Fotó: Valuska Gábor
A múlt megismerhetőségének kérdését járja körbe Schein Gábor legutóbbi regényében, a Svédben, amit a Könyvesblog 2015-ben az év legjobb könyvének választott. Schein Kovai Melinda Politika, hatalom és tudás a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain című disszertációjában bukkant rá az 1956 utáni változásokba beleőrült hithű kommunista nő, Stiller Anna történetére, a kórképet pedig kamaradrámaként működő, klausztrofób őrület- és indentitásregénnyé bővítette, melyben egy svéd diplomata, Grönewald úr keresi fogadott fia, Ervin múltjának nyomait egy mindkettőjük számára idegen közép-európai nagyvárosban, 2006 őszének könnygázfüstös Budapestjén. Ervin nem más, mint Stiller Anna fia, akit 1956-ban Ausztriába juttatott, majd onnan a diplomata és a felesége vette magához. A levelekből, pszichiátriai feljegyzésekből összeálló múlt kézbesítésével Grönewald úr egy magyar orvost, Bíró doktornőt bízza meg, aki nemcsak egy elhazudott élet dokumentumait kézbesíti, hanem az örökölt tehetetlenség és a determinált szabadság illúziójának bizonyítékait is. Hiába került egy jobb élet reményében Stockholmba, Ervin sosem tapasztalja meg az igazi szabadságot és szeretetet, minden lépését a fogadott szüleitől örökölt szeretet- és cselekvőképtelenség határozza meg. A regényt Szőcs Petra fotói teszik teljessé, amelyek nem dokumentáló, hitelesítő viszonyban vannak a történettel, hanem kép és szöveg mellérendelő viszonyát erősítik. Schein Gáborral normális Magyarországról, pusztító békéről és 2006 kudarcáról beszélgettünk. A múlt megismerhetőségével kapcsolatban ne legyenek illúzióink. „A múltját senki nem tudja visszaszerezni, csak valaki más adhatja neki vissza.”
Mi fogta meg Stiller Anna történetében?
Az érdekelt, mi történik azokkal, akiktől elveszik a múltjukat, akár úgy, hogy tudnak erről, akár úgy, hogy nem. Stiller Anna, aki a Rákosi-rendszer idején hitt a párt politikájának helyességében, egész életében korrekt állampolgár szeretett volna lenni. Az 56-os forradalom és Kádárék hatalomra kerülése számára épp azt jelentette, amit ez a hatalom kommunikált: minden, amiben eddig hittél, rossz volt, nem volt igaz. Ráadásul ezt olyan emberek mondták, mint maga Kádár János, aki 1950-ig része volt a párt legfelsőbb vezetésének, részt vett a Rajk-per előkészítésében, majd 1956-ban a Nagy Imre-kormánynak is minisztere volt. Ha valakinek azt mondják, hogy amiben hitt, amit igaznak talált, az ebben a pillanatban már nem igaz, elbizonytalanodik a saját ítéletében, és folytathatatlanná válik egy olyan élet, ami a politikára fűzi fel saját azonosulásának módját. Ennek a nőnek semmi más célja nem volt, mint hogy a mindenkori hatalommal szemben lojális legyen, úgy, hogy eközben mégis előállítson valamilyen folytonosságot a saját életében. Az előző lojalitását megpróbálta valahogy átvezetni a következő lojalitásába, ez azonban teljességgel lehetetlen volt. Más módon természetesen, de Ervin esetében az örökbefogadás is azt jelenti, hogy megfosztódik életének első éveitől, ám ez nem önmagában válik problémává, hanem azért, mert nem tanulja meg, miként alakítson ki bensőséges, kiegyensúlyozott érzelmi kapcsolatokat. Nem tanul meg szeretni. Úgy érzi, a kapcsolataiban támadó zavaroknak ő az oka, de nem tudja, mit kell tennie azért, hogy jobb legyen. Az, hogy valakitől elveszik a múltját, nagyon jellemző és pusztító szituáció volt a 20. században. A rendszerváltás idején is sokakkal ez történt, hiszen 1989-ben azt mondtuk az akkori 50-60 éveseknek, hogy amiben hittek, amit gondoltak, hamis volt.
Kapcsolódó cikkeink:
Tetten érhető a korszellem a kórképeken, pszichiátriai dokumentumokon?
A lipótmezei kórképeken egészen biztosan. Nagyon komplex dokumentumok, rettenetesen gazdagok művelődéstörténeti, társadalmi tapasztalatokban, személyes történetekben, és természetesen arról is szólnak, mit tekint egy kor normalitásnak, mit betegségnek. Nemcsak a diagnózis olvasható le róluk, hanem az is, ahogyan az orvos viszonyult a beteg személyhez és a betegségéhez. Feltételezem, nagyobb történelmi fordulatok után megnövekszik azoknak a száma, akiknek elmekórtani történetében nagyon alaposan benne van a politikatörténet, de ez természetesen nem egyik napról a másikra történik.
2006-ban megszűnt Bíró doktornő munkahelye, bezárt a Lipót. „Magyarországon mindenkit normálisnak nyilvánítottak. Ha eddig lehetett is oka errefelé az emberfiának, hogy zavaros elképzelései támadjanak, ettől kezdve garantáltan nem lesz.” Egy ilyen kijelentést mellett nem mehetünk el annyival, hogy költői túlzás.
Ez természetesen egy nagyon ironikus mondat, mert rengeteg minden elmondható erről az országról, csak az nem, hogy a normalitás uralná, vagy a normalitást olyan könnyű lenne itt fenntartani. Persze bonyolult, mit értünk normalitás alatt. Én valami olyasmit, hogy a szavakat és a tetteket igyekszünk összhangba hozni egymással, hogy nem a hazugságok, a félelmek, az ostobaságok, a gazemberségek, a kiszolgáltatottság labirintusában kell élni, mint most, ahol van reménye a nyomorultnak. Ahol van levegő, tiszta lélegzetet lehet venni. Ahol nem fordul ki minden szó, minden érték magából. Az idézett mondat vonatkozik egyrészt a Lipótmező bezárására. Az a 860 beteg, akit az intézményben akkoriban kezeltek, egyszerűen nem érdekelte az államot, nem biztosított nekik új helyet. Az igazgató próbált ágyakat szerezni a városban: úgy tudom, végül 500 embert sikerült elhelyezni, a többi 360 ember, aki tartós ápolásra szorult, effektíve az utcára került, és közülük sokan egy éven belül öngyilkosok lettek. A pszichiátriai eredetű öngyilkosságok száma azóta is nagyon magas szinten áll Magyarországon. Másrészt azt hiszem, hogy ami ebben az országban zajlik, nagyon komolyan veszélyezteti mindenkinek a pszichéjét. Ha a rendszerváltás idején esetleg abban a reményben voltunk, és én bizony nagyon hittem benne, hogy a történelem már nem az lesz, amibe belehalunk, akkor ebben valószínűleg csalatkoztunk. Ma Magyarország nagyon kevesek otthona, és nagyon sokan érzik benne tehetetlennek, kiszolgáltatottnak magukat. Ebbe családok, generációk, intézmények pusztulnak bele.
A regény megírása előtt sosem jártam a Lipótmezőn, de később elmehettem a már lezárt intézménybe, ami számomra épületként is egyfajta szimbóluma mindennek: azóta is ott áll és rohad, senki sem tudja, mi lesz vele. Nemrég beszélgettem az utolsó igazgatóval, Nagy Zoltán professzorral, aki elmesélte, hogy az intézmény alapításától, az 1860-as évek végétől kezdve itt őriztek kórtörténeti dokumentumokat. Ez a felbecsülhetetlen kincs túlélte mindkét világháborút. A papírokat a vizesedő pincében tárolták, mert máshol nem volt jutott nekik hely, ám egy idő után gombásodni kezdtek. Soha nem volt pénz, hogy fertőtlenítsék és megőrizhetővé tegyék őket az utókornak, és amikor bezárták a Lipótot, az egészet, vagyis bő 140 év hihetetlen művelődéstörténeti anyagát egyszerűen ledarálták. A saját magunkról való tudás értékei mennek veszendőbe, és ebből az, ami a Svéd köré szövődik, csak egy igen pici terület.
Schein Gábor: Svéd
Kalligram, 2015, 208 oldal, 3000 HUF
Esernyők a Kossuth téren címmel 2014-ben közéleti-politikai esszékötettel jelentkezett. A kötetből egyenesen következett egy ennyire a jelenre reflektáló regény?
Nem, sőt nem is ebben a sorrendben keletkeztek, mert a regény első változata már készen volt, amikor az esszékötetet összeállítottam. Akkoriban az intenzív osztályon feküdtem, és az esszék javítgatásával töltöttem azt a pici időt, amikor éppen volt erőm. A Svéd első változatát 2014 tavaszán fejeztem be, aztán kiderült, hogy rákos vagyok. Van egy pont, amikor orvosilag kiderül a diagnózis, de az ember már korábban érzi, hogy valami nem stimmel. Én is éreztem, de be akartam fejezni a regényt.
A Svéd bemutatóján arról beszélt, hogy a betegség nyolc hónapja volt az egyik legszebb időszak az életében. Ezt utólag gondolja így, vagy már akkor is így érezte, amikor benne volt?
Közel sem volt biztos, hogy túl fogom élni, de már közben is azt érezte, hogy ez minden szenvedéssel együtt szép. Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy miért, azt hiszem, leginkább azért, mert úgy éreztem, valami olyannak a közelében töltöm minden percemet, amiben teljesen lecsupaszítva jelenik meg az élet minden viszonyulása, a szeretet, a félelem, az öröm, a reménykedés, a reményvesztettség. Ebben az időszakban egymáshoz ért a legtárgyiasabb ittlét, az ágy, a matrac keménysége vagy puhasága, a másik érintése, a fény, a szag, az, ami a másik ágyon történik, és nagyon közel került hozzám valami, ami más, mint ez a világ.
A Svédben egymás mellé rendelődik 1956, ami meghatározta Stiller Anna életének további alakulását, és 2006, a Lipót bezárása és az őszi zavargások ideje, ami egyben a regény jelenideje is. Milyen kapcsolat van a két évszám között?
Mindarról, ami 2006-ban történt, még nagyon sok mindent nem tudunk, a legfontosabb kérdésekre nem ismerjük a választ. A közvetlen átélés rétege annak a tapasztalata volt, hogy egy olyan nemzedékhez tartozom, amely soha nem érezte a saját bőrén, mi az, hogy háború. 1969-ben szültettem, a békés Európa egyik békés városában éltem. Érzékeltem, tudtam, hogy ez a béke is pusztító, más módon, alattomosabban az, mint a háború, mert minden részletében hazugságokon alapszik. De béke volt. Eközben tudtam, mert meséltek róla, hogy mi történt itt a háború alatt, tudtam, mi történt a családommal a holokauszt idején, milyen volt az ostrom, mi történt ’56-ban, a házakon még ott voltak a golyó ütötte nyomok, de mindez nem az én életemben történt. Tulajdonképpen gyerekkoromtól fogva azt éreztem, hogy a béke egy rendkívüli állapot, ami nem tudom, meddig fog tartani, hiszen azoknak az idősebb embereknek az életében, akiket ismerek, volt legalább egy háború. Ebbe csapott bele 2006, az első olyan alkalom, amikor azokon az utcákon, amelyeken járni szoktunk, megjelent a nyílt és politikai alapú erőszak. A város, amelyben éltünk, hirtelen CNN-közvetítésekben jelent meg, ez pedig mentálisan lezárt egy korszakot. Számomra akkoriban vált nyilvánvalóvá, hogy a legdrágább árat kell megfizetnünk az előző másfél évtized felelőtlenségeiért, hogy a köztársasági kísérlet elbukott, és hogy jó időre egyre nehezebb lesz itt még bármiben reménykedni. Ez egy közös és sokrétegű kudarcnak is a története.
1989-ben akkora lehetőséget kapott az ország, amilyet a történelmében évszázadok óta nem. Nagyon nagy munkával Magyarországból egy önmagát értő, kulturált, a változásokat kezdeményezően fogadó, a szegényeit segítő, felszabadult ország lehetett volna. Lett belőle az, ami volt, egy hazugságoktól és téveszméktől szenvedő, mindenhol ellenségeket gyanító, megdöbbentően műveletlen, simlis, kishitű, másokat lenéző, agresszív, rosszkedvű gnóm. Azt hiszem, pontosan még föl sem tudjuk mérni, mi ment veszendőbe rövid idő alatt. 1956, vagy inkább azt mondanám, 1957 óta nem sikerült mentális fordulatot elérni az országban. De úgy gondolom, mindebből most kellene tanulnunk, most kellene mindent megtennünk azért, hogy megértsük, miért történt így, mi történt velünk tulajdonképpen, hogy ha megkapjuk az esélyt a javításra, élni tudjunk vele. A regény persze csak regény, nem is akar több vagy más lenni, de ha jó, akkor ehhez járulhat hozzá.
Könyves Magazin 2016/1.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 HUF
Ervin apja, Grönewald úr szenvedélyes gyűjtő, aki a gyűjteményébe megszerzett tárgyakat fiktív eredettörténetekkel ruházza fel. Számára Ervin is a gyűjteményének egyik darabja. Bár a regényben a gyűjtő legfontosabb igéje a ’birtokolni’, Grönewald úr a fiával szemben erre sosem lesz képes, mert nem tud mellé saját történetet rendelni. Erről a Lázár! apa-fiú kapcsolata jutott eszembe, ahol a fiú mondja el az apa, ezáltal a család és a különböző nemzedékek történetét, a történelmi folytonosságokat. A Svédben viszont épp az a probléma, hogy ez fordítva nem működik.
Grönewald úr azután kezd el tárgyakat gyűjteni, és felruházni őket kitalált történetekkel, hogy a felesége apjától hozzájuk kerül egy asztal, amelyet Hitler Németországában egy zsidó családtól vett el az adóhivatal. Az elpusztítottak helyett tárgyak maradtak. A kitalált történetek arra lennének hivatva, hogy kitöltsék az elpusztított életek üresen maradt helyét, csakhogy ez lehetetlen. Ráadásul Grönewald úr is csak olyan módszerekkel tud dolgozni, ahogyan a pusztítás zajlott. Nyilvántartást vezet, kartotékokat ír. Ez persze megfelel a személyes alkatának. Minden viszonya tárgyviszony, birtoklás. Ha lehetséges volna, hogy olyan viszonyaink jöjjenek létre, amelyekben elmesélhető a történetünk, és a másik is el tudná mesélni a sajátját, az valószínűleg a béke korát jelentené. Ha az lenne a kérdés, hogy mi kellene ahhoz, hogy el tudjuk mesélni a történeteinket, akkor azt mondanám, kegyelem és könyörület. Abban a világban, amelyről a regény szól, ezek nincsenek jelen.
A könyv egyik fő tapasztalata is az volt számomra, hogy a múlt akkor sem válik feldolgozhatóvá és elmesélhetővé, ha sokat feltárunk belőle. Egyrészt mert a feltárás maga is lehet paranoid, és ha nem az, akkor is egyre mélyebbre vezet a múlt őrületszerű részleteibe. Másrészt a történeti időben végbe menő szakadások azt is jelentik, hogy időről-időre elveszítjük a megértés képességét a közelmúlt nyelvei és történései iránt. Szóval természetesen nagyon sokat kell dolgozni önmagunk megértésén, de kell valami, ami több ennél. Valami más. Hogy őszinte legyek, társadalmi méretekben nem tudom pontosan, mi az. A regényben az elém kerülő anyag igazsága által megszabott határokig mentem el. Regényen kívül azt mondanám, hogy az egyes ember esetében ez a több a feltárás és a megbocsátás együttes képessége lehet. Nem a másiknak a legnehezebb megbocsájtani, hanem saját magunknak, ez pedig mindenképpen szükséges, mert aki magának nem képes megbocsájtani, az másoknak biztosan nem fog tudni. Magunknak megbocsájtani viszont nem azt jelenti, hogy felmentjük magunkat, hogy nem is szembesülünk azzal, amit tettünk. Például a ma érvényes alkotmány szerint az 1944. március 19. és az első szabad választás között eltelt időszakra nézve az utóbbi a norma, ami azt jelenti, hogy nemzedékek múltját próbáljuk törvényesen elvenni, elmesélhetetlenné téve az életüket.
A Svédben rengeteg régi dokumentum található, levelek, kórlapok, feljegyzések. Mindent olvasni kell, minden információ épp olyan közvetetten jut el hozzánk, mint a szereplőkhöz, ez a közvetettség pedig a hitelességet is megkérdőjelezi. Létezhet jobb, hitelesebb módszer a múlt feltárására a nyilvántartásoknál, katalógusoknál?
Az európai kultúrában a megőrző emlékezet alapformája az archívum. Van egy másik típusú emlékezet is, ami nem őriz, hanem kitalál. Ennek egyik változata az irodalom, a történetmesélés; amikor történeteket mesélünk, akkor mindig kiegészítünk, elképzelünk, fikcionálunk. Azt hiszem, ez a kettő együtt hozza létre azt, amit az európai kultúrában emlékezetnek nevezünk. A hitelesség nagyon nehéz és fontos kérdés. Azt szoktuk gondolni, hogy a múlt leginkább a hiteles dokumentumok által férhető hozzá, de ez nem igaz, hiszen amit és ahogy megőrzünk, archiválunk, már az is egy csomó kitalációt, esetlegességet tartalmaz. Ez is egy érv amellett, hogy a múlt közvetlenül nem hozzáférhető. De ettől még lehet hiteles az is, amit megőrzünk, és az is, amit kitalálunk.
A cselekmény közvetettsége, a szándékolt és később már megtörhetetlennek bizonyuló hallgatás mennyire az európai magánykultúra, az idegenség, gyökértelenség kritikája?
Ez nagyon nehéz és nagy téma. Azt én is tapasztaltam, hogy a múlt dokumentumainak gyűjtése előhívja ezeknek a dokumentumoknak a kommentálását, a megfigyelések rögzítését. Ez nagymértékben összefügg a magán- és állami erőszakgyakorlatokkal, főleg Kelet-Európában. Magyarországon pontosan tudjuk, hogy ez mit jelent, mert gyakran kizárólag ügynökjelentésekből ismerünk meg mély magántörténéseket, fontos közösségi eseményeket. A III/III-as ügyosztály ügynökének perspektívájából látunk embereket, hallunk beszélgetéseket, ami egy rettenetes perspektíva. Felfoghatatlan, hogy olyan nyoma lesz egy életnek, ahogy a besúgója, feljelentője, az állami erőszak működése reprezentálja. Az életek dokumentálása nálunk erőszakot hívott elő, hiszen ez volt a célja. Amikor az állam dokumentált, a feljelentő, az ügynök és az apparátus bármit megtehetett a dokumentált személlyel, mélyen beleavatkozott az életébe. A személy puszta tárggyá vált. Az, hogy a regényben Grönewald úr éles tekintettel, de szívtelenül megjegyzeteli Ervin levelét, amely nem is neki szólt, szükségszerű következménye annak, hogy tárgyként viszonyul a saját fiához. Ugyanakkor ez egy kísérlet is, ez az egyetlen mód, ahogyan még beszélgetésbe tudnak lépni egymással, hiszen a jegyzeteket a nevelőapja halála után Ervin olvasni fogja. A nevelőapja minden felelősséget ráhárít. De nem biztos, hogy Ervinnek szüksége van a múltjával kapcsolatos tudásra, nem biztos, hogy meg tudja érteni, és nemcsak azért nem, mert a neki átadott szövegek egy része magyarul íródott. Kitérni azonban már nem igen tud előle.
Az, hogy Ervin Svédországba került, és ott egészen más életet élt, mint amilyet Budapesten élhetett volna, esélyt adhatott volna neki a szabadságra is. Arra, hogy az anyja története ne jelentsen számára terhet.
Szerencsés esetben így történhetett volna. Ugyanakkor ez azért egy három-négy éves gyerek esetében sem olyan egyszerű, mintha az ember mondjuk az egyik villamosról átszállna egy másikra, amelyik más útvonalon, máshova viszi. Ervin ugyanis egészen kiskorában került Ausztriába. Nem csoda, hogy elfelejtett mindent, ami azelőtt történt vele. De vajon nincs-e ott a nyoma bennünk annak is, amire nem emlékszünk, és amit senki nem mond el nekünk? Nincsenek-e következmények? A kérdés ma különben is nagyon aktuális. A kelet-európai családokban az egész huszadik század egyik visszatérő alapkérdése volt, és ma is sok családban az, hogy kivándoruljunk-e, vagy sem. Ha kivándoroltunk, jól tettük-e? Ha itthon maradtunk, nem tettük-e rosszul? A későbbi generációk aztán felteszik a kérdést, hogy miért nem vándoroltak ki a szüleik, és vajon velük mi történt volna, ha máshová születnek. Vagy ellenkezőleg, mi lett volna, ha otthon maradnak. Ez egész Európában, és a világon általános tapasztalat. Van olyan is, hogy nincs más értelmes választás, mint a menekülés, mint manapság Szíriában. Különben mindenki válaszol valahogy ezekre a kérdésekre, miközben nem biztos, hogy utólag egyetért saját korábbi döntéseivel. Mi abban növünk fel, hogy valamilyen természetes módon hozzátartozunk Magyarországhoz. A Szózat és a 19. századi irodalom számos alkotása is azt mondja nekünk, hogy kényszeresen hozzátartozunk Magyarországhoz, és tragikus dolog, ha kiszakíttatunk. Azt mondják nekünk, ezt jelenti az otthonosság. Pedig ez nem otthonosság, ez kényszeresség, ami ellenhatásként valamiféle vágy-és hiányjátszmának a közegébe helyezi az életet. Mindenesetre, aki innen elment, többnyire azért tette, mert itt kilátástalannak érezte az életét, vagy sokkal rosszabb kilátásokra számíthatott, mint máshol. A magyar irodalomnak bőséges mondanivalója van az otthontalanságról is. Jó lenne valahogy kiegyensúlyozottabb, békésebb lelki viszonyba kerülni az országgal. Tapasztalatom szerint ezen a kivándorlás sem sokat segít.
Pedig ez az otthontalanság szabadságot is jelent.
Olyan szabadságot, amitől sokan nagyon félnek. Olyan szabadságot, ami nagyon nagy őszinteséget, illúziótlanságot feltételez, és jó humorérzéket igényel. De ez nem függ össze szükségszerűen a kivándorlással. Magyarországon is vígan lehet otthontalanságban élni.
Önnek eszébe jutott már, hogy elmegy innen?
Ha jól tudom, a szüleimben felmerült a gondolat, de aztán csak gondolat maradt. Nem tudom, hogy ami történt, azt döntésnek lehet-e nevezni. Én sokkal szerencsésebb voltam náluk, mert húszéves koromtól hosszabb-rövidebb időszakokat mindig éltem külföldön, és ez már nem számított menekülésnek. Erre szükségem volt, és sokat köszönhetek ezeknek az időszakoknak. Nem tudom, hogy fog alakulni az életem, de nem tervezem, hogy elmegyek. 46 éves múltam. Az biztos, hogy ennyi idő alatt mélyen bevésett alkati vonásokká váltak bennem a lelki, viselkedésbeli válaszok, amelyeket az engem elérő itthoni valóságra adtam.
Az interjú eredetileg a Könyves Magazin februári számában jelent meg.
