Winkler Nóra és Péterfy Gergely (fotó: Valuska Gábor)
Péterfy Gergely Angelo Soliman sztorijának felfedezésével olyan ziccerhelyzetbe került, amely hatalmas felelősséget helyezett rá. A regény megírását sokáig halogatta, beszélni azonban szívesen beszélt róla bárkinek. A megszólalással most sem volt gondja, az Aegon-díjazott íróról és kötetről szóló pénteki Margó-esten fenntartások nélkül mesélt az alkotás és a címadás gyötrelmeiről, a posztolási mániájáról és közéleti lelkifurdalásáról is, miközben két kultúrsznob tinédzser vetélkedése, egy meglőtt macska és a többszörös orgazmus is szóba került.
Sok író nem szereti az olyan helyzeteket, ahol szerepelnie kell és exponálnia kell magát, ez a típusú félelem azonban Péterfy Gergelynél nincs meg – adja meg az alaphangot a jubileumi Aegon-díjassal folytatott, immár hagyományossá vált margós beszélgetésen péntek délután Winkler Nóra. A magaslabdát Péterfy Gergely persze rögtön le is csapja, és elárulja, hogy a „beszélőke-gomb” működtetését még egyetemi évei alatt fejlesztette tökélyre, amikor akkor is beszélnie kellett, ha éppen nem volt hozzá a kedve. A könyveiről azonban nagyon szeret beszélni, oszlatja el rögtön az esetleges félreértéseket.
Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényéért kapta meg a tizedik Aegon-díjat, és a szerző pontosan ennyi évig írta a regényt is, ami persze nem tíz év egybefüggő írásfolyamatot jelent, de a regény végiggondolása, az annak alapját adó disszertáció megírása kitesz ennyit. A számok amúgy is meghatározó szimbólumnak tekintendők az ókori irodalomban, emlékeztetett rá az egykori latin-ógörög szakos, de ha azt eddig nem tudtuk volna, akkor a címadás nehézségeinek felidézésénél egyértelműen kiderült. A beszélgetés egy adott pontján ugyanis levetítették azt az sms-cunamit, melynek két gerjesztője Péterfy Gergely és a Kalligram vezetője, Mészáros Sándor volt. A regény címe ez alapján nagyon nehéz szülés volt, A széphalmi barbártól kezdve a Fehér négeren át a Barbár angyalig rengeteg variáció felmerült. Mivel Péterfy Gergely neve 7+7 betűből áll, eleinte fontos volt neki a szimmetrikus névadás, és kitartóan lobbizott az Idegen testek (a betűk számát tekintve: 6+6) mellett. Csak napok múltán jöttek rá, hogy Idegen testünk címmel Závada Pál már írt egy könyvet, így újraindult az ötletelés. A Kitömött barbár Péterfynek eleinte nem tetszett, akusztikailag ugyanis nem tartotta jó címnek, utóbb mégis ez lett a befutó.
Amikor annak idején rátalált Soliman történetére, Péterfy az első pillanattól tudta, hogy „olyan ziccerhelyzetbe került, amely iszonyú felelősséget helyez rá”, ezt a sztorit ugyanis az irodalomtudomány egészen addig nem fedezte fel magának. Ettől függetlenül sokáig halogatta a megírását, ami ugyanúgy elmondható a doktori disszertációjáról és a regényről is. Szívesen beszélt azonban róla, ezzel próbálta kényszerhelyzetbe hozni saját magát, ugyanakkor azt mindenképp el akarta kerülni, hogy a „kocsmák homályában” még hetvenévesen is az egykori regényötletéről beszéljen.
A beszélés, a megosztás amúgy Péterfy egyik nagy személyes projektje: negyvenévesen futni kezdett, és a futás közben készült fotókat akkoriban rendszeresen megosztotta a facebook-oldalán. „Nem vagyok ebben penge, de kíváncsi vagyok, mi történik, ha impulzusokat adok” – tette még hozzá. Ezért posztol szelfiket (a Sánta kutyán készültért kattintsatok ide!), de hasonló okokból teszi közzé publicisztikáit is. Nem is tagadhatná, hogy élvezi ezeket az interakciókat – ahogy ő fogalmaz: „erre is történik mindenféle reakció, beszólnak, beugatnak – visszaugatok”. A publicisztikai írásainak gyakori elsőolvasója Mélyi József művészettörténész, aki az író barátjaként kapott meghívást a rendezvényre. „Akkor én vagyok Soliman?” – teszi fel az adekvát költői kérdést a kanapén éppen helyet foglaló Mélyi, aki ugyanezzel a lendülettel elárulja azt is, hogy kettejük között a barátság nem első látásra köttetett. Egy általános iskolák közötti kézimeccsen ugyanis Péterfy leütötte. „Elsőre nehéz volt vele barátkozni”, később azonban padtársak lettek, sőt, Mélyi most bevallotta, hogy tulajdonképpen Péterfynek köszönheti, hogy művészettörténész lett.
Tizenöt évesen ugyanis iszonyú kultúrsznobok voltak, és örökké „művészeti kérdésekben pingpongoztak”. Az egyik ilyen alkalommal Péterfy az Utolsó ítélet című művel kapcsolatban tett fel neki egy kérdést, amelyre Mélyi nem tudta a választ. Miután azonban hazament, elolvasott egy könyvet Michelangelóról: „ez volt a kiindulópont, előtte egyáltalán nem foglalkoztam művészettörténettel”. Kiderült az is, hogy Mélyi úgy is elolvassa Péterfy szövegeit, ha az író nem küldi el neki azokat; ez történt a Kitömött barbárral is, melyről az artmagazinba írt kritikát:
„A halál mellett Péterfy regényének szövetén mindig átsejlik az eleven élet, a 18–19. századi vágyak, elképzelések és valóságok szinte azonnal lefordíthatók mai gondolatainkra, identitásunk keresésére; felismerhetővé válik benne mostani barbárságunk és idegenségünk, megaláztatásunk és gyengeségünk. Péterfy könyvében a múltunk is kiélesedik, mondatai tükrében a dicső szobor és a dicstelenül kitömött ember közti különbséget is pontosabban látjuk. És élesen látjuk önmagunkat: milyen messze van Bécstől Széphalom, ahol ott áll, mint egy felvilágosodás kori kísérlet visszfénye, a világtól távol, szinte megközelíthetetlenül, a Magyar Nyelv Múzeuma.”
A felolvasott kritikarészlet után Winkler Nóra arra volt kíváncsi, hogy a leszakadás témája („milyen messze van Bécstől Széphalom”) mikor és hogyan jelent meg Péterfy írásaiban. Erre az író elmondta, hogy egy idő után rájött, ha vezetés közben és a híreket hallgatva nem akarja a fejét a kormányba verni, akkor jobb, ha szóvá teszi, ami feszíti. Szerinte a mai közéleti publicisztikával az a probléma, hogy sok esetben az író hűségnyilatkozatot tesz valamelyik oldal mellett. „Én nem vagyok senkinek se kutyája, se macskája, nem tartozom sehova, de ha nem adok hangot, gyomorfájásom lesz, vagy tíz helyett harminc kilométert kellene futnom, de abba beledöglök” – vázolja a lehetséges motivációkat.
Búcsúzásként annyit még elárul, hogy alapvető lelkiismeret-furdalást érez a jelen közállapotok miatt, és személyesen felelősnek érzi magát, hogy így alakultak a dolgok. Hosszú évek óta ugyanis azt tapasztalja, hogy amit leír, az megtörténik, példaként pedig egy olyan sztorit emleget fel, melyet sok évvel ezelőtt egy macskákra lövöldöző őrültről írt. Annál nagyobb volt a döbbenete, amikor nem sokkal később bekopogtatott hozzá egy ismeretlen, aki közölte, hogy rálőtt egy macskára, és a segítségét kérte, mert nem tudta, merre menekült az állat. „Azóta sem hagyott alább ez a tapasztalatom.”
A Kitömött barbár megírása alatt, Solimannal és Kazinczyval szemben, mindenesetre szüksége volt egy plasztikus ellenpólusra, „alantas országra, silány feudalizmusra”, miközben pedig írt – teszi hozzá most –, létrejött ez az ország. Most azon van, hogy ez eltűnjön. „Nem akarsz írni a többszörös orgazmusról?” – kérdezi még búcsúzóul Winkler Nóra, a válasz azonban, ha volt, a nevetés zajába vész.
