Ali Smith az egyik legjelentősebb kortárs szerző, tavaly a Times Literary Supplement 200 kritikus, akadémikus, író és szerkesztő véleménye alapján Nagy-Britannia legjobb írójának kiáltotta ki, Sebastian Barry pedig Skócia Nobel-várományosának nevezte. Itthon egy gyerekeknek szánt Antigoné-átirata és a Hotel Világ című regénye jelent meg sok évvel ezelőtt, a Hogy lehetnél mindkettő hosszú idő óta az első műve magyarul, viszont korántsem az utolsó: jövő ősszel érkezik Évszakok-kvartettjének első része, az Ősz, amely az első angolszász Brexit-regény volt. A Hogy lehetnél mindkettő kivitelezésében trükkös kötet, hiszen Ali Smith kifejezett kérésére a világon mindenhol két variáns kapható, így az olvasó egészen addig nem tudja, melyik narrátorral ismerkedik meg először, amíg fel nem csapja a könyvet. A szerző azt akarta, hogy az olvasó vakon nyúljon a könyv után és bízza a véletlenre, hogy a tizenötödik századi reneszánsz festő vagy a mai kamasz története rántja-e be először. Noha tartalmilag mindkét kötetben az utolsó betűig megegyeznek a fejezetek, képtelen vagyok eldönteni, hogy a végeredményt tekintve a sorrendiség mennyire meghatározó, és hogy vajon ugyanazt az olvasatot adja-e a két verzió. Vajon ugyanúgy csapódik le, ugyanúgy összegződik a történet abban, aki a festővel kezdte, mint aki a kortárs narrációval? A lényeg viszont valószínűleg nem a válasz, hanem maga a folyamat, a művészi befogadás, ami a Hogy lehetnél mindkettő (olvass bele ITT) egyik kulcstémája is. Ali Smith regénye a hét könyve.
Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő
Fordította: Mesterházi Mónika, Magvető Könyvkiadó, 2019, 320 oldal, 3999 HU
A saját verzióm a festő történetével indít, ezt a kezdőlapon egy növényszárból kisarjadó szempár jelöli, míg a kamasz történetét egy térfigyelő kamerára emlékeztető ikon. A szempár megjelenik a borítón is, amely egy részlet Francesco del Cossa Santa Luciát ábrázoló festményéből. A motívum a szövegben is felbukkan:
„csináltam egy St. Luciát, amin több arany volt, mint amit akkoriban megengedhettem magamnak : a kezében egy gallyacskán szemek, úgy nyíltak a gally végén, ahogy a virágok szoktak, mert a nagyszerű Alberti írja, hogy a szem olyan, mint a bimbó, amiről olyan szemekre gondoltam, amik úgy nyílnak, mint a virágok, mert St. Lucia a szem és a fény szentje, és általában vaknak látjuk, vagy nincs szeme, és sok festő ad neki szemet, de nem az arcán, hanem egy tálcára teszik, vagy bele a tenyerébe – de én meghagytam neki minden szemét, nem akartam megfosztani egyiktől sem.”
Francesco del Cossa valós személy, akinek nevét jó négyszáz évig elfeledték. Az 1800-as években egy modenai művészettörténész egy archívumban kutatva, szinte véletlenül bukkant arra a levélre, amelyben a művész az elvégzett munkáért tisztes fizetséget kért a megbízójától. Ez a motívum szintén bekerült a regénybe:
„Mert kizárólag ebből a levélből tudjuk, hogy a művész egyáltalán létezett. És a levelet is csak száz éve találták meg. Ami több mint négyszáz évvel azután történt, hogy megfestette a maga részét a falon. Négyszáz éven át nem is létezett. Senki nem is tudta, hogy a teremben freskók vannak, olyan száz évvel ezelőttig, a tizenkilencedik század végéig. Évszázadokon át le voltak meszelve. Aztán leesett a falról a mész, és ott találták alatta ezeket a festményeket. Odáig ez a terem el volt veszve.”
!!! A hajtás után erősen spoileresen folytatjuk !!!
Bár Ali Smith erősen épített arra a kevés életrajzi adatra, ami jelenleg fellelhető Francesco del Cossáról, könyve nem életrajzi regény. A kötet ugyanis egy evilágon ragadt szellem monológjával indít, aki valahol a két világ között rekedt és a múzeumban bolyongva figyel fel egy fiúra, aki viszont egy nőt tart szemmel. Láthatatlan kötelék fűzi a fiúhoz, nem tud szabadulni tőle („ahová a fiú megy, nekem is mennem kell, akár akarok, akár nem”), és úgy érzi, valamilyen megbocsáthatatlan bűn miatt kell vezekelnie azon a misztikus helyen, amely mi más lehetne, mint a purgatórium. Monológja ugyanakkor nem korlátozódik kizárólag a regénybeli jelenre, erősen csapong, így hamarosan a 15. századi Ferrarában találjuk magunkat (a regényben: Ferara), ahol egy művészi kiteljesedésnek lehetünk tanúi. Ali Smith viszont ezen is csavart egyet, az ő Francescója ugyanis nem fiú, hanem lány, ráadásul egy nagyon tehetséges lány, aki csodálatosan rajzol, nőként viszont esélye sincs az érvényesülésre. Szerencséjére az apja kimondottan támogató, ám tudja ő is, hogy a lányának férfivá kell válnia ahhoz, hogy képezhesse magát és befogadja a művészi közeg.
Francesco mindenesetre nem önfeladásként, hanem kiteljesedésként éli meg mindezt. Állítólagos férfiként olyan világok nyílnak meg előtte, amelyekről a művészi ambíciókat dédelgető nők csak álmodhatnak („a festő énem általános elfogadottsága mindig is azt jelentette, hogy pontosan az lehettem – önmagam –, függetlenül attól, hogy 1 dologban nem voltam azonos”), ráadásul tisztában van azzal is, hogy a biológiai neme erősen meghatározza azt is, ahogyan a külvilág a képeit kezeli: „de vannak bizonyos dolgok, amelyek hangosan kimondva megváltoztatják egy festmény árnyalatait, mint mikor folyamatosan éri a túl erős napfény : ez természetes és elkerülhetetlen, és semmit nem lehet tenni ellene”. Mindaz, amit Ali Smith egy 15. századi festő alakján keresztül elénk tár, túlságosan is ismerős lehet a kortárs irodalomból (vö. Sajnos a cicijeim nem végeztek magyar szakot - Dolgok, amiket csak női írók hallanak című cikkünk 2017-ből). A regénybeli Francesco mindenesetre keresett freskófestő lesz, aki a ferrarai Schifanoia-palota falára a tavasz allegorikus hónapjait festi meg (Ali Smith ebben a cikkben részletesen elmeséli, hogy az egész cselekmény katalizátora tulajdonképpen az egyik ferrarai freskórészlet volt, amelyet reggelizés közben, egy művészeti magazint lapozgatva pillantott meg).
A falfestmények jó ötszáz évvel később egyenesen elbűvölik egy George nevű angol kamasz anyját. A kamasz, akit a szellem fiúnak néz, valójában lány, és Georgiának hívják. Története több idősíkon játszódik, amelyet az anya halála metsz ketté. A lánynak meggyőződése, hogy az anyját, akit egyesek politikai felforgatónak tartottak, megfigyelték, ám bárkinek meséli, igazán senki sem veszi komolyan. Az érzelmi gödörből egy Helena Fisker (H) nevű lány váratlan barátsága segíti ki, akivel egy reneszánsz festőről, történetesen Francesco del Cossáról tartanak majd közösen iskolai prezentációt. Ő az a festő, akinek a képei annyira tetszettek George anyjának, hogy egészen Ferraráig utazott a gyerekeivel, hogy megcsodálják őket. Később viszont a lányok olyan kevés adatot találnak róla az interneten, hogy úgy döntenek, a maguk módján rekonstruálják Francesco élettörténetét:
„Ez azt jelenti, hogy a nagy részét ők találhatják ki, és nem kaphatnak rá rossz jegyet, mert más se tudja majd jobban.”
Ennek a rekonstrukciónak fontos részét képezi a nyelv, a cél pedig az, hogy az ő Francescójuk úgy beszéljen, mint ők, mégis másképp:
„Olyan lenne, mint egy cserediák, csak nem egy másik országból, hanem egy másik korból, mondja H.”
Mindez teljesen új fénytörésbe helyezi viszont a festő monológját, amelynek nyelvezete Mesterházi Mónika bravúros fordításában egyszerre tűnik nagyon is mainak, mégis archaikusnak. Szereplői révén tehát Ali Smith végül megkonstruálja egy olyan művész alakját, aki akár Francesco del Cossa is lehetett volna, az anya révén ugyanakkor meg is kérdőjelezi ennek a folyamatnak az értelmét. Szükséges-e ismernünk egy művész (és akkor most a dőlt betűset tessék behelyettesíteni azzal, hogy festő, író, költő, szobrász, stb.) életútját, történetét, szerelmeit, vágyait, botlásait és félelmeit ahhoz, hogy értékelni tudjuk a művészetét? George anyjának határozott válasza van erre a kérdésre:
„De valahogy nem számít, ugye, hogy ismerjük-e a nevét. Láttuk a képeket. Mit kellene még tudnunk? Elég, hogy valaki megfestette őket, aztán egy nap eljöttünk ide, és megnéztük. Nem?”
Ali Smith több síkon futó regénye tehát, miközben látszólag egy nagyon is mai dilemmákkal küzdő reneszánsz festő művészi periódusát villantja fel – akit már akkor sem fizettek meg rendesen, viszont paradox módon neve éppen ennek, azaz egy panaszos levélnek köszönhetően került ismét a köztudatba –, egy gyászfolyamat nehezen megfogható stációit is elénk tárja. Közben pedig mesél identitásról, művészi lehetőségekről és korlátokról, értelmezésekről és befogadásról. Ali Smith úgy bontja le a különböző narratív rétegeket, ahogy Francesco del Cossa hántja le sajátos művészi bosszútól vezérelve a megfestett ferrarai fal egy részletét. Smith regényében egészen mélyre kell menni, a síkok ugyanis sokszor egymásba csúsznak, ami kezdetben nem könnyíti meg az olvasást, de a szöveg ezáltal mindvégig gazdagodik és építkezik. Az egész nagyon hasonlít ahhoz a jelenethez, amikor George és az anyja Francesco freskóját nézik a ferrarai palotában:
„De mi volt előbb?, kérdi az anyja. (…) Az alsó kép vagy a felszínen lévő?
Az alsó kép volt előbb, mondja George. Mert azt csinálta előbb.
De amit először látunk, mondja az anyja, és általában az egyetlen, amit látunk, az a felszínen lévő. Akkor ez azt jelenti, hogy a többi kép, ha nem tudunk róla, olyan, mintha nem is létezne?”
Ali Smith regénye is ilyen: gazdag, szertelen prózája egy olyan szerteszét futó történetet mesél el, amelynek rétegeit nem könnyű, de mindenképp érdemes és nagyon szórakoztató felfejteni.
