A kortárs magyar gyerekirodalom egyik legfontosabb és legismertebb szereplője, a József Attila-díjas Berg Judit Lengemesék-sorozatának új kötete ott folytatja a történetet, hogy Füttyös Vilkó végre megtalálta elveszett édesapját az őserdőben. A mese folytatásában hosszú, kalandos úton indulnak haza Afrika szívéből. Vilkó, Lile és Tóbiás hátasmadaraikkal keresztülrepülnek dzsungelen, szavannán, sivatagon és tengeren, miközben szembe kell szállniuk számos veszéllyel és saját gyengeségeikkel is.
A Vilkó hazatér nemcsak a kalandról szól: a kisfiúból egyre önállóbbá váló gyerek és édesapja kapcsolatának története is egyben.
Szeretnék egy apa-fia részt írni arról, hogyan jönnek haza együtt, hogyan ismerik és tanulják meg egymást újra. Semmiképp nem akarom összecsapni, azt szeretném, hogy a kalandok mellett igazi mélysége is legyen”
– mondta korábban a Könyves magazinnak az írónő.
Berg Judit: Vilkó hazatér (részlet)
A búcsú
A Hekima-villa sárga bőrű, liláskék hajú lakói izgatottan készülődtek az esti búcsúlakomára. Cika, a villantók vezére villámként száguldozott aranyos hátú napmadarán a nagy vízesés körül, utasításokat osztogatva a falu lakóinak. Volt, akit az őserdőbe küldött friss gyümölcsért, mások magokat pörköltek izzó parázson a sziklarepedésben, egy csapat fiatal villantó pedig mangólevet facsart kéregkancsókba, hogy mindenkinek jusson majd innivaló falatozás közben.
Cika csak akkor ereszkedett le egy faágra, amikor megpillantotta a vendégeit a Jövendő vízesése mellett. A látogatók, akiknek a kedvéért az egész lakomát rendezték, külsőre alig hasonlítottak a villantókra. Bár méretre megegyeztek, zöld bőrük és barna hajuk az erdő színébe olvadt, míg aranybőrű házigazdáik akkor váltak szinte láthatatlanná, amikor a vízesés körül cikáztak a napfényben.
– Barátaim, felkészültetek az útra? – kérdezte Cika. – Biztosan eljött az idő az indulásra?
– Úgy gondoljuk, igen – felelt a legidősebb zöld bőrű, akinek kedves arcát kusza barna haj és bozontos szakáll keretezte.
– Több hónapba is beletelik, amíg visszajutunk Európába, és megtaláljuk a népünket Lengevárban. Lassan véget ér a nyár, javában benne járunk majd az őszben, mire odaérünk.
Jó lenne a hidegek beállta előtt hazajutnunk.
– Tegnap a vízesést is faggattuk – kotyogott közbe a zöld kislány, akinek gesztenyebarna haját gyöngyökkel díszített fonatokba rendezték.
– És mit mondott nektek a nagy Hekima, a Jövendő vízesése? – kérdezte mosolyogva Cika.
Füttyös Tóbiás, a szakállas felnőtt, Vilkó, a fia és a cserfes kislány, Lile összenézett. A villantók komoly becsben tartották a nagy Hekima jóslatait. Annak idején azt is megjövendölte, hogy egy magányos, segítségre szoruló utazó érkezik majd a faluba, és lám, hamarosan valóban beállított Tóbiás, aki akkor már hónapok óta bolyongott Afrikában, elveszett emlékeit keresve. Néhány hét pihenés után folytatni akarta útját, de a Jövendő vízesése azt duruzsolta, hogy hamarosan újabb látogatók jönnek, akik fontos fordulatot hoznak Tóbiás életébe. A magányos lengét a villantók maradásra bírták, és hamarosan tényleg megjelent nádirigóháton Vilkó és Lile, a két elszánt lengegyerek.
Vilkó évek óta hiába várta haza otthonról eltűnt édesapját, így amikor a gólyáktól meghallotta, hogy a balesetben megsérült és emlékeit vesztett Tóbiás Afrikába keveredett, azonnal útnak indult, hogy megkeresse.
Lile, a barátja is vele tartott.
A két lengegyerek hónapokon át követte Tóbiás nyomát, nyomoztak, kutattak, néha veszélyes kalandokba keveredtek, máskor heteken át tartó várakozásra kényszerültek, míg végül eljutottak Afrika szívébe, az őserdő mélyén élő villantókhoz, ahol megtalálták az eltűnt édesapát. Vilkó és Lile érkezésével Tóbiás emlékei is visszatértek, és a boldog apa azóta vágyott rá, hogy visszamenjen a nádtengeri Lengevárba.
Most végre eljött az idő, hogy útra keljenek.
– Tehát, mit tudtatok meg a nagy Hekimától? – ismételte meg a kérdést Cika.
– Nem kaptunk konkrét jóslatot, hiszen mi nem igazán értjük a szavát – vallotta be Tóbiás –, de miközben hallgattuk a víz zubogását, mindhárman úgy éreztük, hogy indulnunk kell.
– Egyszer csak felderengett előttem az út – szólalt meg Vilkó is. – És mintha anya hangját hallottam volna, ahogy hazahív.
– Nekem pedig bizseregni kezdett minden porcikám – tette hozzá Lile. – Akkor szoktam ilyet érezni, amikor már nagyon vágyom rá, hogy nyeregbe pattanjak, és messzire szálljak Száva hátán.
– Nos, ezek szerint a nagy Hekima is elérkezettnek látja az időt – bólogatott elégedetten Cika. – Akkor tényleg nincs más hátra, mint hogy elköltsük a búcsúlakomát, aztán nagyot aludjatok, hogy holnap korán reggel útra kelhessetek.
Rég látott ekkora ünnepséget az őserdő! A Hekima-villa virágkunyhóiban apró mécsesek lobogtak, így a levegőben himbálódzó falu színes lampionfüzérnek tűnt a sötétben. Az asztalt a közös étkezőben terítették meg, a falakat virágok, színes madártollak és kedvesen pislákoló lámpások díszítették. A villantók annyi finomságot hordtak össze, hogy az egész falu, a vendégek, de még a hátasmadarak is addig lakmározhattak, ameddig csak bírták. Vacsora után, beszélgetés közben előkerültek a hangszerek, hogy a csillogó szemű társaság az őserdő legszebb dalaival búcsúztassa a nagy útra készülőket.
Éjfélre járt már, amikor Füttyös Tóbiás felállt.
– Drága barátaim! Engedjétek meg, hogy még egyszer, utoljára köszönetet mondjak nektek! Amikor szakadtan, fáradtan, a múltamról mit sem tudva megérkeztem közétek, azonnal befogadtatok, ápoltatok, biztattatok, míg végül rám talált Vilkó fiam és a barátja, Lile. Itt köztetek nemcsak nyugalmat, biztonságot és új barátokat találtam, hanem megleltem elveszített emlékeimet is. Bár hazahúz a szívem, örökké barátok maradunk. Nem ígérem, hogy valaha visszajövünk, de hiányozni fogtok, és mindig jó szívvel gondolok majd rátok!
A villantók üdvrivalgásban törtek ki, néhányan a könnyeiket törölgették.
– Bármikor visszatérhetsz hozzánk, Tobi! A Hekima-villa most már a te otthonod is. De megértjük, hogy hazavágysz a tieid közé. Szerencsés utat kívánunk nektek! – tárta ölelésre a karját Cika.
A villantók és a vándorok jóllakottan, megbékélt szívvel tértek nyugovóra, ám a hajnal első sugaraira elillant a szemükből az álom. Az asszonyok mindhárom utasnak kis batyut készítettek össze. Száva és Vadóc, a lengegyerekek hátasmadarai erőt adó, zsíros magvakat kaptak reggelire. Tóbiás kedves napmadara, Jua hátán készült nekivágni az útnak.
Jua évekkel ezelőtt elveszítette a párját, és azóta magányosan élt. Füttyös Tóbiással igaz barátok lettek, így amikor a lengék készülődni kezdtek vissza Európába,
a napmadár úgy döntött, elkíséri a barátját a másik földrészre, és megpróbál beilleszkedni a Nádtenger életébe.
Mielőtt a vándorok nyeregbe pattantak volna, a tisztást szegélyező bokrok levelei közül egy fekete nagymacska bújt elő. Ő volt Panta, a fekete párduc, akit néhány héttel korábban Tóbiás meggyógyított.
– Hát elmész, Tobi? – kérdezte dorombolva, fekete orrát a lengeférfi arcához nyomva.
– Igen, haza kell mennem – simogatta meg Tóbiás a félelmetes állatot, akitől a fél dzsungel rettegett.
– Sajnálom, de megértem – horkantott Panta. – Gondolkoztam, mit adjak neked búcsúzóul, hogy mindig emlékezz rám.
– Sosem foglak elfelejteni, barátom! – mosolygott Tóbiás.
– Azért én szeretnék neked adni valamit. Gyere, kölyök! – fordult Vilkóhoz a párduc. – Markold meg az egyik szál bajuszom, és tépd ki!
– De fájni fog! – tiltakozott a lengefiú. – Meg szükséged is van rá.
– Marad nekem elég! – villantotta ki hegyes fogait Panta. – A párducbajusz erős, el sem lehet szakítani. Jól jöhet még nektek a hosszú úton.
– Ígérd meg, hogy bármennyire fáj is, nem kapod be utána Vilkót! – lépett közelebb Lile.
– Nyugalom, pici lány! – nevetett Panta. – Tobi olyan fájdalomtól szabadított meg, hogy ahhoz képest szellősimogatás, ha kitépitek a bajuszom. Nosza!
Vilkó megragadta az egyik szőrszálat, és nagyot rántott rajta.
– Erősebben, no! – morgott a párduc. – Nem azt mondtam, hogy ráncigáld, hanem hogy tépd ki!
Most már Lile is beállt Vilkó mellé. Háromig számoltak, aztán teljes erőből megrántották a bajuszt. Az nagy nehezen engedett, ám az erőlködéstől mindketten hátraestek. Szerencse, hogy vastag mohára huppantak, így nem ütötték meg magukat.
Panta a fájdalomtól nagyot mordult, de eszében sem volt bekapni a gyerekeket. Inkább megkérte Vilkót, hogy tekerje fel a szőrszálat. Tóbiás az övébe tűzte, mint egy karikás ostort.
– Köszönöm, barátom! – simogatta meg újra a párduc orrát.
– Vigyázzatok magatokra! – mormolta Panta, majd a következő pillanatban elnyelte őt a sűrű dzsungel.
– Elkísérünk egy darabon! – rikkantott Cika, amikor már minden készen állt az indulásra. – Csak annyit áruljatok még el, hogy merre mentek! Ugyanazon az útvonalon haladtok, amerről a gyerekek érkeztek?
– Nem egészen – rázta a fejét Tóbiás. – Amíg a nyomomat követték, Vilkó és Lile elmentek Mganga anyóhoz is, a Kilimandzsáró oldalában. Ez most nagy kerülőt jelentene nekünk, inkább rögtön északkelet felé vesszük az irányt.
– A kísérő madaraink, Buibui és Zuri úgyis elmentek már, nélkülük pedig egyáltalán nem biztos, hogy visszatalálnánk – tette hozzá Lile.
– Megkeressük a Nílus forrásvidékét, mert onnan a legjobb útjelzőnk a folyó lesz – mondta Vilkó.
– Nagyon helyes – bólogatott elégedetten Cika. – Akkor indulhatunk.
– Gyerünk! – pattant nyeregbe a három lenge.
A villantók már mindannyian tarka napmadaraik hátán feszítettek. Cserregve rugaszkodott el a csapat, és hatalmas szárnysuhogással emelkedtek a magasba. Fent leírtak még egy búcsúkört a Hekima-villa és a Jövendő vízesése körül, aztán elindultak arra, amerre a Tóbiás nyakában lógó iránytű az északkeleti irányt mutatta.
A villantók majdnem egy órán át repültek a lengékkel, színes felhőként gomolyogva a három zöld vándor körül, aztán a levegőben még egyszer búcsút vettek tőlük, és visszafordultak az otthonuk felé.
Tóbiás, Vilkó, Lile és a három madár magára maradt, de cseppet sem érezték magukat egyedül, hiszen együtt voltak ők hatan. A kis csapat derűsen, emelkedett hangulatban szárnyalt a távoli otthon felé.
Nyitókép: Kenéz Kíra
