Egy kapcsolat dinamikáját a résztvevők személyisége és egymáshoz való viszonya mellett a külső körülmények is erősen befolyásolják. A történelmi változások, a politika alakváltásai sokszor beszivárognak a hétköznapokba, ám tévedés lenne azt hinni, hogy Szilasi László új regényének hőseit alapvetően befolyásolná, mi történt Csernobilban vagy épp azon a napon, amikor Farkas Bertalan az űrbe ment. A szerelem topográfiáját nem, legfeljebb annak krónikáját központozzák a huszadik század második felének történelmi és társadalmi eseményei.
Az új regényben mindenesetre visszatérünk Árpádharagosra, először is annak uszodájába, ahol az idős Ilma szeli a vizet, miközben a felszín alatt suhanva „szaggatottan és szigorúan végiggondolja az életét”. Ez a szaggatottság aztán az egész regény szerkezetét meghatározza. A rövid fejezetek akár önállóan is megállnák a helyüket, és ezt a percepciót erősíti, hogy mindegyik egy-egy jól körülhatárolható történelmi, társadalmi momentumhoz köthető – így aztán a múltbeli események felidézésekor felvillan például az amerikai nagykövetséget elhagyó Mindszenty vagy épp a hétszáz méter mélyen rekedt chilei bányászok alakja. Mindezt viszont úgy kell elképzelni, akár a háttérben villódzó tévéképernyőt: habár tudatában vagyunk mindannak, amit a kéken izzó keret mutat, figyelmünk nagyon is az előtérben zajló eseményekre koncentrál.
Ott pedig egy közel hatvanéves szerelem inkább fonákja, mint színe mutatkozik meg.
Ilma a hatvanas évek közepén még egyetemistaként ismerkedik meg a nála nyolc évvel idősebb válogatott magasugróval, Gerendával. Kapcsolatukba akár kódolva is lehetne a házasság, a család, a közös gyerek, és alapvetően nem Ilmán múlik, hogy Kádár János legvidámabbnak tartott barakkjában ez a vágy végül teljesületlen marad. Közös – szerelemmel, csalódással, banális apróságokkal teli – mindennapjaik Ilma szemszögéből, belső monológjaiból, gondolatfoszlányaiból sejlenek fel előttünk (a dőlt betűs E/1-es betoldások ugyancsak a szaggatottság érzetét erősítik az olvasóban), így Gerenda motivációi, érzelemvilága jobbára ismeretlen terep marad az olvasó előtt is. (Az E/1-es reflexiókból időnként kihallani a férfit is, aki rendszerint intim, szégyellnivaló vagy megrázó pillanatokat idéz fel, viszont nem világos, hogy mindez a saját hangján vagy Ilma elbeszélése révén jut-e el az olvasóhoz.) Mindenesetre azt nem lehet állítani, hogy a férfi élete nyitott könyv lenne Ilma előtt.
Bár a nőnek erős meggyőződése, hogy Gerendával igazi power couple-t alkothatnának („ők ketten, együtt, legyőzhetnék a világot”), hamar bizonyossá válik, hogy szerelme életéből Ilma csak egy nagyon szűk keresztmetszetet ismer. Nagyjából annyit, amennyit a férfi hajlandó megmutatni neki. Egy örök várakozás az élete, ami az ő értelmezésében csak egyféleképpen végződhet, éppen ezért éri sokként, amikor a férfi végül mást választ. A megaláztatás akkor pörög teljes fordulatszámra, amikor az esküvői meghívóból kell megtudnia, hogy Gerenda megházasodik. És a menyasszony bizony nem Ilma lesz.
Hiába érzi úgy, hogy szimbiózisban létezik a férfival,
Gerenda alternatív életeiből a legtöbbször szinte semmi sem tűnik fel neki.
Szerethetünk-e valakit, akiről jóformán nem tudunk semmit? Valódi lehet-e az a szerelem, amelyet egy olyan ember iránt táplálunk, aki csak egészen kicsit enged közel magához? Ilmában reflektálatlanul maradnak ezek a kérdések, de olvasóként képtelenség a szőnyeg alá söpörni őket. Főleg azért, mert Gerendának is fontos igazodási pont marad Ilma: habár sokszor törvényszerűnek tűnhetne, hogy egy-egy csalódás után életútjaik élesen elváljanak, mégis kitartanak egymás mellett.
A mindennapok pedig peregnek. A tanítással, anyja ápolásával, titkolt és kevésbé titkolt találkozásokkal telített időszakokat a történelmi események, popkulturális újdonságok, össznépi traumák és látványosságok tagolják. A Tisza-cipős tornatanár egyre emelkedik a kisvárosi ranglétrán, ennek az útnak viszont Ilma legfeljebb szemlélője lehet, alakítója sosem. Pedig vágyna többre is, csak éppen minduntalan falakba ütközik – olyanokba, melyeket éppen a szerelme húzott saját maga köré. Az évek során mégsem engedik el egymás kezét, az idő múlásával pedig nemcsak a kapcsolatuk, hanem ők maguk is alapvetően változnak. Szilasi ezt legszemléletesebben a test változásaival demonstrálja: nem fél megmutatni azt, amit más rejteget. Nem mond felette értékítéletet, nem mondja, hogy szép-e vagy épp csúnya ez a test, egyszerűen elénk tárja:
„A negyvenes évei közepén járt, a háta kissé meghajlott, egyértelmű volt, hogy a hasán megjelentek az első zsírpárnák, az arca pedig lefogyott, a kemény vonalak közül előugrottak a csontok, idős Unkasz. (…) A válla összement. A csípője kiszélesedett. (…) A comb vékonyabb, a híres vádliban visszeres már az izomzat.”
Ilma mindezt már-már szenvtelenül, egy kívülálló pozíciójából állapítja meg. Tud objektív lenni a férfival szemben, ez viszont nem tartja vissza attól, hogy végzetesen belegabalyodjon a saját érzéseibe. Egy olyan kusza érzelemcsomó rabja, amiből képtelenség szabadulni, ha vannak is rá kísérletek, azokról már a legelején kiderül, hogy reménytelenek. Ilma úgy érzi, egyedül ő ismeri ezt a férfit, és egyedül ő képes arra, hogy lehántsa a társadalom, a szűkebb közösség, a család által rárakott burkokat, és még az sem izgatja, ha a különböző rétegek alatt nincs semmi sem. Ez az elfogadás az, amely részéről a kapcsolat alapját adja: „Igazából nem érdekelte, hogy öreg, elfoglalt, házas, gyerekes, híres és csak testnevelésileg iskolázott, elvetemült kokettkirály. (…) Telnek az évek, és még mindig ragaszkodik hozzá. Gerenda, gondolta, Gerenda mindörökké.”
Ilma szerelme rendíthetetlen és pont.
Hollywood meg elmehet a fenébe, és mindazok, akik szerint a szerelem csak egyféle lehet.
Mert lehet, hogy sokszor fájó és sóvárgó és többnyire egyoldalú, de azt nem lehet mondani, hogy Ilma szerelme ne lenne tiszta és állhatatos. Szilasi ebben a regényében pedig elegánsan pöcköli félre a mesterségesen kreált és pattanásig fújt rózsaszín szerelembuborékokat. Nála a szerelem csontig hatol, és ez még akkor is igaz, ha az a csont már nincs sehol.
