„Sajnálom, szól Brecht vastag szivarral a foga között: A művészet nem vigasz a meg nem élt életért."
„Szerencsére angolul kell majd beszélnie. Megnyugtató, hogy elkerülheti anyanyelve csapdáit, a túlságosan bonyolult gondolatkacskaringókat, végtelen elágazásokat. Ehelyett angolul, mint egy biztonságos és kevéssé forgalmas kétszer kétsávos úton halad majd, ahol könnyedén megnevezhetőek a dolgok, mert idegen nyelven van nevük. Nem kell félni, az idegenség biztos pajzs."
„Hány szónak kell történni köztünk, két ember között, és mi minden másnak, hogy értsük egymást?"
„Ezzel a történettel, a sajátjával még csak ismerkedik, például ezen az úton is, amikor hazamegy."
„Azt hitte, jegyzetelni fog, valami eszébe jut, valami tanulság, de az út bejárása komolyabb feladat, mint gondolta: térképet kell böngésznie, amit mindannyiszor újra kell tanulnia, hiszen a város a testében van, nem a térképen."
„Az emberek nem változnak. Mindig szeretnek sorban állni."
„Jó lenne megint az elején lenni. Az első ötven olvasónál. Akkor nem volt példányszám, csak szerelem."
„A nyelvet vissza kell foglalnia, hogy otthon legyen benne. Az egyetlen lakható tér a nyelv, ha elveszíti, meghal."
„A látható világ mint bogáncs viteti magát az utazóval. Vigyél magaddal, kiált a víz. Az otthoni levegő. Az otthoni tél. Vigyél magaddal, szalad a tejföl, a túró, a cinnia. Vigyél magaddal, ne adj oda senkinek. Ne ismerj mást. Nincs másik világ."
„Írni is valahogy úgy kell, mint imádkozni, teszi hozzá a fűben hanyatt fekve. Amikor írsz, akkor sem tudod, hogy meghallja-e valaki. Nincs ott senki, te mégis beszélsz. Ha van, akkor van. Ez tőled független."
