A szakékészítő családból származó Ibukinak hát kell vennie apjától a szeszfőzdét, ami nyolc generáció óta a családjuké. A lány viszont szamuráj szeretne lenni. A sorsa elől menekülve, női mivoltát elrejtve átszeli Japánt, hogy a legendás szamuráj, Szohó Akira tanítványául szegődjön. A harctól visszavonult, a teázás és a természet örömeinek élő mestert kizökkenti rezignált bölcsességéből a lány naiv, mégis csodálatra méltó lelkesedésel.
Cyril Gely francia szerző magyarul korábban megjelent, Hasadás című regényébe itt olvashatsz bele! Két színdarabja, a Diplomácia és a Díj a Rózsavölgyi Szalon színpadán volt látható.
Cyril Gely: Szohó mester utolsó teája
Szohó mester Ibuki fölé hajolt, és a karjába vette. Legnagyobb csodálkozására nem volt nehezebb egy kardnál. Besietett vele a házba, és óvatosan a fénylő, világos padlógyékényre fektette. Nyomban hozott neki egy csésze forró teát is.
Ibuki magához tért. És amikor meglátta Szohó mester sugárzó arcát, rámosolygott.
– Mesélj magadról! – kérte aznap este a mester.
– Nem tudom, hogy nagy dolgokra születtem-e – felelte Ibuki. – De azt tudom, hogy mit akarok, és mit nem.
– És mit nem akarsz?
– Biztosan nem kívánok olyan szerepet játszani, amibe belekényszerítenek. Úgy akarom élni az életemet, ahogy én szeretném. Maga nem?
– Most én kérdezek. Folytasd.
– Nem szeretném a megélhetésre elfecsérelni az életemet. Szabad akarok lenni. Szabadon hallgatni a köd csendjét, ha beáll a tél, szabadon figyelni a felhők alakját az esős napokon, szabadon, egyszerűen belesétálni a tavaszba. Mindez semmi. De éppúgy minden is. A kardforgatás művészete maga a szabadság. Miért lenne számomra elérhetetlen?
Ha az ember igazán vágyik valamire, akkor az a valami ettől elképzelhetővé válik, nem?
Évek óta az az álmom, hogy maga mellett legyek. És most itt vagyok. Ha hallgattam volna azokra, akik ezt lehetetlennek gondolták, akkor soha nem hagyom ott Niigatát meg a fagyott rizsföldjeit. Én azonban megtettem. Eljöttem. Mezőkön vágtam keresztül, hidakon keltem át, hegyeket másztam meg. Elgyalogoltam egészen eddig, magához. Úgyhogy még egyszer kérem: tanítson meg a művészetére!
Szohó mester egyedül lakott egy belső udvar köré épült házban. Volt egy nappal és egy éjszaka használatos része meg egy terasza. Egyszerű volt az egész, nélkülözött minden hivalkodó fényűzést. Mellettük a földön egy, a többinél vastagabb, búzaszínű padlógyékényen egy parázstartó állt, rajta öntöttvas vízforraló kanna meg egy hosszú bambuszrúd.
Szohó mester megragadott egy lakkozott fadobozt, amelyet egy aranysárga pettyekkel tarkított madár rajza díszített. A madár egy cseresznyefa ágán álldogált.
A mester kinyitotta a dobozt.
A belsejében fenyőtűlevelekhez hasonlóvá sodort, kékesbe, lilásba hajló smaragdzöld levélkék lapultak. Pompás illat áradt belőle. Akárha egy csokor virág és vanília illata lett volna.
– Tudod, mi ez?
– Tea – felelte Ibuki enyhén vállat vonva.
– Nem, nem. Ez több annál. Jóval több… Ez gjokuro. A világ legfinomabb teája, nagyon kis mennyiségben termesztik hozzá a cserjéket lent délen, Kjúsú szigetén. Kóstold csak meg!
Azzal Szohó mester egy teáscsészébe ejtett egy keveset, majd felemelte a vízforraló kannát, és óvatosan forró vizet öntött rá. Az enyhén zöldes, jádéhoz hasonlatos folyadék lassan majdhogynem sárgává változott.
Ibuki megízlelte.
– Érzed ezt a fenséges illatot? Mintha egy nagy füves mező közepén állnál! Érzed ezt a páratlan ízt, frissességet és tisztaságot?
Ibuki bólogatott, nehogy megbántsa a mestert. De ez a tea ugyanolyan volt, mint az összes többi, amit azelőtt ivott. Talán valamivel lágyabb, édesebb.
– Igen, finom – tette hozzá, hogy mosolyt csaljon Szohó mester arcára.
És valóban, a mester megnyugodva, boldog arckifejezéssel nyugtázta a szavait.
Majd így szólt:
– A javaslatom a következő. Felfogadlak tanítványomnak, egy feltétellel. – Közben felállt. – Megtanítalak a kardforgatás művészetére… és a teaivás művészetére is.
