába, ami egy kosártagozatos középiskola. Itt a tananyaggal való haladás és az érettségire készülés mellett központi szerepet játszik a kosárlabda. Csak négyosztályos évfolyamokat indítanak, nincs reál vagy humán tagozat, se nyelvi előkészítő. A sport az, ami áthatja a mindennapjainkat. Az órarendünk más gimikéhez hasonló (bár tesióráink nincsenek), viszont minket tanítás után minden nap edzés vár.
Az évfolyamok négy 12 fős osztályból állnak, így lényegében minden osztály egy-egy kosárcsapat.
Az ofőnk egyben az edzőnk is, és mivel kilencedikben, a selejtezők során kijutottunk a budapesti döntőkbe, most különösen izgalmas félév előtt állunk.
A lereszelt almát megcukrozom és megfahéjazom, utána kinyújtom a tésztát. A kedvenc piros tepsimbe helyezem, aztán jöhet a töltelék, és annak elegyengetése.
Az a helyzet, hogy imádok sütni. Szeretem a tészták puha állagát, a különböző fűszerek, krémek és gyümölcsök illatát, és azt, ahogy a száraz és a folyékony hozzávalók egyvelegéből létrehozhatok valami újat és mennyeit. És jó elmélyedni ebben a tevékenységben. Amikor sütök, csak erre koncentrálok.
Valahol ezt érzem kosarazás közben is, de ott nincs idő és lehetőség úgy lelassítani, mint például tésztanyújtáskor. Általában szimmetriára és tökéletességre törekszem, ezért mindig pontosan kiszámolom, mekkora tésztára van szükségem, és mindig figyelek rá, hogyegymagas legyen a közepén és a széleken is. Amikor sütök, nem az a célom, hogy minél rövidebb idő alatt összedobjak valamit. Úgy érzem, ilyenkor alkotok.
A pulton ott várakozik a könyvecském, amibe kézzel írom a bevált receptjeimet. Anyáéktól kaptam a tizenkettedik születésnapomra, hogy egy helyen gyűjthessem a kedvenceimet.
Rendszerint sokkal kevesebb cukorral dolgozom, mint mások: egyrészt nem is vagyok annyira édesszájú, másrészt szerintem általában nincs is szükség annyi cukorra a kellő íz eléréséhez.
A receptkönyvem az almás piténél van nyitva, bár fejből is tudom az összetevők arányát, annyiszor készítettem már. Azt hiszem, biztonságos a tudat, hogy ha hirtelen nem jutna eszembe valami, csak oda kell pillantanom.
Persze távolabb, a piros kávéfőző tetejére teszem, hogy még véletlenül se csepegtessem össze az alma levével, és ne szóródjon rá liszt.
A tepsiben várakozó töltelékre jöhet a tészta másik fele, aztán megszurkáljuk villával, megkenjük tojássárgájával, és mehet is a sütőbe.
– Nem vagyok egy konyhatündér – vallja be Luca végignézve a pulton. – Eddig csak egyszer sütöttem muffint Konrádnak, de az után határozottan nem így nézett ki a konyhánk.
Én is odapillantok, és szinte biztos vagyok benne, hogy végigkúsznak a vörös foltok a nyakamon az arcom felé, mint mindig, amikor zavarba jövök.
Most tettük be a pitét a sütőbe, de már minden hozzávalót a helyére raktam, a pult szinte üres, és pont egy törlésnyire van a teljes tisztaságtól.
– Hát, szóval, én szeretek már készítés közben elpakolni – mondom ki a nyilvánvalót. Ilyen vagyok, ezt a szüleimtől tanultam. Sokkal könnyebb időközben elrámolni magunk után, mint az egész folyamat végezetével szembenézni a keletkezett káosszal.
Luca szemei lassan elkerekednek, majd kapkodva emeli a magasba a kezét.
– Jaj, félreértesz! Bóknak szántam! Szóval – kutat a megfelelő szavak után lázasan –, én vagyok rendetlen, te meg normális. Lenyűgöző! Tök menő, hogy így tudsz sütni.
Ő nem vöröslik, hanem jellemzően összevissza beszél, amikor zavarba jön. Próbálom visszatartani a mosolygást, mert nem akarom megbántani, de az a helyzet, hogy már ő is vigyorog.
– Bocsi – rázza meg a fejét nevetve, amitől a copfja ide-oda lendül. – Volt egyáltalán értelme annak, amit mondtam? Nem akartalak megbántani vagy beszólni.
– Nem is vettem annak – sietek megnyugtatni. Összecsukom a receptes könyvemet, és a kilógó, könyvjelzőnek használt piros szalaggal babrálok. – Néha én is nehezen fejezem ki magam. – Érdeklődve emelem fel a fejem. – Tényleg muffint sütöttél Konrádnak?
Konrád a barátja, akivel tavaly év közben jöttek össze, és már kilenc hónapja járnak. (Egy véletlen szakítást leszámítva, de az csak pár napig tartott, és inkább volt félreértés, mint tényleges szakítás.)
– Aha, Valentin-napra – bólint Luca.
Elhagyjuk a konyhát, majd a házat is, és a kis kerti terasz műanyag székeire telepedünk. Egyelőre nem sok minden van itt, csak a székek meg egy ijesztő kis kerti törpe, amit a nagyi sózott ránk házavató ajándékként. Anyu szeretne majd növényeket, lampionfüzéreket, meg valami árnyékolót is, mivel a délelőtti nap pont idetűz.
Már négy óra múlt, de anyuék még nem értek haza. Szombatonként rendszerint a cukrászdánkban dolgoznak, így csak hárman vagyunk Lucával meg a tacsimmal, Fügével.
A szüleim mindketten cukrászok, négy évvel ezelőtt kezdtek saját vállalkozásba: nyitottak egy hangulatos kis üzletet a belvárosban.
A két alkalmazott, Adri és Patrik mellett én is igyekszem besegíteni, ha szükség van rám.
Luca épp azt ecseteli, hogy milyen sütit készített Konrádnak, miközben Füge is megérkezik hozzánk a kert másik feléből. Eddig ott intézkedhetett; legalább 20 centivel nőtt a föld fölé, ezért úgy gondolja, az egész környék a lábai előtt hever, és neki kell helyre tennie a kint sétáló kutyákat.
– Csokis muffint csináltam, lekvárral a közepén, mert Konrád bírja a linzert, láttam, hogy mindig szívesen elfogadta tőled – meséli Luca.
Nagyon aranyos pár, szerintem ők az élő példái annak, hogy akiknek egymásra kell találniuk, azok egymásra is találnak. Bármi is történjék.
Nem kell magyarázkodnom, hogy igazából nem neki vittem a linzert, hanem mindig túl sokat sütök, ezért mindenkit megkínálok, mivel Luca már ismer és tisztában van vele. Jó érzéssel tölt el, mert hogy őszinte legyek, Marci után nem akadt olyan jó barátom, aki így ismert volna.
Egy másik osztálytársunkkal, Dominikkal sulikezdés óta jóban vagyunk, de ő mégiscsak egy fiú. Egy csomó témáról sokkal nehezebb beszélni vele, mint, mondjuk, Lucával.
– Biztosan nagyon finom lett – veszem fel az ölembe mosolyogva Fügét, és simogatni kezdem a füleit. Már hatéves múlt, hosszú, barna szőrű cukiság. Megigazítom a nyakán a kis kendőjét, amit Luca rajongással a tekintetében figyel. Neki is van kutyusa, egy golden retriever, akit a kedvenc kosarasa, Derrick Rose után nevezett el Rosie-nak. Még alig múlt féléves, de már most jóval nagyobb Fügénél.
Luca kibújik a kölcsönpapucsból, és maga alá húzza a lábait.
– Izgulsz az első tanítási nap miatt? – kérdezi. – Vagy a közös edzések miatt?
Olyan arcot vág, amiből egyértelmű: a közöst nem arra érti, hogy idén egy fél éven keresztül a d osztállyal fogunk délutánonként együtt edzeni, hanem arra, hogy Marcival.
Elgondolkodva simogatom Füge puha fülecskéit, lehunyt szemekkel élvezi. A nyáron meséltem Lucának a Marcival közös múltamról, és ő az első, akit mindenbe beavattam. Persze a szüleim is tudnak arról, hogy már nem vagyunk barátok, de nincsenek tisztában az összes ellopott elsőmmel. Dominiknak is mondtam ezt-azt, viszont csak Luca ismeri a teljes sztorit.
– Igazából nagyon várom ezt az évet – mondom őszintén. Füge felemeli a fejét, és kéri, hogy a füle helyett az állát vakargassam, úgyhogy engedelmeskedem, folytatva a megkezdett gondolatot. – Ami meg Marcit… mármint Rudkót illeti, már évek óta nincs közöttünk kommunikáció, szóval… – Megvonom a vállam, mert hát ez az igazság.
Luca érdeklődve dől előrébb, és megsimogatja Füge orrát. Ő, mint a gimiben mindenki más, már Kondor Rudolfként ismerte meg. Próbálom én is így szólítani, hiszen már ezt a nevet használja, de nem nagyon jön a számra.
– Nem is mesélted még, milyen volt a felvételi után találkozni vele – jut eszébe Lucának, de a szavaival szinkronban felhangzik a szomszédban egy fűnyíró is.
Még nem ismerem a szomszédainkat, de a mellettünk lakó kétgyerekes apukáról azt már megtudtam, hogy hetente kétszer is nyírja a füvet, vagy ha azt nem, akkor a lombfúvót járatja. Luca rá se hederít, egészen belelendül a találgatásba. – Csak az első tanítási napon történt, vagy már a gólyatáborban? Esetleg odafelé a vasútállomáson?
Ő a balcsi tábor első napján, a vasútállomáson botlott bele Konrádba (a szó szoros értelmében), így nem csoda, hogy ez az eshetőség is eszébe jut.
– Balatonalmádiban – felelem. – Persze anyuék szóltak, hogy őt is ide vették fel, de ott „találkoztunk” először.
– És hogy reagált? – mocorog a székén kíváncsian.
Az utcán ugatás hangzik fel, bizonyára elsétál valaki a kutyusával, vagy erre mer járni a postás, így Füge leugrik az ölemből, és csaholva a kerítéshez szalad. A lila pólóm tiszta szőr, ezért kicsit lesöprögetem, mielőtt felidézném Marci gólyatábori reakcióját.
– Ridegen – fintorodom el végül. – Kifejezéstelenül. Unottan – folytatom, és ezúttal én lendülök bele a felsorolásba.
– Hogy tud valaki egyszerre rideg és unott, mégis kifejezéstelen maradni? – somolyog Luca. Együtt járunk angolra Marcival, a nyáron kosaraztunk is velük, de Luca ezenkívül nem nagyon érintkezett vele.
– Hát, ő képes rá – sóhajtok. – Meg se rezdült. Az érdektelen arcát nézve úgy éreztem, sose leszek már boldog.
– Hű, akár egy jó dementor – bólogat elismerően. – Talán tudta előre, hogy ott leszel – veti fel. Az ő pólója is tiszta szőr, de nem zavartatja magát.
– Nem tudom – vonom meg ismét a vállam, és próbálok úgy tenni, mintha nem is érdekelne. Nem Luca, hanem magam miatt.
Nem szeretnék Marcin és a régi barátságunkon rágódni. Nem akarok szorongani a közelében, azon agyalni, mi lett volna, ha… Lezártam a régi barátságunkat és a közös múltunkat is.
Mert sokkal könnyebb lesz ez az év, ha tényleg nem érdekel, mi van vele.
Kollár Betti - fotó: a szerző Facebook-oldal
