Romániában járunk, 1989-ben, az Aranykorként emlegetett Ceaușescu-uralom végnapjaiban. Az ország egyik felének a diktátor szörnyeteg, a másik fele úgy gondol rá, mint a Föld legfontosabb emberére. Van valaki, aki megelégeli, hogy a Román Kommunista Párt vezetője napról napra mélyebb gödröt ás 23 millió ember számára, és megpróbálja meggyilkolni, hogy aztán elkezdődhessen egy több mint 400 oldalon át terjedő hajsza utána, amiben senki nem pont az, aminek mutatja magát.
Az igencsak magabiztos címet viselő könyv, a Minden idők legjobb regénye (olvass bele!) Daniel Bănulescu román író A világ legszebb történetének nevezett regényklánjának utolsó része, ami önálló műként is olvasható. Az első rész, a Csókolom a segged, szeretett Vezérünk! 2014-ben, a második, A Sátán a szívedre vadászik 2017-ben jelent meg magyarul a Scolarnál (sőt, van egy harmadik kötet is, ami magyarul meg sem jelent, az Akarod, hogy a Paradicsomba küldjelek?), a befejező részt a Typotex kiadó adta ki Szonda Szabolcs fordításában.
A disztópikus történelmi eposz sűrű párbeszédekkel, szinte drámai szövegként áramlik. A szerző elképzel egy alternatív történelmet: mi lett volna, ha Nicolae Ceaușescu ellen egy bukaresti cigány alvilági banda merényletet kísérel meg? A tettes, aki ezzel vállalja (ha sikerül kiiktatni Ceaușescut, ha nem), hogy emiatt egész hátralévő életét a Szekuritáté és az államhatalom emberei előli menekvéssel kell töltenie, egy fiatal tolvaj lesz, Lakatfű, aki úgy bánik a zárakkal és kilincsekkel, mint senki más – ennek megfelelően el is várja, hogy művészként tekintsenek rá.
A világ egy óriási mészárszék. Akárhová is mész, az egyik reggeltől a másikig vadásznak rád”
– olvasható a regényklán mottójában.
Valóban: a könyvben megfestett korszakban a Ceaușescu-ellenesek szétfeszített idegekkel próbálják túlélni a diktatúrát, a rendszernek behódolók pedig tökéletesre fejlesztették a mások feletti hatalmaskodást, valamint a Kárpátok Géniusza, a Szeretett Vezér és az Életünk Fénye (igen, ezek mind Ceaușescut fedik) iránt érzett imádatukat, csodálatukat.
Bárki megvesztegethető
Kusza történet bontakozik ki a regényben, rengeteg káromkodással, a realitástól elrugaszkodott brutalitással és abszurd, groteszk humorral. Ebben a megromlott világban perverz természettörvény uralkodik, ahol „az asszony nem ember”, az utolsó gazemberek miniszterekként és árnyékminiszterekként léphetnek elő, ahol a megfelelő, kegyetlen módszerekkel bárki megvesztegethető és feláldozható, és ahol az államhatalom elintéző emberei szemében az, aki a pártot és annak vezetőjét kritizálja, ugyanolyan bűnös, mint egy erőszaktevő.
A regény azzal kezdődik, hogy egy cirkuszi szekérre hasonlító menet vonul fel Bukarest utcáin egy láncon vezetett medvével, és ordenáré dolgokat kiabálnak ki belőle az arra sétáló nők hátsójáról. Țaca Genel is ott ül ezen a szekéren: a volt taxis nem akar többé dolgozni, de mivel a Román Szocialista Köztársaságban kötelesség a munka, egy aprozárostól (aprozárnak nevezték a zöldségest a román kommunizmusban) állást akar vásárolni. Ilyet nem tudnak neki kínálni, cserébe megteszik őt kultúrminiszternek. Ugyanis az aprozáros személyében a román árnyékkormány miniszterelnökét ismerhette meg – derül ki, miután a férfi felfedi magát.
Jönnek a „civilbe bújtatott harcosok”
Az árnyékkormány tagjai viszont nem az ellenzékből kerültek ki, mint ahogy arra számítanánk, hanem ezt is maga Ceaușescu eszelte ki:
Ceaușescu az egyetlen nemzetközi vezető, aki számára a demokrácia nem üres kifejezés. Zseniális elgondolás ez, hogy létezzen párhuzamosan két kormány.
Az egyik csak a szemnek, a ceremóniákhoz. A másik pedig az, amelyikben ugyanaz a munkás, aki délelőtt bever egy szeget, és megjavít egy cipőt, délután a legmodernebb gazdasági elméleteket alkalmazza… Nem a mi ötletünk mindez, hanem a Ceaușescué. Hogyan árulható el egy ilyen ember?!”
Ezek a „civilbe bújtatott harcosok” rakják el láb alól a lázadókat és indítanak hajszát a Szeretett Vezér merénylője, Lakatfű után. A hatalom emberei mindenhová beférkőznek, hogy információkat szerezzenek a fiúról, ha kell, a Pátriárka küldöttjeinek adják ki magukat, hogy közel férkőzzenek a kolostorban megbúvó bűnözőhöz.
Kínunkban nevetünk
A szerző megrajzolta Románia legsötétebb korszakának, a nincstelenség, az éhezés és a paranoia éveinek groteszk karikatúráját hullaszállítókkal, varázslónőkkel, ördögnek öltözött zsarnokokkal és sok más szürreális alakkal. Ez a keretezés kétségkívül felszabadító: „Hát nem te mondtad, hogy a politika és az együtt fingás hozza közelebb egymáshoz az embereket?”
A regény nem együttérzést vagy szörnyülködést kelt az olvasóban – mint a legtöbb kortárs mű, ami a kelet-európai diktatúra témájához nyúl –, nem a fojtogató légkör megfestése az elsődleges cél, hanem a kínunkban nevetés.
A szerző kettőt hátra lép és abszurd, groteszk meseként képzeli újra a kommunizmus utolsó évét. Ezen is szörnyülködünk, de másképp.
De teljesen nem kerüli meg, hogy mit is jelent Ceaușescu diktatúrája:
„- Țaca, te tudod, mi az ember?
(…)
- Az ember az egyetlen gépezet a világon, amelynek egyik végén ételt helyezel be, a másik végén szar jön ki.
- De hát mit akarnál, mi jöjjön ki? Narancssörbet?
- A lényeg az, hogy senki sem tudhatta megbecsülni rendesen ezt a masinériát. Viszont hatezer évvel ezelőtt világra szóló felfedezést is tettek. Valaki rájött, hogy ha az »ember« elnevezésű gépezetbe beteszünk száz gramm félelmet is, akkor – az egyik végénél folytatva az élelemadagolást – a másik végén elkezdenek olyasmik kijönni, mint az ipari termelés, a dicséretes megvalósítások, a vezetők iránti áldozatkészség és a szorgalom.”
Ceaușescu, az ember
A regény egyik legérdekesebb része, hogy nemcsak véreskezű diktátorként, hanem halandó emberként is megfesti Nicolae Ceaușescut és feleségét.
Kifejezetten izgalmas írói feladat a kommunista pártvezért önmaga karikatúrájaként láttatni, akárcsak a többi szereplőt.
„Úgy lépked, mint minden ember. Lehet, egy picit gyorsabban, a korához képest… ” – olvassuk egy ponton. Belátunk az elnöki rezidencia hálószobájába, ahogy abba is, amint Elena afrodiziákumot kevertet ki a varázslónővel, hogy a Szeretett Vezér senki másra ne gondoljon, csak a feleségére. És megtudjuk azt is, hogy az elnök képes békákkal, hangyákkal, de főként koplaltatással gyógyító doktorként is álcáznia magát, csakhogy rálásson arra, hogy mit gondolnak róla és a rendszeréről a hétköznapi emberek.
Számomra a könyv legerősebb része, amikor a hegyen rejtőzködő Lakatfű naplóját olvashatjuk. Csak itt vált E/1-be a szöveg: „ügyesen loptál”, biztatja magát Lakatfű, aki számára a napló eszköz arra, hogy „megőrizzük józan eszünket”. Ezek a részek mutatnak rá a legélesebben arra, hogyan nyomorítja meg az egyszerű ember életét a diktatórikus hatalom, és nem feledteti el azt sem, hogy hiába nagy a szája, Lakatfű nagyon nem szeretné, ha a Szekuritáté elkapná:
Három-négy egyidejű merénylet felhője ha ráereszkedne erre az országra, megtisztítaná a rossztól. Az első kivégzett természetesen és kötelező módon a nép legkreténebb fia volna.
De szükség van arra is, hogy még két-három fej hulljon ugyanabban a pillanatban, így a Dadogós után keletkező űrt ne ugyanolyan szörnyetegek töltsék be azonnal. Időt kell biztosítanunk az embereknek ebben az országban, hogy magukhoz tudjanak térni, és másfajta vezetőket válasszanak maguknak.”
És hogy mi a Minden idők legjobb regénye? Szerencsére nem nagyképű mondás ez a szerző részéről, hanem a Bibliát nevezik így a könyvben. Ugyanis a diktatúra és Ceaușescu mellett a regény másik fontos eleme a Biblia és Isten (a vallást is cenzúrázták a kommunizmusban). Lakatfű lépésről lépésre kerül közelebb ahhoz, hogy magáénak érezze a Biblia tanításait, bár nehéz eldöntenünk, hogy legalább ezt komolyan vehetjük-e.
