Fotó: litera.hu
Az erdélyi bányavidéken, egy székely faluban minden kilátástalan, nincs normális élet, csak élet van, de már az is csak keveseknek. Az egyetlen hagyomány, amit őrizünk, az, hogy békaszarrá isszuk magunkat. Székely Csaba az egyik legfontosabb kortárs, magyar nyelven író drámaíró, trilógiája Bányavidék címmel jelent meg a Magvetőnél, a Nemzeti Színház is játszotta. A Bányavirág tavalyi győzelme után a Bányavakság idén is befutó lehet a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Interjú.
2011 óta gyakorlatilag berobbantál a magyar és nemzetközi irodalmi és színházi életbe. Miben különbözik a romániai és a magyarországi fogadtatás?
Annyiban, hogy bizonyos hangsúlyok máshová tevődnek. A szereplők közötti viszonyok esetében fontosabbá válnak olyan tényezők, amelyek egyik vagy másik országban jellemzőbbek a társadalom működésére. De ilyen különbségek akkor is lennének, ha két magyarországi vagy két erdélyi rendező rendezné meg ugyanazokat a darabokat, mert mindenkinek saját értelmezései vannak a szöveggel kapcsolatban. A fogadtatása alapvetően pozitív, nagyon ritka, viszont erős a negatív viszonyulás.
Milyen támadások értek?
Nemzetellenesnek, egyházellenesnek mondtak, és hogy ahol szidni lehet a magyart, én ott vagyok. Ez általában olyan emberektől jött, akik nem látták a darabokat.
Milyen viszonyrendszer rajzolódik ki a magyarok és a románok között a Bányavakságban?
A román rendőr a hatalom képviseletében érkezik erre a kis településre, és az ottani lakosok számára ő egyszerre testesíti meg a velünk élő idegent és a más nemzetiségű és kultúrájú személyt. Ez minden esetben félelemre ad okot. Magyarországon talán annyira nem hangsúlyos a rendőröktől való félelem, Romániában viszont a rendőr elég veszélyes figurának számít, ott ez a Big Brother életérzés – hogy figyelnek, lehallgatnak minket – erősebb. Ez annak a következménye, hogy itt puha diktatúra volt, ott pedig nem. Azok az emberek, akiket bevittek a Securitate egyik pincéjébe és megvertek, ma is élnek, és a tapasztalataikat átadják a gyermekeiknek, hogy a hatalom ezt teszi velünk, a hatalomtól félni kell. A Bányavakságban az egyik szereplő – bár ő is fél a hatalomtól – megpróbálja azt a saját javára, az ellenfele ellen fordítani. Kétféle magyar-román viszony jelenik meg; az egyik békülékeny, aki megpróbálja a múltat maga mögött hagyni, de kiderül, hogy még nem alkalmas a kibékülésre. Ő egy régi nacionalizmust képvisel, amely nem feltétlenül a gyűlöleten, hanem a felsőbbrendűség érzésén alapul másokkal szemben. Míg a másik fajta viszonyban megjelenik az újfajta nacionalizmus képviselője, aki nagyon harsány, patrióta jelszavakkal él, és nem csak romángyűlölő, hanem idegengyűlölő is. A központi szereplőnek így két oldaltól is félnie kell; a hatalom emberétől és a nagyon erős új nacionalizmustól.
Fotó: poszt.hu
Megjelenik egyfajta emlékezetpolitika is, ahogy a két szereplő a két nemzet közötti konfliktus gyújtópontját keresve egymásra licitálva citál történelmi eseményeket.
Nem tudom, hogy a múlt feldolgozása lehetséges-e olyan szinten, hogy létrejöjjön egy nullállapot, amikor mindenki békében van a másikkal. Azt megfigyelhettük, hogy nyugaton, például Németországban ez hogy történik, különböző kárpótlási akciókkal és rengeteg beszéddel, művészeti alkotásokkal. Én nem hiszek benne, hogy a sok beszéd elvezet valami jóhoz, hanem egyszerűen fenntartja az emlékezetet dolgokról, amelyeket nem szabad elfelejteni. Egy mentalitásbeli váltásra van szükség, de ehhez nem elég a beszéd, és nem tudom, mi kell hozzá. Azt tudom, hogy a romániai demokrácia jelenlegi állapota még nem elég ehhez, nem tartunk ott, hogy ez a váltás megtörténhessen. Talán egyszer eljutunk oda, hogy a nemzetiségi különbségek nem lesznek fontosak, de huszonévvel a nagyon erősen nacionalista diktatúra után még rengeteg a küzdelem az apró-cseprő dolgok és a nagyobbak fölött a kétnyelvű tábláktól az anyanyelv használatáig és az oktatásig. Szimbolikus és valós küzdelmek sora zajlik. Ahol Erdélyben a román és a magyar lakosság száma nagyjából hasonló, ott viszonylag nyugalom van, és mindkét nyelvet lehet használni, minden családban vannak barátok vagy rokonok a másik nemzetiségből. Viszont a felerősödő új nacionalizmusban ott a veszély, hogy felborítja ezt a billegő egyensúlyt. Egy New York-i barátom mondta, hogy ott a világ összes nemzetisége megtalálható, és ez nem azt jelenti, hogy mindannyian szeretik egymást, de tudják, hogyan kell együtt élni. Legalább erre a szintre kellene eljutni.
A trilógiában egy idillikus Erdély-mítoszt is lerombolsz.
Ez nem úgy kezdődött, hogy romboljuk le az Erdély-mítoszt… Mikor a Bányavirág készült, az írás legelső fázisában írtam egy monológot, és kellett valaki, akinek a szereplő elmeséli a problémáit. Ekkor eszembe jutott egy tévéstáb. Hány ilyen van, hogy jön Magyarországról egy forgatócsoport, és előttük kell táncikálni, énekelni, majd a színeket is úgy szaturálják, hogy erős zöld fenyők, erős kék ég, erős fehér birkák legyenek a képeken. Így került bele, hogy Magyarországról hogyan látják Erdélyt, és milyen valójában. Ez egy elég nagy kontraszt. A Bányavirágban egy borzalmas állapotban lévő falut látunk, amely a későbbi drámákban a romlás további állapotait mutatja. A polgármesternek már nincs reménye arra, hogy bármit megmentsen, ezt a közösséget összefogja, egyszerűen csak kénytelen tudomásul venni, hogy minden megy szét, ő tehetetlen, csak egy dolgot tehet: megpróbálja megmenteni a lánya életét. De még ez sem sikerül.
A most megjelenő drámakötetedet együtt mutatták be Pintér Béla kötetével. Több ponton is érezhető egy közös drámavilág; a Szutyokban megjelenő szélsőjobbos nacionalizmus bemutatásában, és a Parasztopera kegyetlen, titkokra és családi tragédiákra épülő Erdély-képében is.
Nagyon tisztelem Pintér Bélát, és úgy gondolom, ő az igazi, a valódi színházi ember, és én csak egy fénymásolat lehetek. Ha valaki azon gondolkozik, Székely Csaba vagy Pintér Béla kötetét vegye-e meg, egyértelműen az utóbbit tanácsolom. Nem volt tudatos szándék a részemről, hogy úgy dolgozzak, mint ő. Az irigység számomra elég ismeretlen dolog, de a Parasztopera volt az első és egyetlen darab, amelyet sajnálok, hogy nem én találtam ki. Az számomra egy tökéletes dráma. Az érdeklődés és a világra való tekintés hasonló formái jelenhetnek meg, ezért érezhető rokonság.
Csehov és McDonagh viszont tudatosan is megjelenik a Bányavidék-trilógia utalásrendszerében.
Ezek a minták, amelyek előtt tisztelgek, és amelyek felhasználása, szétírása, kiforgatása, összegyúrása megtörténik. De ez nem öncélú, viszont úgy éreztem, ezek a világok közel állnak ahhoz, amelyet én próbálok ábrázolni.
Az első hangjátékodat angolul írtad, a Bányavidék magyar, és most kaptál felkérést román nyelvű dráma írására is. Mennyire határozza meg a nyelv a drámát?
Nagyon. Néhány évvel ezelőtt még azt mondtam, a drámaírásnál a nyelv nem fontos, csak hogy a szöveg működjön a színpadon. Vagy ne is a szöveg, hanem a közös munka, az előadás működjön. Viszont magammal kapcsolatosan egyre inkább azt érzem, hogy nem tudok úgy írni, hogy ne tudjam, milyen nyelven fognak megszólalni a szereplőim, és ne találjak ki nekik egy saját nyelvet. Akkor kezdi el magát írni a szöveg, mikor már mindenkiről tudom, hogy milyen nyelvi hibákat ejt, milyen tájszólásban szólal meg, hogyan tükröződik a gondolkodásuk a nyelvükben.
A szereplők kapaszkodnak is a nyelvbe abban a számukra nagyon kevés fogódzót nyújtó világban, amelyben élnek. Olyan, mintha visszatérő káromkodásaik, átkaik adnának keretet az életüknek.
A nyelv által szerettem volna visszaadni a világhoz való viszonyt, amely ezekben a közösségekben fellelhető. Ahogy felelgetnek egymás mondataiba, ismétlik magukat és egymást, az egymás szavaiba kapaszkodás egyfajta visszajelzés elvárása, hogy mi még itt vagyunk. Ha elmondok neked valamit, és visszahallom a saját szavaimat, az azt jelenti, létezem. Ez egy kicsit metafizikai és nyelvfilozófiai kérdés. Az időről is nagyon sokat beszélnek épp ezért, ez arról szól, hogy ugye te is tudod, milyen idő van, és ha egyszerre ugyanazt érzékeljük, az azt jelenti, hogy még vagyunk.
A drámatrilógia viszonyrendszereiben az apafigurák nagyon hangsúlyosak.
A generációk kérdését tanulmányoztam. A Bányavirág egy 42 éves férfi sorsának bemutatásával kezdődik, aki maga is alkoholista, és körülötte mindenki öngyilkos lett. Az a kérdés, hogy hogyan jutottak el idáig. Sokan a szememre vetették, hogy nem nyújtok megoldásokat, kiutat, fényt az alagút végén. De magam sem látok ilyeneket.
De a nők kilépnek a keretek közül, ami egyfajta megoldás, nem?
Igen, de ez szökés a probléma elől. A problémát nem oldja meg, de nem is érzem feladatomnak, hogy megoldást mutassak. Az erős nők viszont valóban képesek megtenni a szükséges lépéseket. Sándor L. István hívta fel a figyelmemet arra, hogy a három dráma egyfajta családtörténetet rajzol ki; az elsőben az apa, akit nem látunk, az ős, a következőben egy másik generáció jelenik már meg, az utolsó részben pedig a legfiatalabbak is színre kerülnek. És ők is ugyanolyan szerencsétlenek, nincs változás.
Jelenleg min dolgozol?
A Marosvásárhelyi Színház számára írok egy zenés darabot, amelyet szintén Sebestyén Aba fog rendezni, aki az eddigi bányadarabokat rendezte. A gyergyószentmiklósi színháznak pedig egy posztapokaliptikus darabot írok.
Vissza fogsz még térni a bányavidékre?
Mostanában biztosan nem. Ezt ideje volt lezárni, a harmadik rész írásánál már éreztem, hogy nehéz újat mondani. Kérdés volt, hogy hogyan lehet úgy elmondani a történetet, hogy aki nem látta az előző részeket, az is tudja, hogy itt valaha egy bánya volt, ami bezárt, de akik látták, azoknak se legyen unalmas, és hogy csináljam úgy, hogy én se unjam. A szerkezeten változtattam, egy katolikus mise struktúrájára van felépítve, ez számomra is kihívás volt.
A Bányavízben előkerül a pedofil pap mint nevelőapa, ami többek szerint sztereotip kép.
Azt gondolom, hogy mert a világban már mások is beszéltek bizonyos problémákról, az nem azt jelenti, hogy akkor hallgatnunk kell. Az, hogy egy katolikus pap pedofil, az nem egy olyan kérdés, hogy a zsidónak nagy az orra, más nemzetiség meg lop és nem szeret dolgozni. Ez nem úgy sztereotípia, mint a gulyás és a csikós ostor, hanem egy olyan probléma, amely visszafordíthatatlan sérüléseket okoz gyerekekben és sorsokat ront meg. Azt szerettem volna, hogy ez többről szóljon. A darabokban a társadalmi problémák szintje mellett mindig megjelenik a családi, egyéni tragédia is. Ettől lehet közelebb kerülni ezekhez a problémákhoz, hogy azok már ne absztrakciók legyenek, amelyeket eltartunk magunktól.
