Fotó: Fényes Gábor

A címbe foglalt állítást nem mi mondtuk, hanem a boldog, felszabadult szerző szerda este az Aegon-gálán, később pedig mások is csatlakoztak hozzá. De nemcsak ők meséltek magukról, hanem sok szó esett magáról a díjról, amely idén tízéves, így a szervezők minden egyes díjazottat fel- és megidéztek az est folyamán. Idén Péterfy Gergely kapta az Aegon irodalmi díját, mellé pedig pluszban egy olyan ajándékot is, amely egészen biztosan új fejezetet nyit a róla szóló vizuális történetben.

Sokadjára ülünk itt, és ünnepeljük meg a legjobb kortárs regényt – adja meg az alaphangot szerda este Winkler Nóra a Katonában, és ehhez az ünnephez rögtön egy csomó szám is kapcsolódik. Az Aegon-díjat ugyanis idén tizedik alkalommal adják át, díja hárommillió forint, de az elmúlt időszakban – különböző programok révén –  összesen 300 millió forintot fordítottak a kortárs irodalom támogatására és népszerűsítésére. Kepecs Gábor az Aegon képviseletében felidézi, hogy a Göncz Árpád fővédnökségével működő Magyar Irodalmi Díj 2005-ben szűnt meg, és a cég szeretett volna valami hasonlót, ami „kicsit folytatás, kicsit más”, rangja, súlya van, és méltó a magyar irodalomhoz. Szerencsések voltak, mert 2005-ben két fajsúlyos regény is megjelent (Spiró Fogsága és Nádas Pétertől a Párhuzamos történetek), melyek közül azonban csak egy kaphatta meg a díjat (a Fogság), ez pedig rögtön rangot adott az elismerésnek.

Péterfy Gergely is figyelemmel követte korábban, hogy az adott évben kik az esélyesek („Sportemlékezetem elég rövid, a csapatokat sose tudom felsorolni, de természetesen emlékszem”), hozzátéve, hogy soha nem érezte úgy, hogy a díjat méltatlan kapta volna. Winkler Nóra ezen a ponton gyorsan megnyugtatja, hogy az érzéseiről majd még beszélhet később. „Imádok magamról mesélni” – jelenti ki Péterfy, amely állításhoz utóbb Alföldi Róbert is lelkesen csatlakozik. A színész-rendező korábban Képzettársítások címmel a Bárkában tartott beszélgetős esteket az Aegon-díjazottakkal. „Fontos pillanata volt az életemnek” – mondja Alföldi, aki biztos abban, ha akkor nem beszélhet például Rakovszky Zsuzsával, akkor utóbb nem tudta volna rávenni őt arra, hogy darabot írjon a Nemzetinek.

Rakovszky – akárcsak az elmúlt évek díjazottjai – meg is jelenik abban a kisfilmben, amelyet az aegonosok forgattak, és amelyet majd a Margón mutatnak be. A soproni születésű írónő, aki ritkán van a fővárosban és akihez elutazott a stáb, a bejátszásban pont arról beszél, hiába írnak a nők már századok óta, újra és újra rácsodálkoznak, hogy „jé, nő és ír”. Grecsó az ÉS-ben megjelenő Aegon-sorozatról beszél, pontosabban telefonál, intézkedik, kicsit gondterhelt, látszik rajta, piszok nagy meló mozgósítani az aegonos írókat, míg Csaplár Vilmos nagy kocsmai találkozásokat idéz fel, melyben fontos szerepet kap egy féllábú gróf és Gáspár elvtárs egykori szakácsnője is. Kun Árpád bevallja, először azt gondolta, hogy Norvégiában csak ideiglenesen áll házi kisegítőnek, de aztán rájött, hogy „neki ez fekszik”. Barnás Ferencről kiderült, hogy számára „az őrök érdekesek úgy egyáltalán”, és az is, hogy a teremőri lét, mely bizonyos feltételek megteremtésére irányul, „állandó idegrendszeri készenlétet” követel az embertől. Téreytől megtudjuk, hogy a szobor „halálra mutató nyílvessző”, és sem magát, sem szeretett kollégáit nem szeretné így viszontlátni. Esterházy Péter pedig egy teljesen más kontextusban már azt mondja, jelenleg keressük azokat a fogalmakat, melyekkel leírhatnánk, hogy mi a demokráciának ez a kifacsart változata.

Az est résztvevői közül Tarján Tamás irodalomtörténész az Aegon-díj kulisszatitkaiba enged egy kis betekintést, amikor egy pókerjátszmához hasonlítja a díjról szóló döntés folyamatát, a saját taktikájáról pedig annyit árul el, hogy „annyi szellemi erőszakot” enged meg magának, hogy a többiek ízlése lehetőleg „az övé felé hajoljon”. De vajon létezik olyan, hogy valakinek rosszkor jön egy díj az életében? Péterfy Gergely elmondása szerint aligha. Mert tegyük fel, hogy „tíz évig írsz egy regényt, kotlasz felette, megírsz tízezer karaktert, kidobsz belőle nyolcezret”, végül elkészülsz vele – és ez után a tíz év munka után nem kapsz díjat. „Az nem lenne jó. Ez így sokkal jobb” – nevet fel. Péterfy egy kérdésre válaszolva elmondja azt is, élvezi, hogy az évek során ő maga milyen változásokon ment keresztül. A Kitömött barbár többet követelt tőle, mint addig bármi, és az, hogy elismerték, megint más helyzetbe hozza őt: „folyamatos odüsszeia ez a történet”. Jelenlegi helyzetét egy versenyautóhoz hasonlítja: most nagyon felgyorsultak körülötte az események, az ember emiatt kicsit kapaszkodik, de idővel majd lelassul minden, és akkor újra visszaül az íróasztalhoz. Közben kiderült az is, hogy míg más írótársak például a gitározásban jók, addig Péterfy inkább a facebookozásban („nekem az jobban megy”), és nagyon élvezi és fontosnak tartja, hogy így interakcióba léphet az olvasóival.

Ezek után talán nem véletlen, hogy az Aegon-díj mellé, melyet Szegedy-Maszák Mihály laudációja után vehetett át, Péterfy Gergely egy plusz meglepetésajándékot is kapott az aegonosoktól, mégpedig egy szelfibotot, ha már úgyis „jó barátságot ápol az oldalával”. A színpadon azonban még elkészíti „utolsó bottalan szelfijét”, és miközben Pálmai Anna felolvas egy részletet a Kitömött barbárból, gyorsan fel is tölti az oldalára ezt:

(Kép forrása: Facebook)

Az Aegon eddigi díjazottjai:

2006. Spiró György (Fogság), 2007. Rakovszky Zsuzsa (Visszaút az időben), 2008. Térey János (Asztalizene), 2009. Jónás Tamás (Önkéntes vak), 2010. Csaplár Vilmos (Hitler lánya), 2011. Esterházy Péter (Esti), 2012. Grecsó Krisztián (Mellettem elférsz), 2013. Barnás Ferenc (Másik halál), 2014. Kun Árpád (Boldog Észak), 2015. Péterfy Gergely (Kitömött barbár)