Parti Nagy Lajos: Létbüfé
2017 nagy irodalmi megjelenése volt Parti Nagy Lajos Létbüfé című kötete, hiszen előtte 14 évvel jelent meg a Grafitnesz. Dumpf Endre létiparos régóta a PNL-életmű része, ismét a kórházkertben bolyongta körbe az ősztoposzt. Az őszológiai gyakorlatok az versvilág kiemelt része, két-háromszáz év lírai őszeit hozta játékba költeményeiben. Hőse, Dumpf (ki magát hajdan ózonmartinásznak is nevezte) kényszeresen dokumentálja a mindennapjait, perlekedik az Isten-toposszal, és épp úgy idomul környezetéhez, mint egy kórházkerti macska. Szerves része a tájnak, ám nem lehetünk biztosak benne, hogy mindig ugyanazt a macskát látjuk. Arctalan, kortalan figura, aki a végsőkig ellenáll az olvasói szándéknak, ami rendületlenül próbálja megszemélyesíteni. Fejből, hasraütve és hibásan idézi a klasszikusokat, miközben próbálja valahogy elütni a „monoton telő időt”. Parti Nagy Lajos a megjelenéskor készített interjúnkban arról beszélt, hogy "A Dumpf-történet lassan húsz éves, ’98-ban sejlett föl a figura. Előbb volt meg az alapötlet, hogy az ősz-toposszal kéne kezdenem valamit. „Anyagként” megnézni, megtapogatni, amit az elmúlt párszáz évben írtak az őszről, milyen is az, amikor nagyon töményen együtt van az a sok ősz, mit csinálnak ezek egymással. Ekkortájt találtam ki azt a fikció- vagy munkahipotézist, hogy mi van, ha ez a bizonyos Dumpf Endre mindenre emlékezik, amit valaha olvasott. Sőt, mi van, ha saját és nem saját szöveg ugyanazon pályákon jár agyának, emlékezetének sínhálózatán." Dumpf Endre egyszerre dilettáns költő, és katarzisgyáros, megpakolja a Létbüfét halállal, szerelemmel, meghinti a költői szenvelgés gyémántporával, és bár alig árul el magáról valamit, mégis nagyon telt és teljes alaknak érződik, írtuk az esemény bemutatójakor.
PNL tavaly év végén írta egy sorozatunkba a Hűlt hely című versét.
Peer Krisztián: 42
Az évtized másik nagy visszatérője Peer Krisztián volt, aki 15 év után adott ki verseskötetet egy tragikus apropó miatt: 25 éves korában elhunyt barátnője utáni gyászmunkát mutatja meg. Mélyen személyes versek, amelyekből kirajzolódik az előtte-utána állapot, az önreflexió szerepe, ami természetesen irodalmi megszólalássá válik. Erről Peer azt mondta, hogy "Próbáltam az ízlésemre, arányérzékemre hagyatkozva eldönteni, hogy mi fér még bele, miközben meghamisítani sem akartam tárgyamat, a nyüszítést. A határátlépés egyébként teljesen tudatos – bár mi mást mondhatnék. A túlzásba vitt, már-már parodisztikus alanyiságot meg persze teljesen szétreflektálom. Sok hang szólal meg a könyvben, mert azt a vergődést, amit a gyász jelent, hogy az önvád, az öngyűlölet egy órán belül át tud csapni szentimentális ömlengésbe, nyelvileg is le akartam képezni." A 42 című kötetről írt kritikánkat azzal zártuk, hogy "Fontos kötet, nagy visszatérés, bárcsak ne kellett volna megírni." Egy másik interjúban, amit akkor készítettünk, amikor Libri irodalmi díjra jelölték a kötetet, a könyvet övező figyelemről, sikerről a következőket mondta: "Ha valamit meg tudok fogalmazni, azt már félig-meddig uralom is. Gondolta Móricka. Éppenséggel ebben látom ennek a könyvnek a legnagyobb hübriszét, mellényúlását, kikerülhetetlen hazugságát. Úgy reagáltam, ahogy egy átlagos stresszes szituációra szoktam. Hogy majd én megoldom. Dehát nem lehet, és nincs mit megoldani. Mondtam már olyat, komolyan is gondoltam, hogy jobb lett volna nem írni, mert megírni úgysem lehet."
Peer Krisztián tavaly a 20/20 projektünkbe írta meg A szomszéd parabolája című versét.
Péterfy Gergely: Kitömött barbár
Péterfy Gergely regénye Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságáról szól: utóbbi rabszolgaként került először Marseille-be, később Bécsbe, ahol már szabad emberként a liechtensteini herceg házitanítója lett, majd utóbb bejáratos a legfelsőbb körökbe. Később szabadkőművesként ismerte meg Kazinczyt. Soliman holttestét a halálát követően nem temették el, hanem kitömték és kiállították egy múzeumban. Péterfy Gergely évekig kutatta Kazinczy és Soliman történetét, rajtuk keresztül pedig a felvilágosodást követő időszak művelődéstörténeti, politikatörténeti, társadalomtörténeti hátterét. Regénye 2014-ben jelent meg, a következő évben pedig megkapta az Aegon-díjat. “Érzékenyen, óriási tudásanyaggal felvértezve, remek stílus- és arányérzékkel megkomponált regényről van szó, amely a felvilágosodás korából szolgál ma is aktuális tanulsággal az új eszmék híveinek és ellenzőinek” - írtuk róla kritikánkban.
A szerzővel ITT interjúztunk a megjelenést követően, majd ITT az Aegon-díj odaítélése után.
ITT a margós bemutatóról írtunk, ITT pedig megnézhetitek Valuska Gábor fotóját Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva dolgozószobájáról.
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan
A Fortepan versei a hétköznapi pillanatokat megragadó és a régmúlt mozdulatlanságába dermedt történeteket elevenítenek fel. Rakovszky Zsuzsánál az egyéni-személyes eseményeket, mint például egy esküvő, és a közösségi rutintevékenységeket is, amilyen például a metrózás, egyfajta misztikus, balladai hangulat lengi át. A kötet központi szervezőeleme a múlt képeit archiváló és közkinccsé tevő Fortepan, és az onnan válogatott fotók alapvetően a múltba történő utazás miatt fontosak. A nosztalgia Rakovszkynál nem keserédes, inkább karcos, személyes költői archívumában pedig, mely nemcsak fotókból és hétköznapi villanásokból, hanem érzetekből, ízekből, sajátos fénytörésekből áll, az egyedi és az általános ugyanúgy megtalálja a maga helyét. Rakovszky Zsuzsa a Fortepannal 2016-ban Libri-díjat nyert. Ugyanabban az évben jelent meg Célia című regénye, amelyről ITT írtunk (a margós bemutatójáról pedig ITT).
Schein Gábor: Svéd
2015-ben az év legjobb könyvének választottuk Schein Gábor regényét, amely a múlt megismerhetőségének kérdését járja körbe. Schein Kovai Melinda Politika, hatalom és tudás a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain című disszertációjában bukkant rá az 1956 utáni változásokba beleőrült hithű kommunista nő, Stiller Anna történetére, a kórképet pedig kamaradrámaként működő, klausztrofób őrület- és indentitásregénnyé bővítette, melyben egy svéd diplomata, Grönewald úr keresi fogadott fia, Ervin múltjának nyomait egy mindkettőjük számára idegen közép-európai nagyvárosban, 2006 őszének könnygázfüstös Budapestjén. Schein nagyon aktuális kérdéseket tett fel, égető problémákat piszkált meg a regényben, amelyben egymásra vetülő sorstragédiákat láthatunk. Ezt írtuk róla:
„A regény maga a kulcsra zárt Lipót, melynek minden ablakából kisiklott sorsok, látszatéletek és hibás választások bámulják a kertet a párkányon szárított vizes zsemle fölött. A zárt terek némaságát Szőcs Petra fotói nyomatékosítják, melyek sorozatként és külön-külön vizsgálva is képzettársítások egész sorát indítják el. A fekete-fehér fotók az intézet falaiba ivódott őrület mementói, ismeretlen entitások diagnózisai, titkokat rejtő terek lenyomatai.”
Schein Gáborral készült interjúnk itt olvasható.
Solymosi Bálint: Vakrepülés
Komoly kritikai sikert hozott Solymosi Bálint Vakrepülés című regénye, ami a tiszazugi tanyavilág nyomorában felnőtt, érettségi előtt álló fiú küzdelmét mutatja be. 1977-ben járunk, Szegeden, amire az elbeszélő 1994-ből emlékezik vissza, a mozaikos emléktöredékeket próbálja meg rekonstruálni. A fiú a pszichiátriára menekül, hogy elkerülje a sorkatonai szolgálatot, de kiderül, hogy valószínűleg skizofrén, ezzel is magyarázhatók a szétesett, töredezett elbeszélői struktúrák. Solymosi prózáját átszövik az utalások Tandorira, Szentkuthyra, Nietzschére, Aranyra, Duchampra például. Nem könnyű, de erős olvasmány.
Szálinger Balázs: Köztársaság
Szálinger Balázs egyik legizgalmasabb vállalkozása volt az elmúlt évtizedben a Köztársaság című, 2012-ben megjelent kötet, amelyben három műnem: a líra, a dráma és az epika találkozik egymással. A könyv első része versekből áll, ezeket egy dráma követi, amely Kr.e. 75-ben játszódik, majd a harmadik világháború idején játszódó, utópisztikus Háború című elbeszélő költemény következik. Az erősen közéleti kötet nemcsak műfajokon visz keresztül minket, hanem időn és tereken is: napjaink Magyarországáról indulunk, aztán a római birodalomba utazunk, végül megnézzük, milyen egy szakítás a közeljövő Budapestjén. Látszatdemokráciák, totális diktatúrák, szerelem, vágy, féltékenység, hatalom, korrupció, a rendszerváltás kudarca, magyar néplélek – ez mind a Köztársaság témája. „Átírtad a törvényt? Te újat írtál?/ Többség, kisebbség voltál, abból éltél?/ Nagyobb akartál lenni a nagyobbnál,/ Ezért írtál a hazádról? Nocsak./ Megmondod, hogy melyik mozdulatod /Gondolt rám, és mi volt a gondolat?” (Rendszerváltás 2.0)
Székely Csaba: Bányavidék
Székely Csaba az egyik legfontosabb kortárs, magyar nyelven író drámaíró, akinek trilógiája Bányavidék címmel jelent meg a Magvetőnél 2013-ban. A drámák nagy sikereket értek el: a trilógia első darabját, a Bányavirágot a Színházi Dramaturgok Céhe, majd a Színházi Kritikusok Céhe is az évad legjobb drámájának választotta bemutatásakor, és a szerző megkapta érte a Szép Ernő-jutalmat. A sorrendben második műnek, a Bányavakságnak is több bemutatója volt már. A kötetzáró Bányavíz pedig az Örkény Színház drámapályázatát nyerte meg. Ahogy ezekből is látszik, Székely Csaba az évtized elején drámáival egycsapásra berobbant a magyar és nemzetközi irodalmi és színházi életbe. „A generációk kérdését tanulmányoztam. A Bányavirág egy 42 éves férfi sorsának bemutatásával kezdődik, aki maga is alkoholista, és körülötte mindenki öngyilkos lett. Az a kérdés, hogy hogyan jutottak el idáig. Sokan a szememre vetették, hogy nem nyújtok megoldásokat, kiutat, fényt az alagút végén. De magam sem látok ilyeneket” – mondta interjúnkban.
Szijj Ferenc: Agyag és kátrány
Szíjj Ferenc verseinek helyszínei ember nélküli, üres és elhagyott ipartelepek, gyárépületek, szolgálaton kívüli vasúti épületek, külvárosi utcák. Embert alig látni ezekben a terekben, maximum csak a nyomokban, amelyeket hagy maga után. A 2014-es Agyag és kátrány egészen különleges, a magyar lírában szinte semmihez sem hasonlítható kötet, amelynek középpontjában a sötétség és a fény játéka van, a ciklusok címei is erre utalnak, sőt a borító is egymásra vetített tizenhét képből áll össze. Képek különböző fénybeállításokban, nézőpontokból, versek, amiket hol a sötétség, hol a fény teremt meg, vagy a kettőjük közti viszony. Meglepően történetszerűen állnak össze a kötet versei, mégis az érzékelés játssza a legfontosabb szerepet, hiszen a fény és a sötétség a látás játéktere.
"Esik az eső és süt a nap, az árnyékok üveges fényben, / mint a frissen tört kátrány vagy szén, a napsütéses tárgyak / csillogó párafátylon át látszanak, gondolatban, miközben / nézem őket, kissé szét is esnek, vagy már össze se állnak, / a tűzfalak újrafakultak, a szokásos helyett ezúttal furcsa, / vigasztaló egyneműség, felhők vonulnak át az égen / egy színes képeslapról. Semmi sem biztos, de mindent / le lehet írni pontosan, és együtt az egésznek is van neve, / az sokat számít, pedig az ördög felesége, az milyen létező?"
Szilasi László: A harmadik híd
Szilasi László 2014-es regényében a harmincadik érettségi találkozóra gyűlnek össze az egykori osztálytársak: évtizedes sztorik buknak elő, ki kivel mikor, vagy éppenséggel miért nem. Itt botlik megint egymásba a Pestről hazalátogató Sugár Dénes és az izgága Nosztávszky Feri, aki még csak nem is ebbe az osztályba járt. Legalább annyira rejtélyes figura, mint az osztály egykori alfahímje, Foghorn Péter, aki állítólag utcazenész lett, vagy idős úriasszonyok kényeztetője, betanított munkás, esetleg dinnyeárus. Vagy egyik sem. A Kanadát megjárt Nosztávszky azonban a jelenlevőknél jobban ismeri Foghornt, és ragaszkodik is ahhoz, hogy megossza Denivel az ő történetét. A harmadik híd egy korszak, egy generáció és egy város csavaros regénye, ahol - ahogy kritikánkban írtuk - "ezúttal a melegedők, a ferencesek ingyenkonyhája, a privilegizált kapualjak, a szélfútta hidak és a város által kivetettek bokortanyái között vezet az út".
Szilasi László az elmúlt években két regénnyel is jelentkezett: a Luther kutyáiban saját betegsége történetét, a Kései házasságban pedig rendhagyó módon a vége felől írta meg egy szerelem történetét. (Kritikánk, beszámolónk.)
Szilasi László tavalyi Vaktérkép című sorozatunkban is szerepelt, a videót ITT tudjátok megnézni.
