Marilynne Robinson: Háztartás (Részlet)
A nagyanyámnak volt egy gyűjteménye a komód alsó fiókjában, régi emlékek, egy köteg spárga, karácsonyi gyertyák, fél pár zoknik. Lucille-lal sokat kotorásztunk ebben a fiókban. A tartalma annyira véletlenszerű volt, de olyan gondosan volt elrendezve, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottunk neki. Észrevettük például, hogy a zoknik vadonatújak voltak. Volt egy felespohár, benne két rézgombbal, és ez rendben is volt. Volt egy fakó viaszangyal, amelynek fenyérmirtuszillata volt, és egy szív alakú, fekete bársony tűpárna egy dobozban, amelyen egy San Franciscó-i ékszerész neve állt.
Volt egy cipősdoboz, tele régi fényképekkel, mindegyik hátulján négy fakó, fekete papírdarab. Láthatóan egy fényképalbumból vették ki őket, vagy mert különösen fontosak voltak, vagy mert nem voltak azok.
Egyiken sem volt olyan ember vagy hely, akit vagy amit felismertünk volna. Sok fényképen kiöltözött férfiak pózoltak egy rózsalugas előtt.
Ebben a dobozban találtam meg egy prospektus második oldalát, amely nyilvánvalóan nagyon fontos lehetett. Vastag, fényes papírból volt, mint a National Geographic lapjai, és háromba volt hajtva, mint egy levél. Az oldal tetején az állt: Csak Honan tartományban több tízmillió ember. Aztán néhány fotó. Az egyiken egy mezítlábas fiú állt erős napsütésben, hunyorgott a fényképezőgépbe. A másikon egy mezítlábas férfi guggolt egy fal mellett, az arcát eltakarta nagy kalapja árnyéka. A harmadikon egy fiatal nő etetett egy kisbabát egy csészéből. A negyediken három öregasszony állt sorban, kezükkel a szemüket árnyékolták. Az ötödiken egy hunyorgó lány és egy sovány disznó volt. A disznó nem nézett a kamerába. A lap alján dőlt betűkkel az állt: Emberhalászokká teszlek titeket. Mindez teljesen kielégítően megmagyarázta nekem Molly nagynéném elutazását. Máig is egy kis csónak szél alatti oldalán kihajolva képzelem el őt, ahogy bedobja a hálóját a levegő habos hullámai közé. A hálója végigseper a lassan forgó világon, észrevétlenül, mint a szél a füvön, s amikor húzni kezdi a hálót – benne kiöltözött úriemberek és sovány disznók, öregasszonyok és páratlan zoknik összevisszaságával, mely alaposan meglepi ezt a lenti világot –, az egész rakomány egy súlyos halommá áll össze, mely közvetlenül a vízfelszín alatt dereng. Egy utolsó, végtelenül erős, mégis könnyed rántás, és a fogás a csónakba ömlik, zihál és ámul, szivárványosan csillog a ritkás fényben.
Egy ilyen háló, egy ilyen szüret véget vetne minden rendellenességnek. S ha végigseperte a mennyek padlózatát, akkor végül majd a fingerbone-i tó sötét fenekét is kisepri majd. És onnan bizonyára a tó ős- és újkőkori látogatóinak serege bukkan majd elő – bogyógyűjtögetők, vadászok és elkóborolt gyerekek azokból a korszakokból és a rákövetkezőkből, egészen a legközelebbi jelenig, az imával gyógyító nőig, aki hosszú fehér köpenyében egyszer pár száz méterre beevezett, és pontban napkeltekor megpróbált visszagyalogolni, meg a parasztig, aki egy tavasszal öt dollárban fogadott, hogy a jég még elég vastag ahhoz, hogy átlovagoljon rajta. Ha ezekhez még hozzáadjuk az úszókat, a csónakázókat és a kenusokat, ekkora tömegben az anyám igazán alig lesz feltűnő.
És akkor majd hazatalál minden leesett gomb és elvesztett szemüveg, a szomszédok és a rokonok, s végül az idő, a hibák és a balesetek mind meg nem történtté válnak, és a világ érthető és teljes lesz.
Sylvie azt mesélte, hogy Molly valójában könyvelőként dolgozott egy missziós kórházban. Talán csak azért hittem, hogy egy ilyen vállalkozás sikerülhet, mert sokat figyeltem a sirályokat, ahogy szikraként csapódnak a felhők arcába, míg azok esőhálót vonnak a tó fölé. Vagy mert szerettem nézni, ahogy a szúnyogok kirajzanak a fűből, s ahogy a lehullott levelek megcsillannak, amikor magasba rántja őket a szél. A felemelkedés ilyen alkalmakkor természeti törvénynek tűnt. És ha az ember hozzáadta a beteljesülés törvényét – hogy végül mindennek érthetővé kell válnia –, akkor az a nagyszabású mentőakció, amelyre képzeletemben a nagynéném is vállalkozott, elkerülhetetlennek látszott. Mert ugyan miért térnek vissza a gondolataink egy kézmozdulathoz, egy lehulló ruhaujjhoz, egy szoba sarkához egy bizonyos névtelen délutánon, még álmunkban is, még akkor is, amikor már olyan öregek vagyunk, hogy alig tudunk gondolkodni? Mire való ez a sok töredék, ha nem arra, hogy végül valamivé összeálljon?
Szabadkai Bernadett fordítása
