A fiatal osztrák szerző szinte azonnal berobbant az irodalmi köztudatba, amikor rögtön az első regényével a szakma legrangosabb elismerései közé tartozó Német Könyvdíjra jelölték, melyet végül 2023-ban nyert el Valós idők című következő kötetével. Ezt a nem mindennapi felnövéstörténetet korábban azért szerettük, mert nemcsak egy bécsi elitiskola fojtogató légkörébe nyújt betekintést, hanem hihetetlen magabiztossággal kalauzol minket a számítógépes játékok univerzumában. A Nem úgy, mint ti lapjain (itt beleolvashatsz) ugyanez a helyzet a foci világával: Tonio Schachinger még azokat is berántja, akiket egyébként teljesen hidegen hagy a sportolók élete.
Párkapcsolati dráma?
„Akinek nincs Bugattija, el se tudja képzelni, Ivo most épp milyen kényelmesen ül” – szól az első mondat, ami nagyjából előre is vetíti, hogy mire számíthatunk a főhősünktől. Ivo Trifunović nemcsak kőgazdag, hanem tehetséges is, ráadásul megvan mindene: nagy ház, két szép gyerek és csinos feleség, aki bármikor rendelkezésére áll, hogy kielégítse az igényeit.
Talán mondanunk sem kell, hogy valami mégis hiányzik a tökéletesnek látszó hétköznapokból.
Feltűnik a férfi egykori szerelme, a még mindig ellenállhatatlan Mirna, innen pedig már nem okoz túl nagy meglepetéseket a cselekmény. Szenvedélyes viszonyba kezdenek, ami totálisan szétzilálja Ivo gondolatait, mígnem rájön, hogy mégiscsak a családja mellett van a helye. A Nem úgy, mint ti innen nézve könnyűszerrel lehetne egy sablonos szerelmiháromszög-történet is némi focival megspékelve, Schachinger viszont jóval izgalmasabb író ennél.
Mi köze a félrelépésnek az identitáshoz?
Bár a regény nem moralizál túl sokat a témán, a megcsalás szokásos dilemmáit nem kerüli ki: vajon meddig tartható fenn egy titkos kapcsolat anélkül, hogy maradandó károkat okozna? „Azok a legerősebb érzések, amelyek csak rövid ideig tartanak, vagy azok, amelyek nem múlnak el?” Ivo számára Mirna feltűnése a múlt egy darabkáját hozza vissza: mindketten a hajdani Jugoszláviából származnak, a nő bosnyák szavakat mond szex közben, és egyre erősebb nosztalgiát ébreszt a főszereplőben egy olyan életszakasz iránt, amikor még nem hullott minden az ölébe és voltak álmai.
Mirnával éppen ezért „pusztán csak beszélgetni tulajdonképpen rosszabb, mint futólag lefeküdni egy húszéves modellel”.
Ivo hiába nem volt mindig olyan, mint az őt körülvevő közeg, mostanra igencsak távol került a komfortzónájától, hogy olyasvalakivel ismerkedjen, akinek ennyire eltérnek az érdeklődési körei. Mirna ugyanis nemcsak gyönyörű, hanem Ivo ismerőseinek nagy részével ellentétben egyetemet végzett, otthonosan mozog a politikában, és még a szex sem a megszokott, pornófilmekből vett frázisok mentén működik vele.
Főhősünk ismeretlen terepen mozog, pedig „neki még soha nem esett semmi a nehezére az életben”.
A viszonyt végül ő rekeszti be, aztán az utolsó oldalakhoz érve majdnem végzetes tragédia történik, és ez visszazökkenti a családot a „normális” kerékvágásba. Ekkorra azonban rájövünk, hogy nem is annyira a sztori befejezése foglalkoztat minket – ami a maga nemében kissé sablonosnak is mondható –, hanem egyre jobban meg akarjuk fejteni Ivót. Hogy lehet, hogy miközben sokszor borzasztóan irritál minket, mégsem tudjuk utálni?
„Ez a kéjes arrogancia”
A Valós időkhöz hasonlóan ebben a regényben is fontos szerepet kap Bécs, ahol Ivo a gyerekkorát töltötte, mielőtt még olyan híres csapatokhoz került volna, mint a Real Madrid vagy a Chelsea. Ausztria fővárosa arroganciát sugároz: a világ közepe és mintha tudná is magáról. Éppen ezért passzol kiválóan Ivóhoz, aki sokáig úgy érezte, ő „a középpont, a nap, ami körül az univerzum forog”. Komoly írói vállalkozás egy ennyire egocentrikus és beképzelt, ám mégsem teljesen unszimpatikus focistát hitelesen megteremteni, anélkül, hogy erőltetett lenne a végeredmény, Schachingernek viszont határozottan sikerül.
Bár elképzelhető, hogy eleinte nehezen kapják el az olvasót a mondatok, ha ráérzünk az elbeszélés logikájára, garantáltan jól fogunk szórakozni.
A cselekményt harmadik személyben követjük, de végig Ivóra fókuszálunk. A szerző sziporkázik az – általában nem túl magasröptű, de annál viccesebb – eszmefuttatásokban. Főhősünknek ugyanis sarkos véleménye van mindenről: az újságírók például szerinte „a legnagyobb semmirekellők”, akiknek a munkáját „egy idomított majom is meg tudná csinálni”. A viselkedése alapján Ivo Trifunović valószínűleg nem lesz minden idők legpozitívabb regényszereplője, de ahogy már többször említettük, haragudni sem tudunk rá őszintén.
„A játék egy fényszóró, amely nem tűr megállást”
Biró Zsombor Aurél fogalmazza meg a könyv – egyébként zseniális – utószavában, hogy Ivo sosem nőtt fel igazán: „szerelme infantilis szerelem, tele vágyálmokkal, képzelgésekkel, játszmázós egóharcokkal. Dühöngése infantilis dühöngés tányérdobálással, valódi erőszakot nélkülöző, de annál ijesztőbb indulatrobbanásokkal és gyomorszorító, klausztrofób megbánással. Még a nárcizmusa is infantilis nárcizmus.” Valójában egy nagy gyerekkel van dolgunk, aki mindent azonnal akar, és kiborul, ha nem sikerül, de közben ott van benne egy szeretetéhes kisfiú is, amivel a felesége is tökéletesen tisztában van.
Ivo szemében még a családjuk is olyan, mint egy focicsapat, amelyben ő „a legfontosabb játékos a pályán”.
Az már tőlünk függ, hogy mennyiben értékeljük happy endként a Nem úgy, mint ti befejezését, de az biztos, hogy Tonio Schachinger kiváló arányérzékkel rajzolja fel a karaktereit, jól vegyítve humort és empátiát. És nem mehetünk el amellett sem, hogy milyen izgalmas és árnyalt képet fest a futballvilágról: megmutatja, miként tartja gyerekszerepben maga az intézményrendszer is a profi sportolókat, de azt sem tagadja el, hogy a foci összehoz, és tényleg lehet hivatás. Csupán arra kell figyelni, hogy időnként feltegye magának az ember a kérdést: kik vagyunk a hivatásunkon kívül, és milyen értékeket szeretnénk követni?
Ha olvasnál még a futballról, ezeket a könyveket ajánljuk, ha pedig inkább a szerelmiháromszög-szál fogott meg, ezt a listát neked találták ki.
Fotó: Anna Breit/Rowohlt Verlag
