A Haza első ránézésre egy roadregény, amelynek hőse a világ felfedezése helyett hazafelé veszi az irányt – nem mintha az az út kevésbé lenne kihívásokkal teli. Hazamenni ugyanis nemcsak fáradságos (araszolás, erőfeszítésekkel teli menetelés, térden csúszás, ahogy Tompa Andrea hőse fogalmaz), de igencsak kényelmetlen is. És nem azért, mert órákat kell a volán mögött ülni, hanem mert a kiindulópontra való visszatérés olyan, mintha egy irgalmatlanul nagy tükröt lógatnának az ember elé, amelybe akkor is bele kell néznie, ha éppen nincs hozzá kedve.
Tompa Andrea hőse egy megállapodott élethelyzetből tart haza: sikeres író, akinek a nyelv a munkaeszköze – ezt tudják róla a régi iskolájában is, ezért őt kérték fel arra, hogy mondjon beszédet a találkozón. Látszólag kiválóan megoldja a feladatot, és valójában csak ő tudja, hogy elbukott, az „igazság kimondásának lehetetlensége” fojtogatóan telepszik rá, hiszen egyetemes tanulság nincs, sosem volt.
Mint ahogy nincs egyetlen helyes életút sem, hiszen minden egyes élettörténet, legyen bár boldog, kudarcos vagy megpróbáltatásokkal teli, ugyanolyan súllyal bír.
A döntéseket nem lehet mérlegre tenni, és hosszú évek távlatából nincs senki, aki azt mondaná, hogy az elmenőknek vagy a maradóknak volt igazuk. A „mi lett volna, ha?” kérdése ettől még ott feszül a levegőben, és az út során, valamint a megérkezést követően fel is villan néhány lehetséges életút.
Például Edináé, aki egy a maradók közül. Ő egy jól menő nyelviskolát vezet a szülővárosukban, ahol a legnépszerűbbnek az anyanyelvüket mint idegen nyelvet tanító tanfolyam bizonyul. Az elmenők közül is kiemelkedik az Amerikában szép tudományos karriert befutó Ágó, aki a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a sok évi angol után a saját anyanyelvi készletéből kikopnak egyes szavak (How do you say nemdebár in English?). Közben pedig nagyon is tisztában van azzal, hogy amint megszólal egy tudományos konferencián, „mindenki tudhatja, hogy nem itt született, nem azokba a drága iskolákba járt, ami megragadhatatlan és láthatatlan hátránnyal jár a tudományos pályáján”.
Tompa Andrea: Nincsenek nagy miértek a történetek mögött - Könyves magazin
Tompa Andrea író hőse sok év távollét után egy osztálytalálkozóra tart haza a szülővárosába. De egészen pontosan hol van ez a haza, és hol van az az otthon, amelyet kivétel nélkül mindannyian keresünk? A Haza című regény szereplői pontosan tudják, hogy az otthonosság nem a négy fal között, hanem a nyelvben, egy pohár vízben vagy akár a jól megválasztott tárkonyban is fellelhető.
A nyelv mindenesetre ugyanúgy működik, mint a város: látszólag jól ismered minden zegét és zugát, mégis jó alaposan el lehet tévedni benne. A nyelvi otthonosság megteremtése az egyik legnagyobb kihívás, amellyel Tompa Andrea hőse szembenézni kénytelen: ez űzi-hajtja az idegen nyelvek felé (amelyek valójában sosem lesznek a sajátjai), miközben folyamatosan a nyelv korlátaival szembesül. Amikor első kéziratát leadja egy szerkesztőségbe, szinte sokként érik az egymást érő javítások: idegenséget rónak fel neki, melyeket ki kell gyomlálni belőle: „magabiztosak, birtokukban van a nyelv, mint egy lakható ingatlan, mint egy otthon, egy ház, puha fészek, végső menedék. A nyelv náluk van. A nyelv az övék”. Az elbeszélő bizonytalansága alapvető vonása a regénynek. A kezdő mondatok kontúrtalansága miatt az olvasó is zavarban van az elején: ki voltaképpen ez az elbeszélő és alapvetően hová tart? Tompa Andreával készített interjúnkból ugyanakkor kiderül, mindez nem véletlen:
„Pontosan azt a nyelvet kellett megtalálni, amit te is említesz: ezt a kontúrok nélküli, a meztelenséget felfedő, egyszerre absztrakt és anyagi nyelvet. Ezt a fajta araszolós bizonytalanságot – ami nehezítés is lehet az olvasásban – tulajdonképpen akkor kezdtem megtalálni, amikor elkezdett kikristályosodni a zavar. Amikor kikristályosodott az, hogy ez a hős mégis hogyan tud rendet tenni saját magában, a jelenében, a múltjában. A regény is egy rendrakás, de a hősnek is el kell rendeznie magában dolgokat. Valahogy az válik a könyv tétjévé, hogyan lehet a zavarról úgy beszélni, hogy az valamiféle elrendezés felé tartson.”
Ritka az olyan könyv, amelynél azt éreztem, hogy olvasóként nekem magamnak is meg kell érkeznem a szövegbe. Hogy az a tétje, hogy vajon otthon tudom-e érezni magam benne. Hogy olvasóként meg tudom-e találni azokat a fogódzókat, amelyek egyre beljebb visznek a szövegben.
Tompa Andrea új regénye egy rendkívül sokrétegű, rengeteg irodalmi allúzióval dolgozó szöveg, amelynek rétegei nem helyspecifikusak.
Nem véletlen, hogy a szövegben nincs egyetlen ország- vagy városnév, ez a fajta elemeltség pedig lehetővé teszi azt is, hogy az abban megfogalmazottak bármiféle elmozdulásban (ami ez esetben sokkal pontosabb kifejezés, mint a költözés, a disszidálás vagy az emigráció) értelmezhetőek legyenek, legyen szó akár országváltásról vagy arról, hogy valaki egyik faluból a másikba költözik.
Tompa Andrea tíz évig érlelte magában a Haza című regényét - Könyves magazin
Tompa Andrea negyedik regénye, a Haza egy országváltás és egy hazatérés története. Középkorú író főhőse egy osztálytalálkozó miatt látogat vissza rég elhagyott szülővárosába. A könyv egy hazulról haza vezető út elbeszélése, mely a haza fogalmát járja körül, az otthon jelentését próbálja értelmezni. Az a hazánk, amit felnőttként, magunk építettünk fel, vagy az, ahol megszülettünk és eszmélni kezdtünk?
Az otthonkeresés ugyanakkor nemcsak az emlékekben vagy a nyelvben történik, hanem egészen hétköznapi tárgyakban és tevékenységekben is testet ölt. Ez lehet a kávéfőzés, egy jó pohár csapvíz, vagy a tárkony, amelyet az otthoni báránylevesbe főznek. A Haza szereplői fogódzókat keresnek, amelyeket látszólag semmilyen élethelyzetben nem akarnak elengedni. Egy olyan hely után sóvárognak, ami sokszor már csak az álmaikban létezik, és ez a vágy akkor is bennük élhet, ha éppen sosem tették ki a lábukat a szülővárosukból. A legmegrendítőbb éppen ezért az idős – egykor rettegett – tanítónő, aki hiába van otthon, mégis mindig hazavágyik.
Az otthon (vagy otthonosság) utáni vágy hajtotta Odüsszeuszt is, akinek történetét többször megidézi a Haza hőse. Odüsszeusz egy idő után már alig emlékszik bármire, csak utazik, szeli a tengert, egyik kaland jön a másik után: „Hajózik hazafelé, egyik sziget olyan, mint a másik. Fogalma sincs, hol jár, merre van kelet és nyugat, miért jött el és kit hagyott hátra”. És bár – ahogy a regény fogalmaz – másokért szállt tengerre, önmagáért tért haza. Odüsszeusz története abból a szempontból egyszerű, hogy a vágy és az út iránya mindig egyfelé mutat. Tompa Andrea hősének az útja azonban még ennél is kacifántosabb, hiszen teljesen mindegy, hogy a régiből tart az újba, vagy éppen fordítva, ő mindig otthonról indul haza.
