A kanadai írónő Anne Shirley-köteteit és a belőlük készült sorozatot itthon is imádták az olvasók és a tévénézők, ahogy az Avonlea Krónikákat és szereplőiket is. Most egy új hősnőjét ismerhetjünk meg, Emily Starrt. Saját bevallása szerint Emily áll legközelebb az írónő személyiségéhez, sőt, a kalandjaiból több meg is történt Montgomery-vel. Emily édesanyját már korábban elvesztette, most pedig az édesapja is meghalt. Rokonai veszik magukhoz a New Moon Farmon. A helyszín ismét a Prince Edward-sziget, ahol Emilynek meg kell küzdenie a szigorú Elizabeth néni szabályaival, és a csípős nyelvű, kíméletlen iskolatársak is próbára teszik a türelmét.
Lucy Maud Montgomery: Emily
A New Moonban töltött első szombaton és vasárnap Emilynek egy halom új, főként élvezetes élményben volt része. Ha igaz a mondás, hogy „szívdobbanással mérjük az idő múlását”, Emily két évet élt át azon a két napon, amelyek mindig káprázatos emlékként bukkannak fel emlékezetében. Attól a pillanattól fogva, hogy lejött a hosszú, fényesre csiszolt lépcsősoron a négyszögletes hallba, amelyet lágy, rózsaszínű fénnyel árasztott el a bejárati ajtó vörös üvegtábláin át bezúduló világosság – minden lenyűgöző volt. Elragadtatással kukucskált keresztül az üvegtáblákon. Különös, megkapó, vörös világot látott. Úgy vélte, az ítélet napjához illene ilyen természetfölöttien vöröslő ég.
Volt valami vonzó az öreg házban, amit határozottan érzett, de túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja.
Ez a ház egykoron tevékeny menyasszonyoknak, anyáknak, feleségeknek adott otthont, s még mindig körüllengte szerelmeik és életük atmoszférája, amit mindeddig nem száműzött Elizabeth és Laura vénkisasszony-korszaka.
Azt hiszem, szeretni fogom New Moont – elmélkedett magában a saját gondolatától ugyancsak meghökkent Emily.
Laura néni reggelihez terített a korai napfényben ragyogónak és derűsnek tetsző konyhában. Most még az a fekete lyuk sem volt kísérteties – közönséges padlásfeljáróvá változott. A vörös homokkőlépcsőn pedig maga Kotnyeles trónolt, és olyan elégedetten csinosítgatta a szőrét, mintha egész életében New Moonban lakott volna. Emily nem tudta, de Kotnyeles már megrészegült a harci diadaltól, ugyanis hajnalban egyszer és mindenkorra megtanította az istállóbeli macskáknak, hol a helyük. Jimmy kuzin nagy, sárga kandúrja félelmetes verést kapott, megtépázott bundájáról nem is beszélve, jó néhány karomnyom éktelenkedett a képén; egy hetyke, fekete macskahölgy pedig, aki igencsak nagyra tartotta magát, úgy vélte, hogy ha ez a keskenypofájú betolakodó, ez az isten tudja honnét szalasztott cirmos New Moonban marad, ő aztán nem.
Emily a karjába vette Kotnyelest és cuppanós puszit nyomot a kobakjára, mégpedig Elizabeth néni legnagyobb elszörnyedésére, aki épp a nyári konyhából igyekezett át a teraszon egy jókora tányér sistergő szalonnával.
– Meg ne lássam még egyszer, hogy macskát csókolgatsz! – adta ki a parancsot.
– Igen, úgy lesz – egyezett bele jókedvűen Emily. – Majd csak akkor csókolgatom, ha nem látod.
– Nem vagyok kíváncsi a pimaszságodra, kisasszony. Egyáltalán nem csókolsz meg macskát, világos?
– De Elizabeth néni, nem a száját csókoltam meg. Csak a feje búbját, a két füle között. Olyan kellemes... nem akarnád kipróbálni egyszer, milyen...
– Elég legyen, Emily! Épp eleget beszéltél. – Elizabeth néni faképnél hagyva a szerencsétlen képet vágó kislányt, fenségesen bevitorlázott a konyhába. Emily érezte, hogy megbántotta a nénjét, de fogalma sem volt, hogy mivel és hogyan.
Mindazonáltal az elé tárulkozó látvány olyan érdekesnek bizonyult, hogy nem sokáig aggódott Elizabeth néni miatt. Ínycsiklandó illatok szálltak felé a nyári konyhából – a ház sarkán lévő, rézsútos tetejű kis épületből, ahová nyáron beállították a nagy tűzhelyet. Miként a legtöbb épületet New Moonban, ezt is sűrűn benőtte a vadszőlő. Tőle jobbra terült el az „új” gyümölcsös, amely most gyönyörű virágdíszben pompázott ugyan, de mindent számba véve hétköznapi hely volt, mert Jimmy kuzin a legmodernebb módszerekkel művelte, és szemes takarmányt termesztett a teljesen egyforma fák egyenes sorai közti széles sávokon.
Viszont a pajtához vezető ösvény túloldalán, közvetlenül a kút mögött volt a „régi” gyümölcsös, ahol – mint Jimmy kuzin mesélte – a haranglábak tenyésztek.
Ragyogó helynek látszott: a fák saját, édes akaratukból dugták ki fejüket a földből és nőttek különleges formájúra, kékszemű borostyánszőlő tekeredett a törzsükre, és csipkerózsabokrok takarták el a kerítés szürke palánkját. Szemközt lankás domboldal zárta le a két gyümölcsös közt a kilátást. Hatalmas, fehér nyírfák borították, azok közt álltak New Moon nagy csűrjei és istállói; az új gyümölcsös mögött pedig kedves, vörös út kanyargott felfelé egy dombra, fel, csak fel, amíg úgy tetszett, eléri az élénk kék eget.
Túlcsorduló tejessajtárokkal kezében Jimmy kuzin jött lefelé az istállóktól, s Emily szaporán szedte a lábát, hogy lépést tartson vele a nyári konyha mögött lévő tejfeldolgozóba. Soha életében nem látott, sőt még csak el sem képzelt ilyen gyönyörűséges helyet! Magas balzsamfenyőktől körülölelt, hófehér kis épület volt. Szürke tetejét – mintha kövér, zöld bársonyegerek volnának – mohapárnák pöttyözték.
Páfrányokkal szegélyezett, hat homokkőlépcsőn kellett lemenni, aztán kinyílt egy fehér üvegtáblás ajtó, és újabb három lépcső következett lefelé. Akkor egy tiszta, párásán hűvös, földszagú helyre jutott az ember, melynek ablakait zsenge komlóindák finom smaragdja szőtte be, s tejjel teli, lapos, fényes fajanszedények sorakoztak a széles fapolcokon. A tejet pedig olyan vastag tejszín fedte, hogy az már határozottan sárga volt.
Laura néni várta őket, aki először üres edényekbe szűrte a tejet, majd lefölözött néhány teli edényt.
Emily igencsak remek elfoglaltságnak találta a tejlefölözést, amit nagyon szeretett volna kipróbálni.
És nagyon szeretett volna ott helyben leülni és megörökíteni ezt a kedves tejfeldolgozót, de sajnos nem volt már meg a naplója. Persze a fejében attól még írhat. Lekuporodott hát az egyik homályos sarokban álló háromlábú sámlira és nekilátott. Olyan csöndben ült, hogy Jimmy és Laura teljesen megfeledkezve róla visszamentek a házba, aztán pedig vagy negyedórát hajkurászták őt, amire rátaláltak.
Reggeli után Elizabeth néni közölte Emilyvel, hogy ezentúl az ő feladata lesz reggelente kihajtani a teheneket.
– Jimmynek jelenleg nincs bérese, így megtakaríthatunk neki néhány percet.
– És nem kell félned – tette hozzá Laura néni. – A tehenek olyan jól ismerik az utat, hogy maguk is odatalálnak a legelőre. Te csak követed őket és becsukod a kapukat.
– Nem félek – szögezte le Emily.
Márpedig félt. Fogalma sem volt a tehenekről, mindazonáltal eltökélte, hogy a Murray-k még csak nem is sejthetik, hogy egy Starr bármitől is megijedhet.
Gőzkalapácsként vert a szíve, amikor vitézül nekivágott az útnak, de úgy találta, Laura néninek abszolút igaza van, és a tehenek nem is olyan bősz vadállatok. Súlyos léptekkel baktattak keresztül a régi gyümölcsösön, majd a mögötte elterülő, juharfákkal beültetett cserjésen, aztán egy kanyargós, páfrányokkal szegélyezett ösvényen, ahol Szélasszonyság duruzsolva leselkedett a juharfák között.
Emily addig ácsorgott a legelő kapujában, míg mohó tekintetével le nem fényképezte a táj teljes domborzatát. A legelő egymást követő zöld halmokban folytatódott egészen a híres-neves Blair Waterig, amely majdnem tökéletesen kerek tavacska volt, meredek, füves parttal. Mögötte a Blair Water-völgy következett, telis-teli a gazdaságok épületeivel, még távolabb az öböl óriási kanyarulata és a tenger fehér tarajos hullámai. Zöld árnyékok, kék vizek lenyűgöző vidéke tárult Emily szeme elé. A legelő egyik sarkában volt a régi kőfallal elkerített magántemető, ahová a megboldogult Murray-ket eltemették. Emily szívesen odament volna, hogy felfedezze, de nem igazán mert bemenni a legelőre.
– Amint jobban kiismerem a teheneket, rögvest bemegyek – rendezte el magában a kérdést.
Jobbra, egy fiatal nyírfákkal és erdei fenyőkkel borított, meredek dombocska tetején szürke, viharvert ház állt. Azon nyomban felkeltette Emily kíváncsiságát. A külseje ellenére nem látszott réginek, és úgymond csak félig-meddig készült el: a tetejét zsindely fedte, de az oldalait már nem, az ablakai pedig be voltak deszkázva. Miért nem fejezték be? Takaros kis háznak tűnt, amelyet lehet szeretni, ahol szép székek, melengető tüzek, könyvszekrények, doromboló cicák és titkos szögletek bújnak meg.
Ott helyben elnevezte Befejezetlen Háznak, és sok-sok órát töltött el később gondolatban a befejezésével: hozzáillő bútorokkal rendezte be és benépesítette az odaillő emberekkel és állatokkal.
A legelő bal oldalán teljesen más jellegű ház állt: nagy, régi, borostyánnal benőtt, tetőteraszos, manzárdablakos épület, amely az érdektelenség és ápolatlanság levegőjét árasztotta. A nyesetlen fákkal, elburjánzott bokrokkal benőtt, elhanyagolt gyep egészen a tóig húzódott, ahol hatalmas fűzfák hajoltak a víztükör fölé. Emily eltökélte, hogy az első adandó alkalommal kikérdezi Jimmyt ezekről a házakról.
