Tompa Andrea: Nincsenek nagy miértek a történetek mögött

Tompa Andrea: Nincsenek nagy miértek a történetek mögött

Tompa Andrea író hőse sok év távollét után egy osztálytalálkozóra tart haza a szülővárosába. De egészen pontosan hol van ez a haza, és hol van az az otthon, amelyet kivétel nélkül mindannyian keresünk? A Haza című regény szereplői pontosan tudják, hogy az otthonosság nem a négy fal között, hanem a nyelvben, egy pohár vízben vagy akár a jól megválasztott tárkonyban is fellelhető. Az író pedig azt mondja, az emigráció megvalósulhat úgy is, ha nem országot váltunk, csak egyik kerületből vagy városból a másikba költözünk. A könyvet a nyári Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be, a regény előreláthatóan június 22-én kerül a könyvesboltokba. Tompa Andreával univerzális tapasztalatokról, a nosztalgia létjogosultságáról és az Odüsszeiáról beszélgettünk, közben szóba került a CEU és Beckett is. Az interjú képeit Valuska Gábor készítette.

Ruff Orsolya | 2020. június 19. |

„És mi a te történeted?” – vetődik fel már rögtön a regény első fejezeteiben, az egyszerű kérdésre viszont nincs egyszerű válasz. De mi ennek a regénynek a története? A Nyugati tér blogon azt írtad, hogy tíz éve fontolgatod a Haza megírását, de mindig közbekívánkoztak más könyvek, mint a Fejtől s lábtól vagy az Omerta – mégis mi volt ennek az oka: halogatás, kivárás, egyfajta érlelés, esetleg félelem? 

Amikor azt mondom, hogy tíz éve kellett volna megírnom ezt a könyvet, abból mindenki arra következtet, hogy – mint a Párhuzamos történeteket Nádas Péter – tizenöt évig írtam. Sajnos nem, nincs benne tízévnyi munka. Azt hiszem, abban a pillanatban, amikor elköteleződöm egy könyv mellett, akkor tulajdonképpen más dolgokat teszek félre a fejemben. Más vágyakat és elképzeléseket, amelyekhez nem tudom, hogy egyszer majd fogok-e kapcsolódni, de abban a pillanatban ott vannak velem. Tulajdonképpen mindig egy-két dolog szokott versenyezni az elköteleződésemért. Ezt a történetet úgy tettem félre, hogy azt gondoltam, még korai lenne ráfutni. Ilyenkor picit az a vágy is dolgozik bennem, hátha valaki más megírja, és akkor nekem nem kell foglalkoznom vele. Ebben a versenyben azt kell mérlegelni, mire vagyok kész – milyen távra, mintha egy futó lennék. Hogy az a futó vajon le tudja-e futni a félmaratont, a maratont vagy a száz métert nagyon jól. Ez a könyv így aztán kétszer került félre – másodszor például azért, mert úgy éreztem, hogy nincs közöm a jelenhez, nincs róla mondandóm. Tulajdonképpen valahogy ezt a jelenhez való kapcsolódást kellett megtalálnom. De ez nem tíz év munkát, hanem tíz év henyélést jelentett. 

Tompa Andrea
Haza
Jelenkor, 2020, 480 oldal
-

A gondolati magva ezek szerint évek óta megvolt, de mi történt az Omerta után, amitől mégis úgy érezted, hogy végre elérkezett ennek a könyvnek az ideje? 

Azt hiszem, az életben is úgy működünk, hogy bizonyos dolgokat bizonyos korszakban lehet csinálni. Persze könyveket mindig lehet írni, és egy emigrációs könyvet valószínűleg 70 évesen is meg lehet írni, talán sokkal jobban is. Én valamennyi önbizalmat gyűjtöttem, ami ahhoz kellett, hogy azt érezzem, nekem a jelenről is van és lehet mondandóm. Ez az önbizalom nem feltétlenül egy külső megerősítésből jön, bár nyilván hozzátesz az is. Éreznem kellett, hogy készen állok, megerősödtem erre. Meg nyilván letisztult bennem valami a saját történetemmel kapcsolatban. Ez nem azt jelenti, hogy tudnék valami kétmondatos konklúziót a saját történetemről mondani. Inkább arról van szó, hogy már nem vagyok olyan zavarban, mint amiben – remélhetőleg – ez a hős van saját magával kapcsolatban. Nekem valahogy egy lépéssel előbbre kellett járnom, bizonyos kérdéseket el kellett rendeznem magamban, hiszen ha zavar van bennem, akkor nem tudok a zavarról beszélni. Azt csak egy tisztább állapotból lehet megfogalmazni. 

Olvasás közben én is azt éreztem, hogy ez egy nagyon személyes történet, és pont ezért óriási a tétje. Miközben a főszereplő többször is utal arra, hogy elutasítja a referenciális olvasatot, és deklarálja, hogy a hős nem azonos az íróval, mégis egy olyan regény esetében, amelynek történetesen egy író a hőse, kimondottan nehéz elvonatkoztatni. A könyv is sugallhatja az olvasó felé, hogy a hasonlóság talán nem a véletlen műve, de utalhat arra is, hogy írója valamilyen módon igenis reflektálni akart mindarra, amely az egész írói létét meghatározza – látsz ebben valamiféle igazságot? 

Igen, és tíz éve erről nyilván nem tudtam volna referálni, hiszen semmilyen elképzelésem nem volt arról, milyen egy középkorú író élete. Attól, hogy ezt a szereplőt ezekkel a tulajdonságaival engedtem útjára, és azzal, hogy valóban a saját íróságára reflektál, kétségtelen, hogy az egész valahogy visszaolvasódik rám. Amikor a hős arról beszél, hogy mennyire fullasztó a referenciális olvasat, pontosan ezt a falat akarja felhúzni, amit nem lehet felhúzni. Ez egy paradox, hiszen azt várjuk, hogy az olvasók ne olvassák referenciálisan azt a művet, amely valójában felkínálja a referenciális olvasatot. De pont ezek az eltartások emlékeztetik talán az olvasót arra, hogy mégiscsak szereplőként gondoljon erre a figurára. 

Tompa Andrea tíz évig érlelte magában a Haza című regényét - Könyves magazin

Tompa Andrea negyedik regénye, a Haza egy országváltás és egy hazatérés története. Középkorú író főhőse egy osztálytalálkozó miatt látogat vissza rég elhagyott szülővárosába. A könyv egy hazulról haza vezető út elbeszélése, mely a haza fogalmát járja körül, az otthon jelentését próbálja értelmezni. Az a hazánk, amit felnőttként, magunk építettünk fel, vagy az, ahol megszülettünk és eszmélni kezdtünk?

Egyszerre éreztem én is, hogy kellett egy távlat, ami lehetővé tette, hogy meg lehessen írni ezt a történetet, miközben világosan felismerhetőek a közelmúlt eseményei – gondolok itt például a Rita nevű szereplőre, akinek azért kell külföldre költöznie, mert a munkahelyét, egy oktatási intézményt lényegében száműztek az országból. A közeli és a távoli, a múlt és a jelen, a biztonságos és a bizonytalan találkozása különös dinamikát ad a szövegnek, de mennyire volt tudatos döntés az aktualitással bíró elemek beemelése? 

Mivel a könyvnek eleve az a tétje, hogy az emigrációról beszél, ezért sokfajta emigrációs történettel dolgoztam. Csak a jelenemben, a múltamban vagy az emlékezetemben kellett alámerülnöm. Nyilván ezt az emigrációs történetet nem egy szűk vagy lokális történetként akartam elképzelni, hanem azt a tapasztalatot akartam megmutatni, amely mindenfajta elmozdulásban – legyen az száműzetés, illegális bevándorlás vagy kivándorlás – megmutatkozik. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a középosztály és a megállapodottság olyan stabilitást jelent, ami alól nem lehet a szőnyeget kihúzni. De a jelenünk mégis azt mutatja, hogy ki lehet. Amikor arra gondolok, hogy idén ősszel 700 oktató megy el a CEU-val Magyarországról, és költözik el fizikailag Bécsbe, mert csak így tudják a munkájukat tovább végezni, akkor a történetünk kinyílik, és az emigrációt teljesen más osztályhelyzetben tudjuk szemlélni. Ez a történet már nemcsak a fiataloké, a száműzötteké, nemcsak a háborús övezetből érkezőké vagy a határon túliaké, hanem egy univerzális tapasztalat. Azt mutatják ezek a történetek, hogy a kényszerű vagy választott elmozdulás bármikor és bárkivel megtörténhet. Egy olyan kontextus-változásban zajlik az életünk, olyan sok a bizonytalansági faktor, hogy egyszer csak azoknak is el kell költözniük, akik addig a világ legstabilabb figuráinak hitték magukat. Engem tulajdonképpen ezek a sokkal univerzálisabb mintázatok érdekeltek. A Rita nevű szereplő történetét egyébként nem egy CEU-s történetként ismertem meg, mindenesetre megrendítő volt belegondolni abba, hogy egy megállapodott élet egyszer csak ekkorát kénytelen fordulni. Ami persze lehet egy jó fordulat is, de a megélés első szintjén bizonyára az a kérdés vetődik fel, hogy miért kellene elmennie innen. Ennek a sokrétű és mély emigrációs történetnek tettem ki magam, és abból párologtattam le azokat a történeteket, amelyekből, azt gondoltam, hogy kirakható egy része valamiféle mintázatnak. Aminek még sok másik része is van, ezeket pedig majd az olvasók teszik magukban hozzá. 

-

Fotó: Valuska Gábor

Az út, az utazás hatalmas metafora az irodalomban, a hős pedig azt mondja, ez az út arra szolgál, hogy megismerje a saját történetét. A kérdés az, hogy honnan hova tart. Hogy hol van a címben is megfogalmazott haza? És ez teljesen független attól, hogy valaki országot vált, vagy egy kisvárosból egy nagyobba költözik, hiszen az itthon és az otthon dilemmája egyformán felvetődik. Emlékezetes volt, amikor az egyik szereplő fantomfájdalomhoz hasonlította az érzést, és azt mondta, ahogy egy másik kezet képzelhetünk, hinnünk kell azt is, hogy két otthonunk van. Tapasztalatod szerint az emigrációs történeteknek mennyire sajátja a kétféle haza megteremtésének a lehetősége? 

Az egyik nagy mintázat – és ezt egy sikeres emigrációnak lehet tekinteni –, amikor a származási hely is a helyére kerül, és az új hely is egy olyan földdé válik, amelyben gyökeret lehet ereszteni. Ennél rosszabb történetek azok, amelyekben az új egyben örök elvágást is jelent, például, mert már nem lehet oda visszamenni vagy érzelmileg magát elvágta attól a helytől valaki. A másik – és azt gondolom, hogy ez egy kevésbé sikeres emigráció –, amikor az újba nem lehet megérkezni, mert mindig ott van annak a fájdalma, hogy elveszett, idealizált a régi. Ebben az esetben egy zárvány keletkezik, ami lehet kulturális, azaz az ember bezáródik a saját kultúrába, a nyelvbe. Egy radikalizálódó identitáshoz is az kell, hogy valaki ne tudjon megérkezni az újba, vagy a megérkezése elutasításba ütközzön. Tehát ez a „tükörország”, szimbolikusan az új testrész kinövesztése, egy olyan lehetőség, amelyben valóban mindkét haza elfoglalja a saját helyét. Az egyik a jelen helye, a másik a múlté, amelyek persze néha valamiféle párbeszédbe kerülnek egymással. Kicsit ahhoz tudom hasonlítani, mint mikor a dolgok egyenlővé válnak. Azért nem szeretem az emigráció szót, mert a történet az elmozdulásról szól, hiszen lehet akár Zalaegerszeg is az a hely, ahonnan nem tudok elmenni, és lehet Budapest, ahová nem tudok megérkezni. Nem szükségszerű, hogy az elmozdulás egy országváltás mintázatával kapcsolódjon össze, sokkal inkább egy nagy váltásról van szó. Ilyen értelemben pedig a második kerületből Újpestre elköltözni is nagy váltást jelenthet. 

Az érzelmi zárványhoz kapcsolódik a regényben is felbukkanó sóvárgás, amely a nyelvekkel való játékban például a lust és lost, azaz a vágyott és az elveszett összekapcsolódásában is lecsapódhat. A nosztalgia sokszor nehezíti a tisztánlátást, de magyarázható akár ezzel is, hogy az ember örökké azután sóvárog, ami talán sosem volt, de lehetett volna? 

A nosztalgiát szokták úgy is definiálni, mint az olyan hely utáni vágy, ami soha nem is létezett. Ez lehet egy hely, egy állapot, egy életérzés. Persze a nosztalgia szót lehet úgy is használni, hogy nem tudunk valahová megérkezni, mert a múlt annyira fogva tart. Én viszont a nosztalgia szót megpróbáltam visszaszerezni és megengedőbbnek lenni azzal, hogy a nosztalgia nem ördögtől való, és attól még meg lehet érkezni egy új létbe, és gyökeret lehet ereszteni, ha sóvárgunk valami után. Az elvágyódás momentuma, a nosztalgia teljesen emberi, és mindenfajta elmozdulás nélkül is bennünk lévő érzés. Ez egy vágy valami után, aminek nincs neve, és sokszor nem lehet helyre sem lebontani. Talán a Paradicsom utáni vágy, nem tudom. 

Tompa Andrea szerint Trianon esetében is végig kellene járni a gyász stációit - Könyves magazin

Az Én Budapestem videósorozatot készített a trianoni szerződés aláírásának századik évfordulóján, amelyben ismert budapestieket kértek meg arra, meséljék el, nekik mit jelent Trianon emléke. A megszólalók között van Tompa Andrea is. „Mert száz esztendő azért biztosan kell, hogy kimenjen minden harag és dűh, s olyasmi.

Akárcsak a regénybeli idős tanítónő esetében, aki haza akar menni, miközben mindvégig otthon, a saját lakásában tartózkodik. Az otthon levés ilyen értelemben nem helyhez kötött, hanem egy állapot és lehet, hogy mindannyian ebbe az állapotba vágyunk vissza. 

Vagy esetleg azért, mert nem ismeri fel az otthont. Valami melegebbre, valami ismerősebbre vágyik, ami jobban hasonlít a gyerekkor könnyűségéhez. Az a mondat, amit idézel, számomra nagyon felkavaró, hiszen egy olyan ember mondja ki, aki már sehol nem tud otthon lenni. Ez a talajvesztettség az időskorral és egyfajta realitásvesztéssel következik be. Nehéz is volt leírni, és sokára futottam rá, hogy az ő történetét el tudjam mondani. De pontosan az érdekelt ebben az esetben, hogy egy olyan ember vágyik haza, aki nem tudja megfogalmazni, hogy hol a haza vagy mi az a haza. Talán a gyerekkora? Vagy a gyerekkori otthona? Egy nem létező helyre vágyik, hiszen például nincs ott az a templom, amire ő emlékezik. Az otthon egy megfoghatatlan, anyagiságában leírhatatlan tapasztalat is, miközben megpróbáljuk folyamatosan az anyagi világban megvalósítani az otthonosság érzését vagy magát az otthont. De ez a nosztalgia, ez az otthontalanság mutatja azt, hogy az anyagi világban nem lehet olyan könnyen lefordítani, a sóvárgást pedig nem lehet elzárni magunkban, mint valami csapot. 

-

Ennél a jelenetnél beszivárgott nekem a Fejtől s lábtól című regényből az a mondat, miszerint „Az ember bellül magában lakik otthon, nem a ház teszi”, és hasonlót éreztem, amikor a hős várakozás közben másra sem vágyik, minthogy a Háború és békét olvassa, és abban találjon valamiféle otthonosságra. Tolsztojtól Dosztojevszkijig egy sor szerző sejlik fel a kötet lapjain, akik egyfajta irodalmi hálót alkotnak, amelybe a hős belekapaszkodhat, akik fogódzót nyújtanak neki. A saját irodalmi hálódat még kikkel egészítenéd ki? 

Ennek a hősnek az irodalom menedéket jelent, amit nagyon sokszor éltem meg én is. Egy kockázatos pillanatban, amikor rálép arra az útra, amelytől olyan hosszan ódzkodott, azon gondolkozik, hogy tulajdonképpen minek megy oda, ahelyett, hogy inkább egy jó könyvet olvasna. Ezzel nagyon könnyen lehet azonosulni. A könyvek a biztonságot adják – de a létet kell élni és nem a könyveket. Szeretünk az irodalomhoz menekülni, de ahhoz, hogy a lét, az emberi kaland történjen, ki kell lépni ezekből a könyvekből. Sok olyan szerző van, aki fontos számomra, de különösképpen az orosz irodalomhoz fűz mélyebb kapcsolat. Ugyanakkor az a mintázat, amelyet a nyelvvel kapcsolatban Beckett művei példáznak, fontos szerzővé emelte számomra. Az a felismerés, hogy a nyelvnek tulajdonképpen milyen határai vannak, miközben nincs másunk. Illetve ott vannak még a képek – és furcsa módon sok kép hatott rám, amikor ezzel a szöveggel dolgoztam –, amelyek valahogy pont azt a küzdelmet tudják megmutatni, hogy hol ér véget a nyelv és hol kezdődik valami más. Hiszen aki a nyelvvel dolgozik, folyamatosan azt érzékeli, hogy mire nem alkalmas. Azt sokkal kevésbé érzékeli, hogy mire alkalmas a nyelv. A hős is az alkalmatlanságait és a határait tapasztalja, és azt gondolja az első fejezetben, hogy milyen könnyű annak, aki nem a nyelvvel dolgozik, hanem mondjuk a színekkel. A történet, amelyre sokszor visszatér a hős, és amely a hazaút alapmintázata az európai kultúrában, az Odüsszeia, ami egy rendkívül ellentmondásos út. De megértve az irodalmi alapmintát, a hazaút mindig rendkívül bonyodalmas, sokkal több annál, minthogy A-ból B-be haladunk. 

Az alkalmatlanság az anyanyelv kapcsán is felmerült, holott általában mindenki az anyanyelvén szólal meg a legmagabiztosabban, miközben azzal szembesülünk, hogy a nyelv valamilyen szinten bezár. De nem arról van inkább szó, hogy időről időre a saját korlátainkkal szembesülünk? Tehát nem a nyelv limitál, hanem mi magunk vagyunk azok, akik félünk a kitárulkozástól? 

Szerintem ebben a könyvben az anyanyelvvel kapcsolatos kérdés úgy tevődik fel, hogy vajon meg lehet-e szökni az anyanyelvből más nyelvek felé. Ez a hős ebben a szökésben kudarcot vall. Tehát nincs egy olyan második nyelve, amely a saját nyelvévé válna. Azt megtapasztalja, hogy milyen nagyszerű és könnyű más nyelveken elmondani rendkívül bonyolult dolgokat, ahogy azt is, hogy számára mindig idegen lesz egy másik nyelv. Amikor Oroszországban körülveszik a vágyott cirill betűk, azok idegensége mutatja meg számára, hogy mindez sosem lesz az övé. A kudarca abban testesül meg, hogy nem sikerül nyelvet váltania, holott ez a nyelvi öngyilkosság egyfajta kísérlet volt arra, létezik-e másik nyelv. Nem tudom, hogy a kudarc vajon bennünk van-e vagy a másik nyelvben, mert a kettőt nem lehet szétválasztani. Én a saját nyelvem, a saját küszködésem vagyok. A regényben a kudarc főleg a megírandó beszéd kudarcát jelenti, ami végül abban sűrűsödik, hogy valamit nem sikerül megfogalmaznia. Kudarc az is, hogy a legmélyebb és legbonyolultabb dolgok körül mindig csak táncolunk, nem tudjuk megnevezni a dolgokat, nem tudjuk megérinteni, pontosan leképezni őket, és csak bízunk benne, hogy az olvasó vagy a hallgató megért belőle valamit. 

-

A könyv szerint az idegenség „biztos pajzsot” jelent – a hős is úgy fogalmaz, hogy „Angolul mindent el lehet mondani”. Nyelvi szempontból persze értelmezhetjük úgy is, hogy ez a pajzs megvéd, de benne van az is, hogy el lehet bújni mögötte. 

Ahogyan egy szerep is egy biztos pajzs. Egy szerepben nagyon sok mindent megtehetek és nagyon bátor lehetek, a hős mégis egyfajta meztelenségben akar élni, azt akarja, hogy ő maga váljon láthatóvá, és ne a szerep. Azt akarja, hogy ne az íróság váljon láthatóvá, hanem az a meztelenség, amivel az ember keres, esetleg kudarcot vall. Ilyen értelemben az idegenség meg is véd, miközben folyamatosan ezt az idegenséget akarjuk megszüntetni, hiszen nagyon fojtogató. Ahogyan nagyon fojtogató a szerep is. 

Kérdés ugyanakkor, hogy ez a könyvben felvázolt szituációban megvalósítható-e. Hiszen a hős egy osztálytalálkozóra tart, ahol rég nem látott ismerősökkel találkozik, és az osztálytalálkozó műfajából adódik, hogy az abban résztvevők fikcionalizálják az életüket. Nem hazudni akarnak, de kidomborítanak részleteket, másokat kihagynak, elhallgatnak vagy éppen kiszíneznek. Egy mesét mondanak, ami lehet egy igaz mese is, ez pedig nyilván a regény szereplőire is igaz. A hősben is kicsit mást lát az idős tanítónő és megint mást az osztálytársak vagy a barátok, de vajon sikeres lehet-e az a törekvés, hogy megmutassa az igaz valót?  

Ez a kettősség nyilván bennünk él, hiszen van egy bizonyos védettség, amelyben felrajzoljuk a történetünket, és ahhoz képest mindannyian azt érezzük, hogy annál sokkal többek, bonyolultabbak és talán kudarcosabbak is vagyunk. De közben ott a vágy, hogy annak lássanak, akik vagyunk. Csakhogy azt nagyon félelmetes megmutatni. 

Ez az a meztelenség, amiről az előbb beszéltünk. 

Pontosan. Azt gondolom, hogy ebben a meztelenségben nagyon jó létezni, de nagyon nehéz megvalósítani azt a létet. Nehéz megvalósítani, mire elhiszem, hogy emberként elfogadható vagyok ebben a meztelenségemben, és nem fognak kinevetni vagy elutasítani. Ezért nyilvánvalóan a szereparcokba menekülünk, és sokszor el is hisszük, hogy azok vagyunk. A regénybeli osztálytalálkozó-helyzet ezekről az emberekről pont a meztelenséget akarja meglátni és megláttatni, beleértve a hőst is, aki nem egy bemutatkozásban meztelenedik le, hanem, ha úgy tetszik, az egész történet a kétségei megmutatásáról szól. Igazából a teljességet csak úgy lehet megélni, ha nem ezekben a szerepekben vagyunk folyton, hanem azt élhetjük meg, hogy ezektől a szerepektől függetlenül komplex létezők vagyunk. 

A hazamenetel nagyon erős szűrő erre, hiszen a hős is azt vallja, hogy hazatérni fáradságosabb, mint elmenni. Hazamenni mindig egy számvetés, egy tükör, amelyet mások fordítanak felénk, és amelybe az ember magától is kénytelen időről időre belenézni.

Tulajdonképpen az mindig tanulás magunkról, amikor ezt a számvetést vagy vonalat meghúzzuk, és azt mondjuk, hogy eddig jutottam, ilyen az életem. Nyilván magunkban is rettentő sok elvárás van, aminek nem tudunk megfelelni. Egy osztálytalálkozó pont ennek a sűrítménye, hiszen meg lehet állapítani, hogy az egyiknek még mindig nincs gyereke, a másik munkanélküli vagy alkoholista. Sokszor talán épp a rosszabbik arc válik láthatóvá, miközben engem itt pont az érdekelt, hogy lehet-e a jobbik arcát látni ezeknek a történeteknek. 

-

A hazamenetelnek vannak fázisai, például, amikor az ember eleinte minden vakációra és ünnepre hazamegy, majd szépen lassan azon kapja magát, hogy már az eltávolodás szakaszait éli, és akkor jelennek meg az „elsők”. Az első karácsony, amit nem tölt otthon, vagy az első alkalom, amikor valaki azért fizet, hogy a szülővárosában aludjon. A saját életedben mennyire tartod számon ezeket az elsőket, mennyire tekintesz rájuk fontos eltávolodási pontokként? 

Az az érdekes, hogyan sikerül valakinek megvívnia a megérkezés csatáját. Mert először a megérkezés csatáját kell mindenkinek megvívnia és nem az elmenetelét. Az első évtized csatája az a fajta megérkezés, amelyben már kimondhatóak bizonyos dolgok, például, hogy nem biztos, hogy otthon töltöm a karácsonyt. Vagy a jövőmet nemhogy máshol képzelem el, hanem az itteni életemet próbálom meg ritualizálni. Az új rítusok kialakítása nyilván nagy konfliktusokkal jár odahaza. Emlékszem ezekre a konfliktusokra, amikor például azt mondtam a telefonban, hogy most nem szeretnék hazamenni karácsonyra, hanem itt szeretnék ünnepelni. Hosszú csend volt a vonal másik végén, és még csak nem is vita, hanem egy néma harc indult. Az ember pontosan érzékeli azokat az elvárásokat, amelyek a túloldalon vannak. Ezért is mondtam, hogy ez a megérkezés harca, egy fiatal ember esetében pedig a leszakadásé is. Nem elég, hogy nehéz megérkezni, de nagyon nehéz leszakadni is. Ez egy ilyen dupla hátizsák. 

A megérkezés és a hazamenetel a könyv szerint egy nagyon érzéki tapasztalás. A hős egyszer például úgy fogalmaz, hogy a város a testében van és a világot nem térképen, hanem a saját testében akarja bejárni. Ha valaki sok idő után tér vissza, akkor másképp érzékeli például a várost? 

Szerintem igen. Ha megadatik az a szerencsés állapot, hogy van egy hely, amelyhez kapcsolódunk – ami nem adatik meg mindenkinek –, abban a térben nagyon testi az a tájékozódási rendszer, amellyel működni tudunk. A hős ebből kikerült, ezért van egy elveszettség-tapasztalata: folyamatosan kavarog a térben, amit felnőttként kognitívan, térképpel, segítséggel kell már tanulnia. Míg a saját otthonában élő ember mindig tudja, merre van például a templomtorony. Azon a helyen nem működnek a kognitív sémák, nem kell ellenőriznie őket. Ezek a terek a saját otthonunkban mélyen belénk ivódnak, és minden más térben pedig meg kell tanulni, ami sokszor nagyon hosszú idő. Az én gyerekem például ebben a kerületben tízévesen sokkal jobban tájékozódik, mint én, mert neki ez a tér az, ami nekem sosem volt, egy zsigeri tér. Ez is egy furcsa veszteség, hogy itt nem tudom kapásból, merre van a templomtorony, ami Kolozsváron pont nagyon szimbolikus, mert a város főterén található. 

-

Ha már említetted az elveszettség-élményt, ide kívánkozik a regény első mondata („A táj életlen, körvonalak és kemény formák nélküli.”), amelynek kontúrtalanságában szintén érezni egyfajta lebegtetést. A kezdés egy ideig bizonytalanságban is tartja az olvasót, így sokáig az sem teljesen világos, kicsoda a narrátor. A tavalyi székfoglaló előadásodban a regény kihívásának nevezted, hogy „lehetséges-e új látásmódot teremteni és azt megnevezni, azaz nyelvet találni hozzá”. A Haza című regény nyelvezetének és elbeszélői pozíciójának megtalálásánál éreztél ilyesfajta kihívást, vagy mindez zsigerileg megvolt? 

Nekem soha semmi nincs meg zsigerileg. Sajnos nem úgy van, hogy csak ki kell tartanom a kezem, a dolgok meg, hopp, belehullanak. Biztos van ilyen irodalom, de számomra ez munkásabb. Pontosan azt a nyelvet kellett megtalálni, amit te is említesz: ezt a kontúrok nélküli, a meztelenséget felfedő, egyszerre absztrakt és anyagi nyelvet. Ezt a fajta araszolós bizonytalanságot – ami nehezítés is lehet az olvasásban – tulajdonképpen akkor kezdtem megtalálni, amikor elkezdett kikristályosodni a zavar. Amikor kikristályosodott az, hogy ez a hős mégis hogyan tud rendet tenni saját magában, a jelenében, a múltjában. A regény is egy rendrakás, de a hősnek is el kell rendeznie magában dolgokat. Valahogy az válik a könyv tétjévé, hogyan lehet a zavarról úgy beszélni, hogy az valamiféle elrendezés felé tartson. Nem biztos, hogy az egy végleges elrendezés, az sem biztos, hogy az olvasóban elrendez bármit – hiszen ott az olvasónak saját magának kell rendet raknia –, de valamiféle rend felé törekszik. Én így tudom a regény műfaját értelmezni – hogy törekszik a rendre. Valahogy azt próbáltam nyelvileg leképezni, ahogy ez az író folyton ráfut arra, hogy megnevezzen dolgokat, de az, mint egy nyúl, mindig elugrik előle. Ez volt az egyik nyelvi dimenzió, a másik pedig a többnyelvűség okozta zavar, aminek valahogy szintén le kellett párolnia önmagát. 

Amikor azt mondod, hogy a hősnek rendet kellett tennie saját magában, az kicsit reflektál arra, amit a beszélgetés elején mondtál, hogy azért érlelted ezt a regényt annyi ideig, mert magadban is tisztába kellett tenned dolgokat. Ezzel a könyvvel végül sikerült? 

Amikor ehhez a könyvhöz oda tudtam ülni, akkor tényleg azt gondoltam, hogy létrejött a rend, de igazán nem tartoztak hozzá szavak. De miközben ezzel a hőssel fogtuk egymás kezét, ő is valamiféle elrendezési utat járt be, hiszen számot vetett a történetével és meg akarta érteni, mit kínál számára az elmenetel. Ezzel együtt felismeri, hogy a története lehetett volna teljesen más is. És ez számomra is egy felismerés. Persze, tudunk okokat arra, hogy az emberek miért mennek el A-ból B-be, de valójában nincs egyetlen végső ok. Ha találkozunk valakivel, aki abban a városban maradt, ahol mi születtünk, és megnézzük az ő életét, akkor azt tudom mondani, hogy így is lehetett volna élni. Ilyen értelemben a választásoknak nincs egyetlen végső okuk, és az ő története lehetett volna akár az enyém is. Ez a saját felismerésem, hogy lehetettem volna az is, aki marad, és ott is egy teljes értékű életet lehetett volna élni. Igaz, teljesen más életet, mint ami az én történetem. Ezek a történetek ilyen értelemben nem versengenek egymással. Amit abszolút kerülni akartam, hogy a történetek versengjenek, vagy valami – akár elmenetel, akár maradás – normává váljon. Szerintem ugyanis nem az elmenetel vagy a maradás történetei szempontjából vagyunk nyertesek vagy vesztesek. 

-

Mindezt fájdalmas felismerésként élted meg, vagy inkább nyugvópontra juttatott egy csomó dolgot az elmeneteleddel kapcsolatban? 

Nyertes felismerés volt inkább. Nehéz megválaszolni, hogy miért tartom annak. Egyszerűen annak a belátásaként élem meg, hogy a történetek mögött nincsenek nagy miértek. Nem tudjuk megindokolni, hogy mi miért történik velünk, egyszerűen csak el kell fogadni azt a történetet. Az is fontos felismerése a hősnek, hogy neki más az emigrációs története, mint azoknak, akiket elüldöztek. Persze minél rosszabb állapotok vannak egy új hazában, az ember annál inkább azt kérdezi, hogy mit keres ott. Viszont megnyugtató a felismerés, hogy az emberi életeknek és történéseknek nem kell, hogy nagy oka vagy miértje legyen. Csak történik velünk, és igazából ez maga az emberi kaland – nincs egy végső magyarázata, csak maga a létezés van, ami egy nyitott végű történet. A történetek versenyeztetésének a legeslegrosszabb az akusztikája, különösen, amikor egy maradó és egy elmenő mintázatot tesz egymás mellé az ember, és ebből az következik, hogy így vagy úgy kell csinálni. Ez a normatív gondolkodás idegen tőlem. Én az emberi választás szabadságában hiszek, és az is egy választás, ha valaki elmegy vagy marad. Ez a történet nincs lokalizálva, és azt szeretném, hogy lehessen szinte bárhol, pont amiatt, hogy az elmozdulások akár országon belül is értelmezhetőek legyenek, hiszen akár egy vidék-főváros elmozdulás is lehet emigráció. Az univerzális mintázatok és az emberi tapasztalatok tárházaként képzeltem ezt a történetet, nem pedig egy magyar-magyar vagy magyar-román történetként, ami ebben a dimenziójában most nem érdekelt. 

Az Omerta után azt mondtad, vannak bizonyos témák, amelyekhez sokáig nem fogsz nyúlni. Engedd, hogy megfordítsam: a Haza című regényed elkészülte után mi az, amihez odaülnél? 

Váratlanul gyorsan, talán még nem is tartottunk a végső korrektúránál, amikor már máshol jártak a gondolataim. Elkezdtem szaglászódni valami körül, és ez a szaglászódás azután nyomozásba fajult. Azt hiszem, mára megérlelődött bennem, hogy nem kell várni az írással, hiszen nem biztos, hogy attól, hogy idősebb leszek, sokkal kitartóbb, bölcsebb vagy jobb író leszek. Nagyon nincs mire várni, bele kell csapni a lecsóba. Kell menni a vágyak felé. Meg a mostani nyugodt és egyben felkavaró korszak, a világjárvány a saját végességemre figyelmeztet. Úgyhogy csinálom, amire szerződtem. Most már nem akarom magam elől mesterségesen elzárni a történeteket azzal, hogy ehhez még kicsi vagy éretlen vagyok. Abban hiszek, hogy valahogy teret kell adni ezeknek a vágyaknak, és menni kell utánuk.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Tompa Andrea tíz évig érlelte magában a Haza című regényét

Tompa Andrea negyedik regénye egy hazulról haza vezető út elbeszélése, amely a haza fogalmát járja körül, az otthon jelentését próbálja értelmezni. A szerzővel a Margó harmadik napján Valuska László beszélgetett.

...
Hírek

Tompa Andrea az otthonkeresésről írja új regényét

Új könyvön dolgozik Tompa Andrea, amelynek az otthon elhagyása és a hazatérés lesz a témája. 

...
Hírek

Bereményi, Erdős, Nádasdy, Spiró és Tompa is fellép az online Margó Irodalmi Fesztiválon

A Margó Irodalmi Fesztivál a járványhelyzetre való tekintettel 2020. június 3-7. között online valósítja meg a kilenc év alatt megkerülhetetlenné vált irodalmi ünnepet, ami idén ötven programmal jelentkezik.

Hírek
...
Hírek

Végre saját nevük alatt jelennek meg a női szerzők klasszikusai

...
Hírek

Krusovszky megírta az Index végét, ezért is generációs a regénye

...
Hírek

Szabó T. Anna mindig költőnek készült, mármint tényleg mindig

...
Hírek

Lenyűgöző gengsztereposzban elevenedik meg Varsó királya

...
Hírek

Intim levelekben kérték Beauvoir tanácsait az olvasók

...
Nagy

Elindult a KÉPALÁ pályázat - Neked mit mesél a fotó?

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Családi film készül az Édes mostohából

El a kezekkel a Papámtól! címmel forog Dobó Kata és Gulyás Buda új családi mozija - a forgatókönyv alapját egy régi történet, Lakner Artúr közel 80 éves klasszikusa adja.

...
Gyerekirodalom

Dan Brown zenét szerzett, mesét írt

Vad Szimfónia címmel megírta első gyerekkönyvét Dan Brown, a művészet, a tudomány és a misztikum szentháromságára már korán felesküdő szerző. 

...
Gyerekirodalom

Tittel Kinga legújabb könyvével gyerekjáték lesz felfedezni a Dunát

Tittel Kinga új kötete informatív és mesés körutazásra invitál: megmártózhatunk a régmúlt Duna-fürdőkben és kileshetjük a dunai aranyászok titkát. Mutatunk egy részt a könyvből!

Olvass!
...
Beleolvasó

"Mindketten a királyi család szégyenfoltjai" - Bevezetés Harry és Meghan meneküléstörténetébe

Exkluzív részletet mutatunk A szabadság nyomában - Harry és Meghan - egy modern királyi család című könyvből, ami azt meséli el, hogyan lépett le a királyi családból a pár. 

...
Beleolvasó

John Cleese: MI A VALLÁS? - Elmélkedések a Brian élete kapcsán 

John Cleese a Monty Pythonnal lett világhírű, sikeres sorozatokban és filmekben szerepelt, közben évekig volt vendégprofesszor az egyik leghíresebb amerikai egyetemen. Most beleolvashattok Cleese professzor az egyik előadásába

...
Beleolvasó

Flea: Az agyam eldobom, szinte LEBEGEK, fénysugarak hatolnak át a testemen

A Red Hot Chili Peppers a világ egyik legnépszerűbb zenekara, ikonikus alakja a basszusgitáros, Flea, vagyis Michael Peter Balzary, aki LSD gyerekeknek címmel megírta önéletrajzát. Hosszú részletet olvashattok itt.

...
Beleolvasó

Kobe Bryant, a kaliforniai Szellempofa

Kobe Bryant minden idők egyik legjobb kosárlabdázója volt, 41 évesen 2020. január 26-án tragikus helikopter-balesetben hunyt el kislányával. Exkluzív részletet mutatunk az életrajzból olasz szállal, rappeléssel és Kaliforniával.

...
Beleolvasó

Kaland és menekülés is lehet a gyászmunka minden idők egyik legjobb regényében

Háztartás az amerikai Marilynne Robinson 1980-ban megjelent első regénye, amelyet a Guardian beválogatott minden idők 100 legjobb regénye közé. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Az emlékkezelés segít megtalálni a problámák gyökereit

Alexander Loyd legújabb könyvében radikálisan új megközelítést kínál gondolataink, tudatos és tudattalan énünk megújításához. Módszere, az emlékek újraformálása arra teszi képessé a használóit, hogy életüket magasabb szintre emeljék. Olvass bele!