Fotó: Németh Dániel/ Margó Irodalmi Fesztivál
Nem kell öregedő férfinek lenni, hogy Parti Nagy Lajos új verseskötete hatni tudjon, szögezi le a Létbüfé megnyitásakor Morcsányi Géza, elég, ha léptünk már közelebb a tükörhöz, hogy megvizsgáljuk, jól látjuk-e, amit, ha tudjuk, hogy mit jelent a kiszolgáltatottság, és értékeljük az olyan rímpárokat, mint a demizson-telizsong. Amikor 16 évvel ezelőtt először hallott Dumpf Endréről, a jobb keze volt gipszben, most a jobb lába van, úgyhogy valamit nagyon tudhat a kórházkertben lézengő létiparos, akinek őszológiai gyakorlatai, „szellemi, érzelmi, nyelvi bakugrásai” eltalálják, megkínozzák, és végtelenül boldoggá teszik az embert. PNL 14 éve, a Grafitnesz óta nem jelentkezett új verseskötettel, Dumpf akkor egyetlen ciklust írt, mostanra megeredt a nyelve, és egy „rahedli sötét töredékkel” gazdagította az olvasó őszológiai tudását, de az is lehet, hogy egyetlen hosszúverssel, attól függően, mennyire vesszük komolyan a töredékek közti csillagokat. Morcsányi remek kortesbeszélő, és tökéletes rajongó, az olvasó meg sosem űzi ki többé a fejéből azt a prozódiailag kevésbé jól sikerült kétsort, hogy A Létbüfé előtt, talpig feketében/Dumpf Endre áll, ceruzával (esetleg akciós túristaszalámival) a kezében. Az égbolt zárt, a Létbüfé a Margó harmadik napján nyitott a Teslában.
Parti Nagy Lajos: Létbüfé
Magvető Könyvkiadó, 2017, 248 oldal, 3499 HUF
Amikor az első pillanatokban megszólal PNL telefonja, a közönség biztos lehet benne, hogy nem Dumpf Endre hívja. Legalábbis nem olyan, aki benne van a magyar telefonkönyvben, itthon ugyanis hiány van Dumpfokból, míg a németek telefonkönyveiben és irodalmában túltengés. Még egy Dumpf nevű fűszerkereskedő is akad egy 18. századi szomorújátékban. PNL előbb ad nevet, és csak utána kezd el gondolkodni rajta, tétje a névnek akkor lesz, ha beül (a kezébe, a kötetbe), mint ahogy Dumpf Endre is csinálta. Létiparosa nevét még ma sem tartja teljesen jónak, mert picit beszélőbb, mint kellene, és előbb nyit Ady felé, mint ahogy a költői szándék eldönthetné, nyitni akar-e egyáltalán, de idővel ezzel a névvel is úgy lett, mint a sajátjával. Megszokta, de a könyvborítóra már nem írta volna ki, mint Sárbogárdi Jolánt, aki marad kisregény és színdarab, mert továbbírva nagyon elvékonyodna.
Bár PNL még mindig nem ismeri eléggé Dumpfot, az a hipotézise, hogy hőse kívülről tudja a magyar- és világirodalmat. Morcsányi szerint Dumpf a Létbüfében új figurának tűnik a Grafitneszhez képest, és valóban részletezőbb lett, PNL be is kalkulálta a két kötet közti összenézéseket, és a „rémületes meglepetéseket”, amik őt érik majd az összenézés miatt. Az új kötetben a gömbölyű formák és a szakítóélességek érdekelték, és míg a Grafitnesz maga felé fordította az őszológiai ciklust, a Létbüfé felzabálja azt. Ha anyagként használja a saját életét, abból még nem lesz mű, csak egy naptár, ami leltárba veszi a főbb csomópontokat, a mű ott kezdődik, ha ezt az anyagot összegyűri.
Dumpf Endre egyszerre dilettáns költő, és katarzisgyáros, megpakolja a Létbüfét halállal, szerelemmel, meghinti a költői szenvelgés gyémántporával, és bár alig árul el magáról valamit, mégis nagyon telt és teljes alaknak érződik. PNL tudja, hogy „érzelmileg pazarlóan” telített a kötet, leírólag értve akár négykötetnyinek is tekinthetjük, kissé felvizezve.
Mintha sötétedett volna a kép, mondja Morcsányi, és volt is erre költői szándék. Minden szögletesebb, sprődebb lett az elmúlt két év alatt, amíg PNL megcsinálta a könyvet, melynek anyaga 70-80 százalékban kész volt, csak sokat kellett vele billegni az átírás és a nézegetés között. Szöszölni, például. A Grafitnesz után más típusú versszövegeket nem nagyon írt, csak ilyen cím nélküli, sírós-nevetős töredékeket, amelyekben az ősztoposzt írja szét teljesen egy fiktív (kórház)kertben, ahogy azt már számos kollégája megtette előtte. Hosszúversekre nem állt rá a keze, de a kicsiket folyamatosan írta a mások mellett, tudta, hogy egyszer meg fognak jelenni, és tudja, hogy ha „temporálisan lehetséges”, a Dumpf-féle anyag újra megmozdul majd. Hiszen Dumpf miért ne vehetné elő 5-6 évente a jegyzeteit, húzhatna ki, írhatna át.
A szétírás egyszerre jelent rombolást és teremtést, a bevett formák, a 19-20. századi lírai őszök szétreszelését, kirakózást, szóművészkedést, melynek anyaga mindig ugyanaz, a nyelv, ami megteremti az élet-halál-szerelem toposzait egybeforrasztó mítoszokat az ősz köré. A hosszúversekről lemondani megkönnyebbülés volt, mert a töredékekben kevésbé kell megfelelni az elvárásoknak és a konvencióknak, amik beleállnak az ember kezébe, kevésbé áll fenn a komponálás veszélye, bár a kötet végén azt vette észre, hogy már-már komponált, Morcsányi pedig stratégiailag a legjobb pillanatban jegyzi meg, hogy épp egy kompon törte el a lábát. PNL ellenállt a narratívának, mert az olyasmi kiszámíthatatlan, és veszélyeztette volna a szöveg lebegését, végül csak lett eleje meg vége a kötetnek, hatszázötven töredékből kiesett száz, ha most venné elő, másik száz esne ki. Egyetlen egyoldalas vers került a kötetbe, szikrahóban kezdődik, és a gangon ér véget, vénlányai távoli rokonai Bodor Senkowitz nővéreinek.
Parti Nagy Lajos szövegterében minden töredék és minden egész
Parti Nagy Lajos tizennégy év után jelentkezik újra verseskötettel. A Létbüfé a költészet igazi mesterfoka. Parti Nagy lírai teremtménye, Dumpf Endre létiparos itt van újra. 2000 óta írja verseit a kórházkerttől a létbüféig és tovább. Sorai mögött ott a komplett lírai...
A Létbüfé versei nemcsak elégiaszerű, illékony és földközeli dalokként olvastatják magukat, de Morcsányi szerint erősen regényképzeteket is keltenek, mégpedig a kórházban és kórházkertben megforduló figurák miatt, akik lábon hordják ki saját történeteiket, amelyek mind nagyobb lélegzetet kívánnának. PNL ebből a gazdagságból is próbált visszavenni, hogy a szereplők miatt se kerüljön veszélybe a lebegés, de mit lehet tenni, ha Hold Ödönné inkább versbe kívánkozik, mint prózába, ráadásul többedmagával még a terhet is leveszi Dumpf Endre válláról, aki egyszerre túl- és alulemlékezik. A szereplőket Morcsányi egy ködös mezőről előlépve látja, mint a filmekben, PNL pedig nagyon vágyik egy akkora képernyőre, amin egyszerre többtucat töredékkel kirakózhat, mert valódi gondot okoz neki egyben látni a nagyobb szövegrészeket.
Megfosztja-e a szétírás a metafizikaiságától a halált, kérdi Morcsányi, a halállal szemben végtelenül tökéletlen az ember, válaszolja PNL, fél és védtelen, ezért inkább elkezd foglalkozni vele, hogy úgy érezze, képes uralni, bár a félelem ettől még nem múlik el. Bár ő sosem volt beteg, és kórházban sem volt soha, költőként „szórakozik a szenvedéssel”, ahogy azt a 20. század költészete is teszi, a Létbüfé világosait és sötétjeit pedig a költő kora (64 év, 2017. esztendő) is meghatározza. Dumpf Endre nélkül, alanyi költészetként azonban nem lehetett volna megoldani olyan ügyeket, mint a halál, kellett valaki, akire kiterjeszthet mindent, még ha a minden nagy része fikció is. Nem tudjuk azt mondani, amit tudunk, csak azt, amit akarunk, parafrazeál Morcsányi, PNL pedig bevallja, Dumpf Endre beülése (a kezébe, a kötetbe) óta bizonyos részeknél nem tudott pontosabban beszélni, már csak azért sem, mert hőse eléggé a jambust preferálja. Dumpf viszont még mindig az övé, tehát azt csinál vele, amit akar, illetve amit tud, és amíg ezt a tudás olyasmikben manifesztálódik, hogy már ébredés előtt/vályogomat vetem a véget/ törekedem vért és velőt/ mikor hold nem süt nap nem éget/ mint valamely épületet/habbá imádkozom a levegőt/ Isten nem tűr tökéletességet/engem nagyon szeret/megtart mint ágykeret/kívül-belül”, addig az olvasó 5-6 évente követi majd, bárhová is megy - a világirodalom bús alléitól a vörös hulladékkal megszórt őszi kórházkertig.
