Péterfy Gergely: Kitömött barbár
Pesti Kalligram, 2014, 452 oldal, 2967 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Péterfy Gergely és Kazinczy Ferenc kapcsolata valamikor a nyolcvanas évek végén, egy Frankel Leó utcai cselédszobában kezdődött. A belső udvarra néző szoba korábban Péterfy nagyapjáé, Jékely Zoltáné volt, aki hatalmas könyvgyűjteményt hagyott maga után. Ebből a gyűjteményből választotta ki unokája Kazinczy levelezésének második kötetét, és ebben a kötetben bukkant rá Angelo Soliman történetére, hogy aztán majd egy évtizedre el is felejtse az egészet. A téma a kétezres évek elején, a Kazinczy utazásai című kötetben talált rá újra, és a következő tíz évben nem is eresztette. Péterfy előbb a hazai archívumokban kezdett kutatni, majd a sikerrel megpályázott Eötvös ösztöndíjjal a bécsi szabadkőműves levéltárat, és az Österreichische Nationalbibliothek-et vette célba. Szép lassan beleolvasta magát a 18. század művelődéstörténetébe, a bécsi hétköznapokba, naplókat, levélgyűjteményeket bújt, a 18-19 század fordulójának mára már nagyjából lényegtelen, de a kor szempontjából fontos szerzőit (Caroline Pichler, Franz Gräffer) ásta elő. Közben egyre közelebb jutott a szabadkőművesség korabeli szervezetének megismeréséhez, és az Angelo Soliman utáni kutakodás során egyre inkább a szeme elé került a lehető legjobb perspektíva, Kazinczy Ferenc. A Kitömött barbár szerzőjével kisoroszi otthonában beszélgettünk hisztérikus doktriner esztétákról, gyakorlott idegenekről, és arról, miért csak egy kelet-európai író tudta felgöngyölíteni Bécs történelmének legmorbidabb ügyét.
Kapcsolódó cikkeink:
A regény Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságán keresztül vázolja fel a felvilágosodást követő időszak művelődéstörténeti, politikatörténeti, társadalomtörténeti hátterét. Hogyan közelítetted meg ezt a barátságot?
Mindig azt gondoltam, hogy a barátságuk nagyon erős kérdés, ami további nagyon erős kérdéseket vet fel. Amint elkezdtem Angelo felől nézni mindazt, amit a gimnáziumban, vagy az egyetemen megtanultam Kazinczyról, rögtön látszott az idegensége, kitaszítottsága, speciálisan bizarr helyzete a magyar kortársi közegben. Egyrészt egy elviselhetetlen ízlésdiktátor, egy hisztérikus, bakafántos, akadékoskodó doktriner esztéta volt, másrészt viszont egy elképesztő sorscsavarokon átesett, súlyosan traumatizált ember. Egy nagyon összetett társadalmi hátterű, nagyon összetett gondolkodású, nagyon érdekes pszichikai szituációban lévő nagyon bonyolult jellem, aki ugye együtt élt első főmesterének, a rózsakeresztes, szabadkőműves Török Lajosnak a lányával. Akkor már sokat tudtam arról, hogy a szabadkőművesség hogyan függ össze a rózsakeresztességgel, sokat tudtam a szervezet bonyolultságáról, de a legérdekesebb mégiscsak az volt, hogy Kazinczy és Angelo hogyan került egymás közelébe ebben a szervezetben, és miből fakadt az a lelkesültség, ami Kazinczy leveleiből árad. Az 1820-as évek végén, amikor újra elővette Angelo 1783-as levelét, szinte feljajdul írásban, hogy micsoda drága ember volt a barátja. Nagyon erős érzelmi szál van ebben, és a történetet ezen a szálon kezdtem el meghúzni. Arra voltam kíváncsi, hogy mitől válik ilyen fontossá egymásnak ez a két ember, mert Angelonak is fontos volt Kazinczy, ez kiderül a leveléből. Ahogy egyre több szereplőt kezdtem előszedni, egyre több minden kiderült, de abban végig biztos voltam, hogy Kazinczy nélkül engem nem érdekel Angelo, és Angelo nélkül sem érdekel Kazinczy.
Kicsit talán több is ez, mint barátság, akár mester és tanítványa viszonynak is nevezhetnénk, ami azért különleges, mert mester és tanítványa az ő esetükben egy szellemi szinten áll. Mégis Soliman a tapasztaltabb.
Értem, hogy mire gondolsz, hogy ha úgy tetszik, az idegenség művészetébe Angelo avatja be Kazinczyt. Mikor találkoznak, ő már egy tapasztalt, rutinos, kipróbált idegen a Habsburg monarchiában, de Kazinczy még nem tudja, hogy őrá is ugyanaz a száműzött, kitaszított sors vár majd, amit barátja már oly régóta megtapasztal. De a helyzetük végtelenül különböző is, elképesztően nagy különbségek vannak, és nemcsak a származásukban meg a bőrszínükben, hanem az egész társadalmi integráltságukban. Angelo egy művelt bécsi, aki mindenről informálva van, a legbelsőbb társadalmi körökben forog, naponta sétálgat II. Józseffel, likőrözik Mozarttal. Hozzá képest Kazinczy egy bárdolatlan vidéki, aki igyekszik ugyan, de mégiscsak egy tanulatlanabb és faragatlanabb figura. Világos a helyzet visszája is, hogy mint fekete bőrű ember, mégiscsak Angelo a kitaszítottabb. Ő csak egy dísztárgy, míg Kazinczy a Habsburg monarchiába, az egész kelet-európai régió történetébe mélyen beágyazott, kipróbált rákócziánus középnemes famíliából való. Egészen más perspektívából lesz aztán idegen, mint ahogy Angelo, aki mint egy meteor csapódott be a bécsi udvarba, és vált ott valamilyenné. Ennek a kétféle helyzetnek mégis nagyon sok találkozási pontja, közös részhalmaza van, és látszott, hogy olyan sokféle problémát vet fel a kapcsolatuk, olyan sokféle szempontból meg lehet nézni egyikük helyzetét a másikuk felől, hogy ebben egy nagyon vastag prózai anyag van. Ekkor még nem tudtam, hogy Török Sophie lesz az elbeszélő, bár maga a figura főleg Török Lajos és az ő rózsakeresztes szenvedélye miatt nagyon érdekesnek tűnt. Ahogy gyúrtam a regénybeli figurák pszichéjét, félretettem azt a problémát, hogy életrajzi hitelességű embereket rakjak össze. A regényben van egy különálló létmódjuk, ugyanakkor mégsem idegenek korábbi önmaguktól.
A disszertáció épp úgy egészíti ki a regényben megírt történetet, mint egy hosszúra nyúlt, nagyon alapos lábjegyzet. Miközben írtad a dolgozatot, pontosan tudtad, hogy mit fogsz majd átemelni, kibontani irodalmi formában is?
Akkor már elég sandán csináltam a dolgot. Úgy gondoltam, hogy ha már úgyis kénytelen vagyok PhD-t írni, mert tovább akarok tanítani az egyetemen, akkor rögtön két legyet ütök egy csapásra. Így legálisan tudtam időt és módot szerezni, hogy rengeteget foglalkozzak a témával. Kivettem az addigra felgyűlt, körülbelül egy évnyi alkotói szabadságom, és szép alaposan megcsináltam a dolgozatot. Akkor már látszott, hogy hol szalad meg a történet abba az irányba, ahol ebből majd irodalom lesz. Persze egy csomó minden olyan irányba is elszaladt már a PhD-n belül is, amit nem fejtettem ki a könyvben. A szeptember 11-e szálat például nem foglaltam nagyobb kontextusba végül. Ez a nap volt Angelo megkeresztelésének napja, amire, mint megaláztatásának pillanatára, mindig nagy dühvel gondolt vissza. Figurák is kimaradtak, Báróczi Sándor például nagyon sokáig képben volt. Kazinczy életében ő volt a legfontosabb kontrollszemély arra, hogy miért döntött jól, amikor otthagyta az alkímiát és az aranycsinálást. Báróczi isteni figura, de még az 1810-es években megjelent, az A' mostani Adeptus vagy is a' szabad kőmivesek' valóságos titka című francia regényfordításának előszavából is kitűnik, hogy ez az egyébként rendkívül művelt, és széles látókörű férfiú az élete kilencvenöt százalékát arra használta fel, hogy az akkor már nyilvánvalóan teljesen értelmetlen alkimista irodalmat búvárolja. Neki tényleg az aranycsinálás, és az anyagok transzmutációjának gondolata kötötte le az elméjét.
Négy évvel korábban, egy Pannon mese kapcsán adott interjúban azt nyilatkoztad, hogy a disszertációhoz szerzett tudás tulajdonképpen felesleges a regény szempontjából. Még mindig így gondolod?
Nagyon érdekes tapasztalatokat szereztem erről közben. A megszerzett ismeretek nélkül nem tudtam volna megírni a regényt, de ha ragaszkodom a történeti valóságukhoz, akkor nem lett volna egységes a könyv szerkezete. Rengeteget le kellett gyalulni a valóságos történetekből – sok Kazinczy testvért ki kellett hagyni, Török Sophie történetéből is számos dolog kimaradt. Mindent a szándékaimhoz és a céljaimhoz kellett alkalmaznom, és az a sok rokon, konfliktus, történeti helyzet egyszerűen túlterhelte volna a szöveget.
Több mint tíz évig foglalkoztál Kazinczy és Soliman barátságával. Hányszor érezted úgy, hogy feladod?
Naponta, milliószor.
A Pannon mese miatt ráadásul félre is tetted a regényt. Nehéz volt visszahelyezkedni a történetbe?
Nagyon nehéz volt, pont azért, mert viszonylag sok mindent összeolvastam erről a korról. Szinte csak olyan pillanatok voltak, amikor azt láttam, hogy ebből a hatalmas anyagtengerből én nem tudok újat gyúrni. Egyszer már meggyúrtam, az lett valamilyen, de újat már nem tudok. Sejtettem, hogy a munkamódszer fogja megmenteni a dolgot, megint valami regula és szabály az, ami végül tartalmat generál. Kikötöttem, hogy addig nem adhatom fel a problémát, míg nem találom meg a perspektívát, ahonnan ránézek a történetre, vagyis az elbeszélőt. Eldöntöttem, hogy ha nem találom meg ’x’ ideig, akkor hagyom a francba az egészet.
Egy félbehagyott színdarabról
Péterfy nemcsak doktori disszertációt, és regényt, de drámát is írt Angelo Soliman kálváriájáról. A Preparált angyalban a kitömés groteszk procedúrája egészen máshonnan van szemügyre véve, mint ahonnan Török Sophie látta. Egy udvari orvos, néhány kapatos medikus, és a preparátumot készítő udvari szobrász, Franz Thaller szemszögéből. A darabból Péterfy Bori (Péterfy Gergely húga – a szerk.) rendezett egyestés akciót a Krétakör előadásában még 2005-ben. Bár a szerző nagyon izgalmasnak találta az előadást, mindig úgy érezte, hogy neki nem elég a dráma szövegnek színpadi megjelenítése, mert sokkal több részletre kíváncsi, mint amit ebből egy dialógusban meg tudna írni. Ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ami félbemaradt, az sosem készül el. „Lehet, hogy egyszer nekiállok, ha már ebben a formájában megvan.” – hangzott az ígéret. A darabot addig is ITT tudjátok elolvasni.
Végül úgy döntöttél, Kazinczy feleségének, Török Sophie-nak hangján szólaltatod meg a történetet. Ő hogyan került a képbe?
A szövegnek volt olyan verziója, ahol Báróczi Sándor az elbeszélő, meg olyan is, ahol több elbeszélőt alkalmaztam. Sophie nagyon sokadjára jött, de aztán annyira összebarátkoztunk, hogy remekül tudtunk együtt dolgozni. Annyira jól álltam neki, és ő is annyira jól állt nekem, hogy a hangja végül meg tudott szólalni egy olyan tónusban, amire azt tudtam mondani körülbelül kétszáz oldal után, hogy na Sophie, akkor te viszed a bulit.
A tíz év alatt, amíg készült a szöveg, gondoltál rá, hogy ilyen erős metaforává válik, ilyen erősen reflektál arra, ami ma körülöttünk történik?
Figyeltem, hogy milyen szuperül a kezemre dolgozik az idő, és persze reménykedtem, hogy nem lesz aktuális, de csalatkoznom kellett. Ennek az egésznek ráadásul van egy ilyen aktuális pornográfiája, pikantériája is, villant. Egy villantás a jelenből is jut, de ez lényegtelen epizódja a történetnek.
A szereplőid nagyon mai nyelvet beszélnek. Az áthallások és az erős párhuzamok miatt nem archaizáltál?
Ha kilépünk a magyar politikai kontextusból, akkor is tényleg nagyon mai a történet, és nem csak az idegenség problematikája miatt. Alapvetően azért mai, és azért nem is archaizáltam, mert a felvilágosodás kérdései - kis túlzással - még mindig a mi kérdéseink. Sőt, most egyre inkább élesednek ezek a kérdések, ahogy egyre inkább úgy tűnik, hogy nem voltak elég artikuláltak a korábbi egyszerű válaszok. Még mindig a felvilágosodás kérdéseit tesszük fel a világnak. Amiről a könyv szól, az mindenestül az én problémám, a mi problémánk – a test idegensége, világba vetettségének kiszolgáltatottsága alapvető egzisztenciális probléma.
A bécsi Természettudományi Múzeum raktára, ahol 1806-tól Angelo Soliman kitömött testét tárolták, az 1848-as harcok során keletkezett tűzben leégett. Mit gondolsz, mi lenne most a sorsa a preparátumnak, ha nem semmisül meg?
Három évvel ezelőtt rendeztek egy nagy kiállítást Angelo Soliman tiszteletére Bécsben. Ezen a kiállításon ott volt a büsztje, tehát az a bizonyos halotti gipszmaszk, amit Franz Thaller szobrász vett le róla a halála napján, és amiről egy Monika Firla nevű etnológusnő bebizonyította, hogy tényleg eredeti. A büszt korábban egy baden-badeni múzeumban volt, sokáig nem is tudták, hogy Angelo Solimanról vették le. Ha még ma is meglenne a preparátum, az a nyugati civilizáció önostorozásának nagyon erős tárgyi rekvizituma lehetne, mint ahogy ez a gipszminta is az volt, elrettentésként szolgált, az önvizsgálat imperativusza lett. Soliman teste folyamatos mementója lenne annak, hogy a legartikuláltabb világjobbító szándék hogyan válik a legartikulálatlanabb barbárság eszközévé.
A dolgozatban említed, hogy a mai bécsiek még mindig zavarba jönnek, ha felemlegetik nekik Angelo történetét. Mondasz konkrét példákat?
A könyvtárban, a levéltárban, a kávéházakban nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik afelől érdeklődtek, hogy mivel foglalkozom. Három komoly filológusnál is zavart heherészést váltott ki a válasz, nem értették, mi ebben az érdekes, minek kell ezt bolygatni. Ez érthető módon egy különösen neuralgikus, traumatizáló pont a bécsi értelmiség számára. Bécsnek egyébként van egy nagyon morbid arca - imádják a morbid történeteket, elég csak a Stephansdom katakombáira, vagy a temetők szoborkultuszára gondolni, de ez talán a legmorbidabb, legkényelmetlenebb bécsi történet.
Szerinted ez lehet az oka annak is, hogy végül nem egy bécsi író írta meg a Kitömött barbárt?
Soliman története megért néhány feldolgozást, és színdarab is lett belőle, de szerintem az ő figurája igazából Kazinczyval együtt érdekes. Az idegenségnek ez az egészen speciális helyzete Bécsből valószínűleg nem látszik annyira, mint Magyarországról. Ehhez a mi kelet-európai tapasztalatunk, nézőpontunk kell. Kazinczy és Soliman történetét felőlünk meg lehet pillantani úgy, hogy egy nagyon komplex képet adjon ki. Sokkal több választ lehet találni Kelet-Európából nézve, mint egy önostorozó nyugati felvetésben.
