Nick Dunne ötödik házassági évfordulójuk reggelén felfedezi, hogy felesége, Amy nyomtalanul eltűnik. Ráadásul a rendőrség azonnal rá kezd gyanakodni, Amy barátai szerint a nő félt Nicktől, és titkolózott előtte. Sőt, számítógépe keresési előzményei is gyanúsak, ahogy a telefonhívásai is. A férfi tagadja, hogy gondjaik lettek volna. A Holtodiglan nem csupán egy mesterien felépített pszichothriller: Gillian Flynn regénye generációs mű lett, amely újradefiniálta a házasságról, bizalomról és önazonosságról szóló történeteket. 2012-es megjelenését követően világsikerré vált, több mint 40 nyelvre lefordították, és 2014-ben David Fincher rendezésében, Ben Affleck és Rosamund Pike főszereplésével nagy sikerű filmadaptáció készült belőle.
Olvass bele!
Gillian Flynn: Holtodiglan (részlet)
NICK DUNNE
AZNAP
A feleségemre gondolva elsőre mindig a feje jut eszembe. Először is a formája. Amikor találkoztunk, a tarkóját pillantottam meg, és volt valami megkapó a formájában. Akár egy fényes, kemény kukoricamag vagy folyómederbeli kövület. Az ilyen fejet nevezték a viktoriánus korban szépen metszettnek. Könnyű elképzelni alatta a koponyát.
Az ő fejét bárhol megismerném.
És azt, ami benne van. Az is gyakran bevillan: az elméje. Az agya, a számtalan tekervény, ahol a gondolatok megannyi gyors, eszeveszett százlábú módjára futkosnak fel-alá. Mint egy gyerek, elképzelem, hogy felnyitom a koponyáját, legombolyítom az agytekervényeit, átrostálom, igyekszem elkapni és gombostűre tűzni a gondolatait. Min gondolkodsz, Amy? A kérdés, amit házasságunk során legtöbbször tettem fel, ha nem is fennhangon, és nem annak címezve, aki választ adhatott volna rá.
Szerintem minden házasságban ezek a kérdések tornyosulnak viharfelhőkként: Min gondolkodsz? Hogy érzed magad? Ki vagy te? Mit tettünk mi egymással? Mit fogunk tenni ezután?
A szemem pontban reggel hatkor pattant fel. Semmi madárszárnyverdesés, semmi szelíd pislogás az öntudat felé. Mechanikus ébredés. A szemhéjak kísérteties kattanása, akár egy hasbeszélőbábé: a világ fekete, aztán egyszerre: showtime! Az órán ez állt: 6:00 – ott virított az orrom előtt, ezt láttam meg elsőre. 6:00. Különös érzés fogott el. Ritkán eszméltem ilyen kerek időpontban. Összevissza ébredő ember voltam: 8:43, 11:51, 9:26. Nem akadt semmi riasztó az életemben.
Abban a pillanatban, 6:00-kor a nap felbukkant a láthatárt betöltő tölgyfasor felett, és megmutatkozott a maga dühödt nyári istenség valójában. Tükröződő fénye megcsillant a folyón a házunk felé, a hosszú, lángoló ujj rám mutatott a lenge hálószobafüggönyön keresztül. Vádlón: Megláttak. Látni fognak.
Az ágyban henteregtem, a mi New York-i ágyunkban itt, az új házban, amit még mindig új háznak hívtunk, bár már két éve költöztünk. Egy bérelt ingatlan a Mississippi folyó partján, egy épület, amelyről ordít a kertvárosi újgazdagság. A hely, ahová gyerekkorom óta vágytam a város régimódi, kétszintes, bolyhos szőnyeges feléből, és ami azonnal ismerősnek látszik: generikusan nagyszabású, jellegtelen, új, új, új ház, amiről tudni lehetett, az én feleségem megveti – és meg is vetette.
– Levegyem a lelkemet, mielőtt belépek? – Az első mondata, miután megérkeztünk. Kompromisszum volt: ragaszkodott ahhoz, hogy béreljünk, ne vásároljunk ingatlant az én apró, Missouri állambeli szülővárosomban, mert abban reménykedett, hogy nem sokáig kell itt maradnunk. Kiadó házakat viszont kizárólag ebben a félbehagyott lakóparkban találtunk: miniatűr szellemváros, megannyi, bank által visszavett, recessziótól sújtott, árleszállított, hodály; ez a negyed már azelőtt bezárt, hogy megnyílt volna.
Kompromisszum volt, de Amy a legkevésbé sem annak fogta fel. Az én rigolyámnak, amellyel őt büntettem: utálatos, önző mellbe szúrásnak.
Ősember módjára magammal vonszoltam egy városba, ami ellen ő egészen addig hadakozott, és olyan házban kellett élnie, amiből mindig is gúnyt űzött. Szerintem nem valódi kompromisszum, amelyet csak az egyik fél tart annak, de a mi kompromisszumaink általában ilyenek voltak. Egyikünk mindig dühös volt. Általában ő.
Ezért a sérelemért ne engem okolj, Amy. A Missouri Sérelemért. Okold a gazdaságot, a balsorsot, a szüleimet, a tieidet, okold a netet, vagy akik használják. Újságíró voltam. Tévéről, filmekről, könyvekről írtam. Akkoriban, amikor az emberek még elolvasták, amit papírra nyomtattak, amikor még érdekelt valakit, mit gondolok. A kilencvenes évek végén érkeztem New Yorkba, az aranykor már leáldozóban volt, bár ezt akkor még senki sem sejtette.
A városban nyüzsögtek az újságírók, valódi szerzők, mert még léteztek magazinok, valódi magazinok, méghozzá egy csomó. Az internetet, akár valami egzotikus házi kedvencet akkoriban még a sajtópiac egyik sarkában tartották rövid pórázon – lökjünk elé egy kis tápot, nézzük, hogy táncol, ó, milyen aranyos, ez biztos nem fogja átharapni a torkunkat éjszaka. Gondoljanak csak bele: akkoriban a friss diplomás srácok New Yorkba mentek, és pénzt kaptak azért, hogy írjanak. El sem tudtuk képzelni, hogy a pálya, amelyen elindultunk, egy évtizeddel később megsemmisül.
Tizenegy éven át volt állásom, aztán pedig nem, ilyen gyorsan történt. A magazinok országszerte elkezdték lehúzni a rolót, ledöntötte őket a lábukról a váratlan fertőzés, amit a romokban heverő gazdaság hozott magával. Az íróknak (a magamfajta szerzőknek: a feltörekvő regényíróknak, elméleti gondolkodóknak, azoknak, akiknek az agya nem működik elég gyorsan a bloghoz, linkhez, tweethez, vagyis a vén, makacs nagypofájúaknak) harangoztak. Akár a női kalaposoknak vagy az ostorgyártóknak, nekünk is lejárt az időnk.
Három héttel azután, hogy engem kirúgtak, Amyt is elbocsátották. (Most érzem, hogy a vállam felett beleolvas ebbe, gúnyosan mosolyogva, mennyi időt töltök a saját karrierem, a saját szerencsétlenségem taglalásával, míg a vele történteket egyetlen mondattal intézem el. Erre mondaná azt, hogy tipikus. Jellemző Nickre, így fogalmazna.
Folyton ezt hajtogatta: jellemző Nickre, hogy… És bármi is következett utána, ami jellemző rám, csak rossz lehetett.
Két állástalan felnőtt, heteken át ténferegtünk pizsamában és zokniban a barna téglás brooklyni sorházunkban, nem vettünk tudomást a jövőről, a bontatlan borítékokat szétszórtuk az asztalon és a kanapén, délelőtt tízkor fagylaltot ettünk, és nagyokat aludtunk délután.
Aztán egy nap megcsörrent a telefon. Az ikertestvérem hívott. Margo már egy évvel azelőtt hazaköltözött New Yorkból, mert lapátra tették – mindenben egy lépéssel előttem jár a csaj, még a balszerencsében is. A jó öreg North Carthage-ből hívott, Missouriból, a szülői házunkból, és a hangját hallgatva láttam magam előtt tízéves korában, sötét hajjal, kantáros rövidnadrágban a nagyszüleink hátsó stégjén ülve, ferdén, akár egy régi párna, pipaszárlábának halszerű, fehér bőre körül áramlott a víz – milyen tökéletesen, teljesen higgadt volt már gyermekként is.
Go még a dermesztő hírt is meleg, kissé reszelős hangon közölte: mindenkinél szívósabb anyánk haldoklik. Apánk is már majdnem távozott az élők sorából – (undok) agya, (nyomorult) szíve egyaránt homályba borult, miközben a nagy szürke ismeretlen felé tartott, de anyánk készült megelőzni őt. Hat hónapja, talán egy éve lehetett hátra. Tudtam, Go egyedül ment el az orvoshoz, ahol szorgalmasan jegyzetelt rendetlen kézírásával, és most a könnyeivel küszködve igyekezett megfejteni a sorokat. Dátumok és dózisok.
– A francba, lövésem sincs, mit írtam ide, ez kilences? Van ennek egyáltalán értelme? – kérdezte, én pedig félbeszakítottam. Lett egy feladat, egy cél, a testvérem a tenyerén kínálta, akár egy szelet kenyeret. Kis híján elsírtam magam a megkönnyebbüléstől.
– Hazamegyek, Go. Hazaköltözünk. Nem kell egyedül végigcsinálnod ezt az egészet.
Nem hitt nekem. Hallottam a lélegzetvételét a vonal túlsó végén.
– Komolyan beszélek, Go. Miért ne? Itt nincs semmi.
Hosszú kilégzés.
– Na és Amy?
Ez az, amit nem gondoltam át alaposan. Azt hittem, egyszerűen fogom az én New York-i feleségemet az ő New York-i érdeklődésével, New York-i büszkeségével, elszakítom a New York-i szüleitől – hátat fordítunk Manhattan lüktető, izgalmas jövőországának –, áttelepítem egy missouri kisvárosba, és minden rendben lesz.
Akkor még nem tudtam, micsoda ostobaság, mekkora elbizakodottság, és igen, mennyire jellemző Nickre ez a meggyőződés. Hogy mennyi szenvedést hoz majd.
– Amyvel nem lesz gond. Amy… – Itt kellett volna azt mondanom, hogy „Amy szereti anyát”. De nem mondhattam azt Gónak, hogy a feleségem szereti anyánkat, mert még ennyi idő után is alig ismerte. Keveset találkoztak, akkor is mindketten zavarban érezték magukat. Amy utána napokig boncolgatta a beszélgetéseiket.
– És azt hogy értette, amikor…? – Mintha az anyám egy ősi tundrai törzsből érkezett volna nyers jakhússal meg pár gombbal felpakolva, és cserében olyat akart a menyétől, amit az nem tudott megadni neki.
Amyt nem érdekelte a családom, nem akarta megismerni a szülővárosomat, de én valami oknál fogva mégis azt hittem, jó ötlet a hazaköltözés.
Reggeli leheletem melegítette a párnát, és magamban témát váltottam. Ez a nap nem a kétkedésé, a megbánásé, hanem a cselekvésé lesz. A földszintről már szinte elfeledett zajt hallottam: Amy reggelit készített. Fa szekrényajtókat csapkodott (bumm-durr!), bádog és üveg tárolóedényekkel zörgött (zizz-csörr!), fémfazekakat és vasserpenyőket tologatott és válogatott (zörr-csossz!). Hangolt a konyhai zenekar, erélyesen csörömpölt a végkifejlet felé, egy tortaforma gurult végig a padlón, fémesen pengő hangon ütődött a falnak. Valami nagyszabású volt születőben, valószínűleg palacsinta, mert a palacsinta különlegesség, és ezen a napon Amy valami különlegeset akart készíteni.
Az ötödik házassági évfordulónkra.
A lépcső széléhez araszoltam, és a fülemet hegyeztem, meztelen lábujjaimat a süppedős szőnyegpadlóba mélyesztve, amit Amy elvből gyűlölt, és próbáltam eldönteni, készen állok-e arra, hogy lemenjek hozzá. A konyhában állt, mit sem sejtve a dilemmámról. Egy ismerős, melankolikus dallomot dúdolt. Igyekeztem kivenni, mi lehet – népdal? altató? –, azután rájöttem, hogy a M*A*S*H főcímzenéje. Az öngyilkosság nem fáj. Elindultam lefelé.
Megálltam az ajtóban, és néztem a feleségemet. Bézsszőke haját összefogta, lófarka vidáman lengett, akár egy ugrókötél, és szórakozottan szopogatta megégetett ujját dúdolás közben. Folyton dúdolt magában, és egészen egyedülálló módon hallotta félre a dalszövegeket. Az első randinkon egy Genesis-szám ment a rádióban: „She seems to have invisible touch, yeah.” Amy pedig azt zümmögte helyette: „She takes my hat and puts it on the top shelf.” Amikor megkérdeztem, miért hiszi, hogy amit énekel, akár csak távolról, megközelítőleg emlékeztet az eredetire, azt felelte, mindig úgy képzelte, hogy a számban szereplő nő igazán szereti a férfit, mert a felső polcra teszi a kalapját. Akkor már tudtam, hogy tetszik nekem, nagyon tetszik ez a lány, aki mindent meg tud magyarázni.
Van abban valami nyugtalanító, ha az embert fagyosság járja át, amikor egy szívet melengető emléket idéz fel.
Amy a serpenyőben sistergő palacsintát nézte, és lenyalt valamit a csuklójáról. Diadalmasnak látszott, igazi feleségnek. Ha átölelem, áfonya- és porcukorillatot éreztem volna.
Észrevette, hogy ott leskelődöm gyűrött bokszeralsómban, kócos hajjal. A konyhapultnak támaszkodott, és megszólalt:
– Helló, szépfiú!
Düh és rémület kúszott felfelé a torkomon. Arra gondoltam: Oké, rajta!
