Bauer Barbara új regénye a talajvesztettség állapotából vezeti ki főhősét, miközben három generáción keresztül mutatja meg, hogy miként ismétli magát a sors. A második világháború idején született Sándor hamar félárva lesz, és miután édesapja mellett otthonát is elveszíti, új életet kell kezdenie.
Hasonlóképpen változik meg Katalin jövője is, amikor 1916 nyarán hátrahagyja a biztonságot jelentő gyerekkori tájat. Ami pedig Terézt illeti, ő szintén a Kárpátok védelmező karjaiban nő fel, de talán mondanunk sem kell: egy napon menni kényszerül. De vajon merre visz a karakterek útja, és hogyan fonódik össze a történetük? A messziről jött fiú most különleges, éldekorált kiadásban kapható.
Bauer Barbara: A messziről jött fiú (részlet)
Prológus
Kiskunlacháza, 1950 nyara
A hangok már egészen távolinak tűntek. Elült a zsivaj, messze került a kárörvendő nevetés, a gúnyos beszéd. És vele távozott a félelem. Mintha sosem lett volna.
A fiú a nyirkos fűben ült, háttal a templomnak, a domboldalon, karnyújtásnyira attól a három szem érett vadkörtétől, amit kétségbeesésében hajított el.
Pedig néhány perce még mennyire vágyott rá, hogy beléjük haraphasson, hogy a puhára érett, sárga, apró gyümölcs édes levét érezhesse. Már nem volt sok a fán, csupán néhány napra elegendő, és azon is a madarakkal osztozott, de nem bánta. A vén, göcsörtös fa hosszú ideje megörvendeztette gyümölcseivel, amik eleinte még kemények voltak, fanyarak, tán kesernyések is, de aztán napról napra változtak. Egyre szebbek lettek, ízesebbek, lágyabbak, igazi lakomát jelentettek, és ahogy ragacsosabbá vált a húsuk, egyre jobban laktattak. Ebédig is kitartottak.
Talán éppen ezen a napon tűntek a legszebbeknek.
Miután felhúzta a kútból a vizet és elindult a magányos körtefa felé, már messziről kinézte magának őket. Hetek óta így tett, amióta csak felfedezte a kínálkozó reggelit.
Tavasszal a kopasz fával még mit sem törődött. Amikor virágba borult, megcsodálta, majd zöld koronája közt két alkalommal is megbújt, amióta pedig észrevette az apró gyümölcsöket, izgatottá vált. Éhes gyomra egyre nagyobbakat kordult, mígnem egy reggel levett egy szemet, és mohón enni kezdte az éretlen gyümölcsöt. Kettőt is magába tömött, aztán fogta a vízzel teli vödröt és loholt haza. Mire a kertkapuhoz ért, már élesen mart a gyomra, kétrét görnyedve rogyott le a tornácon.
De panasznak nem volt helye, az állatok szomjaztak, rá pedig várt még egy hosszú út a kútig.
Bárcsak elég erős lett volna, hogy egyszerre többet cipeljen, de hát kicsi volt még, a vödör pedig nagy.
Másnap nem evett a vadkörtéből, harmadnapon sem, de aztán a forró napsütés megtette a hatását, a gyümölcs szépen nőtt, kínálta magát, és még néhány napos ellenállás után a korábban görcsöket okozó körte a kora reggelek fénypontjává vált. Sokkal finomabb volt, mint a Pista bácsi gebéjének szánt répa, amiből néha elcsent egyet-egyet, vagy a dohos pincéből felhozott krumpli, az utolsó szemek még az őszről, amiket Kati néni szerint is már a moslékhoz kellene keverni, de hát vétek lenne a disznóknak adni, és különben is, valami érte az újat is, az is rohad. Ették hát. Ette ő, ette Kati néni és Pista bácsi is, ette az idős, vak nagymama, akivel az ágyán kellett osztoznia, és ette a disznó is.
Így sem lehetett egy szava sem.
Rendes, dolgos parasztemberek voltak, megvolt mindenük, hitük, becsületük, egészséges, felnőtt gyerekük, csak hát az asztalra nem került mindig jó falat. Lehet, nem jó, de legalább nem éhezünk – mondták, aztán szedtek. Először mindig az, aki a földeken dolgozott. De neki olykor megengedték, hogy elsőként merítse meg a merőkanalat, különösen a gőzölgő, sűrű levesből, mert az ritkán jutott. Ahogy azt is megengedték, hogy tanuljon. Ha iskolába járni nem is maradt ideje, mert a vízhordás után neki is művelnie kellett a földet, vasárnaponként átmehetett az öreg tanítóhoz, aki átvette vele a heti anyagot.
De a körtefa sem adott mindig örömöt.
Egy napon már másodszorra ment vissza kúthoz, és éppen másodszorra állt meg teli vödrével a körtefa alatt, amikor észrevette a nálánál nagyobb gyerekeket. Éppen olyanok voltak, mint otthon, a faluban, bár amikor utoljára látta őket, még tél volt, nagy hó, így az utolsó kép, amit róluk őrzött az emlékeiben, másként festett.
Otthon történt, innen messze, az iskola előtt, a templommal szemben, több mint fél éve már.
Ott búcsúztak. Nem volt ez igazi búcsú, csak amolyan összenézés. Villanás. Idő sem volt többre, menni kellett, így az iskola falát támasztó, hidegtől piros arcú, posztókabátjukat a nyakukba húzó cimborákra éppen csak odasandított.
Rajta is kabát volt, vastag, a nagyanyja szőtte. Azt rángatták a lányok. A húgai.
Nekik is menniük kellett, noha máshová, és bármennyire is könyörgött, nem tehetett semmit ellene. Megy, ha az édesanyja így döntött, pedig bármit megtett volna, csak hadd maradjanak együtt, hadd vigyázzon a lányokra. De nem lehetett.
Sírtak, még ha a legkisebb nem is értette, hogy miért, mégis keservesen könnyezett.
Elválnak, érezte, hogy valami változik.
Ekkor látta utoljára a barátait, a kabátjába csimpaszkodó húgait, és a kissé távolabbról figyelő nagyszüleit. Csak álltak és nézték a jelenetet, a síró lányokat, az indulást, a szemükben olyan fénnyel, amit nem leplezett a kora reggeli ködpárás lélegzet sem.
Azóta az édesanyja is csak egyszer látogatta meg. Akkor is alig beszéltek, csak nézte őt, és nem értette, hová lett az aranybarna, csillogó, hosszú haja, amit ritkán látott, mert mindig a tarkójára feltekerve viselte, akárcsak a nagyanyja.
Látszólag ezek a fiúk sem voltak mások ebben az idegen faluban.
Csak az évszak változott, és vele a viselet. Napbarnított, sovány gyerekek nézték, talán egy-két évvel lehettek idősebbek nála. Először azt gondolta, barátkozni jönnek hozzá, a vizet hordó fiúhoz, vagy segíteni, mint néhány nappal korában a cigány, aki kivette a kezéből a súlyos vödröt és egészen az útelágazásig cipelte helyette, nem először már. De ezek a gyerekek nem segíteni jöttek, és a szemükben nem látszott barátság. Csak figyelték őt, összefont karral, messziről, aztán elindultak felé. Végigmérték, lelencruháját gúnyolták, a vödrét döntötték, a körtéjét hajították, a kezét csavarták, de a vért a szájában már a földön fekve, magányában érezte. Már nem voltak sehol. Mintha ott sem lettek volna, csak megvető nevetésüket hallotta még. Az ott maradt a fülében.
Nem sírt. A szétszóródott körtéket nézte, amikor egy kéz megragadta a felborult vödröt, elvitte, friss vizet húzott, aztán elindult vele. A cigány volt, ezúttal a fiával baktatott.
Nem szólt, csak vitte a súlyos terhet, ami neki nem tűnt nehéznek.
A fia vissza-visszanézett. Maszatos volt, mezítlábas, sovány gyerek, de nagymosolyú, a feje tetején pedig sűrű szénfekete haj kócolódott. Az apja már elöl járt, amikor a gyerek visszaszaladt. Nem szólt, csak intett a fejével, aztán a kezét nyújtotta, de szorítás helyett körtéket adott. Szétszóródott, érett gyümölcsöt.
Az útelágazásig együtt mentek, és mire elváltak, már a körtének sem volt véríze.
Aznap éjjel nagy vihar tombolt. Hajladoztak a fák, jégeső verte a határt. Még a macska is besurrant a padlásfeljáró mellé felhalmozott farakás mellől, pedig szeretett ott aludni, de a dühöngő ég felborzolta a hátán a szőrt, és vinnyogva rontott be a szobába, amely ekkor már rémisztő fényárban úszott a szakadatlan villámlásoktól. Aztán amilyen hirtelen jött, úgy vonult le a nagy vihar. A helyét felváltotta a csendes, monoton esőverés.
A macska is dorombolni kezdett, ott, ahol a lányoknak kellene most gubbasztaniuk.
Mert ha vihar volt, mennydörgés, féltek a testvérei. Olyankor mindig összebújtak. Futottak a bátyjuk mellé, be a takaró alá, ő pedig kétoldalról magához vonta őket, mindaddig, amíg el nem múlt a remegés. Ilyenkor már a tomboló vihar sem számított, hisz volt palástként ölelő védelem, és volt néhány kedves szó és vidám történet a takaró alatt. De ők most távol voltak, messze a védelmező testvéri öleléstől.
Hosszúra nyúlt az éjszaka, fájt a fiú teste és lelke is. Álmában szétgurultak a körték, mint sziklák görögtek le a domboldalon, a vödör vize árként zubogott utána, a nagyfiúk óriásokként közeledtek, de az ütéseik álmában nem fájtak. Mintha valami megvédte volna őt.
Hajnalra elvonultak a komor felhők, már nyoma sem volt sem viharnak, sem jégnek, de a monoton esőverésnek sem, csak a föld pöfögte magából az éjszaka lezúduló vizet.
Csillogott a határ, amint a nap sugarai egyre magasabbról és magasabbról követték a fiú útját, a fények megtörtek a hátramaradt esőcseppeken. A szél lefektette a kalászt, ágakat tört, leverte a gyümölcsöt. Nehéz volt a lélegzet.
Sűrű, eső áztatta dunsztot borított a völgyre.
A kút mélyéről felhúzott hideg víz most különösen jólesett. Nem először mosdott itt, messze a háztól, friss vízben, elsőként. A háznál ő csak a harmadik lehetett, és bár a lavór szép volt, virágmintás és a nagyanyjáéra emlékeztette, a damaszt pedig, amibe törölköztek, élére vasalt, jó szagú, mire rá került a sor, a friss víz tetején már elszürkült szappan úszott, nem látszott az edény aljára festett levendula, a damasztban pedig, bármennyire is kereste, nem találta a vasalt ruha illatát, azt, amit az édesanyja körül is érzett, amikor otthon még ő hajtogatta a sok-sok anyagot.
Most is inkább a kút mellett mosakodott, jeges vízben, szappan nélkül, de elsőként, a bőrét pedig vasalt damaszt helyett a nap szárította, de nem bánta.
Jólesett a felfrissülés.
Nem volt idő ábrándozni, újra leengedte a vödröt, hallotta, amint a feneke eléri a víz felszínét, érezte, amint megtorpan, majd elsüllyed, megrántja a láncot, vele a fiú kezét. Egy pillanat csak, már tele is van, és ő húzza a nehéz terhet. Ellenáll. Áttöri a felszínt, meglódulna, de lassítani kell, különben megbillen, és akkor oda a víz. Már csak a kiemelésnél kell vigyáznia, de az is sikerült. Sokat erősödött. Eleinte nem találta a fogást, de azóta túljárt a kút eszén. Rönköt tett a káva mellé, arra állt, és a vödör súlyát is megszokta már.
Elindult visszafelé. Cipelte a terhét felfelé a domboldalon. Már csak három körtét talált, eső mosta, apró, érett szemeket. A markába fogta, ezúttal nem ette meg őket. A reggeli mellé szánta, amit az asztalnál megosztanak vele, és amihez most ő is hozzá akart járulni.
Fotó: Adrienn V Thomas/Wikipédia
