Smith, Patti : Kölykök
A New York-i Patti Smith nemcsak arról híres, hogy óriási Krasznahorkai-rajongó, hanem arról is, hogy egy nemzedék meghatározó hangjává tudott válni: énekesként, dalszerzőként, és bizony a 70-es évek kulturális szcénáját saját szerelmi történetén keresztül elmesélő Kölykökkel is. Az amerikai National Book Awardot is elnyerő könyv kifejezetten nagyot ütött nálunk, hiszen a Ludwig Múzeumban felállított nagy Robert Mapplethorpe-kiállítással együtt jelent meg. A Kölykök Mapplethorpe és Patti Smith kapcsolatára koncentrálva mesél alkotói szabadságról, Amerikáról, a művészet szerepéről és persze New Yorkról. A visszaemlékezés főszereplője egy egész életen át visszhangzó szerelem: ám Robert Mapplethorpe, a később világhírű fotóművész még ugyanúgy csak keresi az útját a kötetben szereplő történetben, mint Patti Smith, a punk leendő keresztanyja. Sorsuk és kapcsolatuk mögött ott lüktet a késő hatvanas és hetvenes évek Amerikája, New York excentrikus művészvilága, feltűnik Allen Ginsberg, Andy Warhol, Janis Joplin vagy Jimi Hendrix is. Szó volt róla, hogy Smith megírja a folytatást, olvasnánk.
Smith, Zadie: Swing Time
A táncról regényt írni szép kihívás, és a Swing Time valóban a táncról szól, beszél Fred Astaire és Michael Jackson tánclépéseiről és az afrikai falu törzsi táncáról is, sőt a központi helyszíne egy tánciskola - ötször írtuk le eddig a tánc szót, többet nem tesszük. A Swing Time mindkét főszereplője vegyes házasságból származik, az elbeszélő fehér apától, Tracey fehér anyától, előbbi New Yorkban dolgozik egy gambiai falu iskolájának elindításán, utóbbi profi táncos. A könyv szerepelt a 2019-es listánkon is.
Mutatunk egy részletet (a teljeset itt olvashatod el): "Ha az 1982-es év minden szombatját egyetlen napba sűrítenénk, akkor azon a szombaton délelőtt tíz órakor ismerkedtem meg Tracey-vel, amikor a templomkert földes murváján lépkednünk anyukánk kezét fogva. Sok más lány is volt ott, de nyilvánvaló okok miatt mi kiszúrtuk egymást, a hasonlóságokat és különbségeket, ahogy azt a kislányok szokták. Barnaságunk árnyalatra pontosan megegyezett – mintha ugyanabból a rozsdabarna anyagból szabtak volna mindkettőnket –, ugyanott gyűltek szeplők az arcunkra, egyforma magasak voltunk. "
Stefánsson, Jón Kalman: Menny és pokol-trilógia
Az izlandi regénytrilógia úgy lett nagy szerelmünk a Könyvesnél, hogy egy 80 oldalas, jeges, viharos tengeri jelenettel kezdődik, ami nem könnyű. Jón Kalman Stefánsson fehérre és feketére hangolt regénye Izland hóval, jéggel és vízzel körülölelt halászfalujában játszódik. Felnövésről és irodalomról szól a könyv, és a kettő elválaszthatatlan egymástól. "A három könyv egy eposzi bolyongás története, hőse egy néven nem nevezett kamasz fiú, aki láthatóan kilóg az izlandi halásztanyák és apró települések világából. Különlegessége nagyfokú érzékenységéből és az irodalomhoz fűződő viszonyából, a szavakba vetett hitéből fakad. Bár mindhárom kötet középpontjában ő áll, azért a három szöveg tempója, működésmódja némileg mégis eltér egymástól. Az első, A menny és pokol címet viselő talán a leglassabb folyású, szépen kronologikusan építkező írás, melynek erőssége éppen ez a lassúság, a részletekre helyezett hangsúly, ahol a hallgatásnak mindig mélye, értelme van. A magas hegyek alatt, a viharos és kiszámíthatatlan tengeren nap mint nap életüket kockáztató halászok nem szószátyár népség, de minden pillantásukban, mozdulatukban hatalmas tét van" - írtuk kritikánkban.
Olvass bele: "Most volna jó aludni, míg az álmok égbolttá nem válnak, csendes, nyugodt égboltozattá; néhány angyaltoll szállingózik csupán, s rajtuk kívül nincs semmi más, csak az öntudatlanok boldogsága. De a holtakat kerüli az álom. Ha tágra nyílt szemünket behunyjuk, nem az álom száll meg minket, hanem az emlékek. Eleinte egy-egy érkezik csak, és szépek is, akár az ezüst; de hamarosan vak, fojtó hószakadássá lesznek, s így megy ez már vagy hetven éve. Az idő csak telik, az emberek meghalnak, a testük leszáll a földbe, a folytatásról pedig semmit sem tudunk. Nekünk amúgy se sok jut itt az égből, megfosztanak tőle a hegyek és a viharok, melyeket a magas sziklafalak csak tovább fokoznak, amíg egészen sötétek nem lesznek, mint maga a végzet; de néha, mikor a hóvihar elmúltával elő bukkan az ég, mintha egy angyalok húzta fehér sávot látnánk magasan a hegyek és a felhők felett, mely még az ember botlásain és csókjain is felülemelkedik; ilyenkor olyan ez a hófehér sáv, akár valami nagy boldogság ígérete."
Novemberben jelent meg A mindenséghez mérhető című regénye, márciusban jön az Ásta című új, felnövéstörténete. "Nem is hiszek abban, hogy előre meg lehet tervezni egy regényt. Ez olyan nekem, mint ahogy az újszülött életét sem látjuk előre, nem lehet megmondani, mi lesz belőle, ha felnő. Az életben mindig történik valami váratlan" - mondta a regényírásról Stefansson. Az író és Tompa Andrea teljes beszélgetése a Margó Fesztivál podcast-csatornáján, angol nyelven érhető el.
Tartt, Donna : Az Aranypinty
2013-ban több mint tíz év után jelent meg új regénye Donna Tarttnak, amely a rákövetkező évben rögtön Pulitzert hozott neki. Igaz, a kritikusok eléggé megosztottak voltak, de az olvasók imádták, a regénynek masszív rajongótábora alakult ki, és a 2019-es adaptáció csak bővítette ezt a kört. Magában a könyvben kulcsszerepet játszik egy 17. századi festmény, miközben szól a túlélésről, a barátságról és a 9/11 utáni Amerikáról. A cselekmény katalizátora egy olyan robbanás, amely tizenhárom évvel korábban történt: egy detonáció következtében a Theo nevű fiú elveszíti az édesanyját, szert tesz egy 17. századi festményre és örökre megváltozik az élete. Kritikánkban ezt írtuk a regényről: „A tartti próza igazi tempója a lassú hömpölygés, a kimerevített pillanat, a fájdalmasan vánszorgó idő, a fénypászmákban kavargó porszemek lomha tánca. Az Aranypintyet is a statikus, festményszerű jelenetek, a lélektani drámának beillő, paranoid, bűntudattal terhelt fejezetek működtetik (itt érdemes fejet hajtani a kötet fordítója, Kada Júlia előtt, aki lenyűgöző munkát végzett), de a nyolcszáz oldalra bőven jutott giccs és pátosz is. Olyannyira, hogy a könyv bizonyos jelenetei A vége című Bartis regényt idézik: Tartt-nál egy festmény, Bartisnál a fényképezés a központi metafora, és (bár más-más módokon, de) mindkettő a maradandót alkotni szándékozó ember halandóságát állítja szembe a művészet örökéletűségével.”
Tokarczuk, Olga : Hajtsad ekédet a holtak csontjain át
Olga Tokarczuknak az elmúlt évtizedben nagyon fontos szerzővé vált, amit az is jól jelez, hogy 2018-ban ő nyerte el az irodalmi Nobel-díjat. Az elmúlt években az egyik legizgalmasabb könyve volt a Hajtsad ekédet a holtak csontjain át, amellyel az amerikai Nemzeti Könyvdíj hosszúlistáján is szerepelt. A történet egy sziléziai faluban játszódik, ahol az egyik lakó különös körülmények között meghal. Szomszédja, egy nyugdíjas tanítónő nyomra bukkan, amelyet ugyan elárul a rendőröknek, de senki nem hisz neki, leginkább azért, mert bolond vénasszonynak gondolják, aki ráadásul túl sokat foglalkozik asztrológiával. Egy újabb haláleset után azonban jó páran meggondolják magukat. A Hajtsad ekédet… egy nagyon izgalmas ökológiai thriller, és emellet igazán ravasz és filozofikus könyv, amely tele van fekete humorral, és amelynek elbeszélője az őrület és a bölcsesség határán billeg, akár egy modernkori Kasszandra.
Ott Anna ebben a cikkben írt a könyvről.
Ulickaja, Ljudmila: Jákob lajtorjája
Ljudmila Ulicka jelenleg az egyik legfontosabb kortárs orosz író. Több könyve is szerepelhetne az évtized legjobbjainak listáján, de mi a Jákob lajtorjáját választottuk, már csak azért is, mert az író azt vallotta, ez volt az utolsó nagyregénye. A könyv egy nagyszabású családtörténet, amely négy generáció életét meséli el és száz évet ölel fel, 1911-től 2011-ig. Ulickaja részben önéletrajzi és családtörténeti elemekre, részben dokumentumokra támaszkodott az írás közben. A Jákob lajtorjája az ártatlanul elítéltek és a nemzedékről nemzedékre öröklődő traumák regénye, amelyet Ulickaja az eddigi legőszíntébb könyvének nevezett. “Vannak, akik minden részletet képesek elmesélni a magánéletükről, én ebben a könyvben arról írok, hogy az apám hogyan lett áruló. Ennél intimebb témáról nem tudok beszélni. És ehhez az kellett, hogy egy korábbi meggyőződésemet arról, hogy mi megengedett, át kellett értékelnem” - mondta Ulickaja interjúnkban.
Legutóbb Ulickajától a Csak egy pestis jelent meg magyarul. Arról ITT írtunk, ITT lehet beleolvasni, az író pedig ebben a videóban beszélt róla.
Ullmann, Linn : A nyugtalanok
Mi, itt a Könyves Magazinnál eléggé bírjuk a listákat (ahogy a mostani tematikus hónap is mutatja), de szintén nagy listamániás Linn Ullmann A nyugtalanok című regényének lányszereplője („Apának négy háza, két autója, öt felesége, egy úszómedencéje, kilenc gyermeke és egy mozija van”). Az édesapa nem más, mint Ingmar Bergman, akivel már felnőtt lánya készít interjúsorozatot, abban a reményben, hogy majd közösen írnak könyvet az öregedésről. Ez végül nem jött össze, Bergman meghalt, a felvételekkel pedig Ullmann sokáig nem tudott mit kezdeni, ráadásul borzasztó minőségűek lettek (fun fact: amikor telefonon interjúztunk vele, a beszélgetés első pár percében elhalkult a hang, az egészet újra kellett kezdeni). Végül a kazetták igazi katalizátornak bizonyultak, amelyek régi emlékeket, érzeteket hoztak felszínre. Ahogy kritikánkban írtuk: „Ezekből született A nyugtalanok, mely látszólag memoár, valójában egy csodálatos könyv az emlékezésről, annak időnként sodró, majd meg-megakadó lendületéről, a kis önbecsapásokról, és persze két öntörvényű művészről, meg kettejük közös gyerekéről, aki sok-sok film, féltestvér és földrész között próbálja megtalálni azt a helyet, ami csak az övé.”
Interjúnkban a szerző a következőket mondta:
„Tehát nagyon foglalkoztatott, hogy mi történik, amikor emlékezünk, és mi történik, ha másképpen emlékezünk? Egyrészt az emlékezet nagy erő, maga az emlékezés folyamata is az, másrészt rendkívül törékeny, sérülékeny és kiszámíthatatlan. Nem tudjuk, hogy pontosan emlékezünk-e. A memóriánk nem olyan, mint egy kamera, ami hitelesen rögzít mindent. Általában emlékezünk valami apróságra, de nagyon sok mindenre egyáltalán nem. Majd eszünkbe jut egy másik kis dolog, és a két emlék között húzunk egy vonalat, és már van is egy sztorink. Így működik a memóriánk, és szerintem ezért van, hogy családok és országok is vitákba bonyolódnak azon, hogy valójában mi történt a múltban. Az emlékezet olyan, mint egy nagyszerű író, történeteket kreál, és nem tudjuk, hol végződnek a tények és hol kezdődik a mese.”
Wallace, David Foster : Végtelen tréfa
"Olvasó, ha belevágsz, könyörögve kérünk, ne add föl a százhatvankettedik oldalig. Nem baj, ha az elején nem érted, mi közük a részeknek egymáshoz vagy az egészhez. Nehogy magadat hibáztasd az értetlenségedért; a Végtelen tréfa úgy van megtervezve, hogy csak fokozatosan derüljön ki, mi közük az egyes történet-töredékeknek a többihez, és miért viselkednek a szereplők úgy, ahogy" - írta a két fordító, Kemény Lili és Sipos Balázs, akik javaslatokat írtak ahhoz, hogyan kezdjünk neki olvasóként a Végtelen tréfához, amit annak ellenére választottunk az év könyvének 2018-ban, hogy Amerikában már 1996-ban megjelent, és néhány év alatt hipszerbibliává, az x-generáció Ulyssessévé vált. A regény a jövőben játszódik, amikor Kanada, Mexikó és az Egyesült Államok egy ONAN (Organization of North American Nations) nevű szuperállammá olvad össze. Szereplői egy teniszakadémia növendékei és egy alkohol- és drogelvonó intézet bentlakói, valamint québeci radikálisok egy csoportja, és mindenkit az az egy cél vezérel, hogy megtalálja a Szórakoztatásnak, annak a filmnek a mesterkópiáját, ami - ha az ember egyszer is megnézte - nem hagyja, hogy azután egyéb tevékenységet folytasson. Nagy cikkben dolgoztuk fel David Foster Wallace tragikus történetét és a Végtelen tréfa elképesztő sikerét. Beszélgettünk Sipos Balázzsal és Gulyás Mártonnal, akik olvasóklubot indítottak a Partizánon.
Whitehead, Colson : A föld alatti vasút
Colson Whitehead az elmúlt évtizedben elképesztő karriert futott be: elnyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat, és kétszeres Pulitzer-díjas szerző lett. Mind A föld alatti vasút, mind A Nickel-fiúk című könyve hatalmas siker volt (előbbiből adaptáció is készül). A föld alatti vasút, egy nehezen felejthető, látomásos (idő)utazás Amerika legsötétebb évei, és egyre sötétebb jelene között” – írtuk megjelenésekor kritikánkban. Colson Whitehead történetének főszereplője a fiatal rabszolga, Cora, aki fogságban született, és akinek egy georgiai ültetvényen kell dolgoznia borzalmas körülmények közt. Egy nap azonban a szökés mellett dönt, majd öt államon utazik keresztül a rabszolgák szökését segítő föld alatti vasúttal, annak reményében, hogy egyszer elérkezik egy olyan helyre, ahol szabad lehet, és ahol biztonságban élhet.
Whitehead új regénye ősszel érkezik, a címe Harlemi kavarás lesz.
Winterson, Jeanette: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Az évtized valószínűleg egyik legjobb és leginkább zsigerekig hatoló könyvcíme Jeanette Wintersoné, ami igazából nem is tőle, hanem nevelőanyjától, Mrs. Wintersontól származik. A kis Jeanette-et hathetes korában fogadta örökbe a bigottan vallásos asszony, aki nem tudta, hogyan kell szeretni, és azt sem engedte, hogy mások szeressék. Jeanette végül 16 évesen úgy döntött, hogy kitör az otthon fojtogató kereteiből, és a saját lábára állt. Itt akár véget is érhetne a regény, de az író pörget egyet az időkeréken, és egy nagy váltással 25 évet ugrunk előre, amikor a felnőtt Jeanette épp teljesen padlón van. Ekkor jön az ötlet: megkeresi igazi szüleit. „Így esett, hogy Wintersonnak két anyja is lett, miközben egyiknek se lett igazán a lánya. Nagy tanulságok persze nincsenek, csak egy kifordított anyaregény, gyönyörű, áradó prózával, és a szeretet mibenlétét és sokféleségét firtató, időnként szúrós, kellemetlen válaszokat eredményező kérdésekkel” – írtuk kritikánkban.
