Hogyan lehet feldolgozni azt, ha életünk szerelme (legalábbis akit annak hiszünk) egyik napról a másikra eltűnik? Segít-e ebben egy közösen megálmodott város, ami létezik is, meg nem is? Át lehet-e hatolni azokon a falakon, amit a magány és a gyász emel körénk? Haruki Murakami újraírt története ezeket a kérdéseket teszi fel, és egy kicsit közelebb visz a megfejtéshez, mint ahogy azt korábbi műveiben tette.
Murakami a legsikeresebb kortárs japán regényíró, kultikus szerzővé a Norvég erdő megjelenése után vált. Világának visszatérő témája az elidegenedés, a magány, a szerelem és a vágyakozás, életművét a zsánerek közötti átjárás jellemzi, a mágikus realizmustól a science fictionig. Neve mindig ott szerepel az irodalmi Nobel-díj várományosai között, de a 76 éves író eddig nem kapta meg az elismerést.
Egy történet, ami 40 évig nem hagyta nyugodni
A regény címe ismerős lehet a keményvonalas Murakami-rajongóknak: A város és kiszámíthatatlan falai alapja egy olyan történet, ami négy évtizeden át nem hagyta nyugodni az írót. Az eredeti, 150 oldalas kisregényt A The City and Its Uncertain Walls (A város és bizonytalan falai) címmel 1980-ban közölte egy japán folyóirat, de Murakami nem volt elégedett vele, meg is bánta, hogy publikálták az írást, és soha nem engedélyezte az újraközlését vagy fordítását.
Ennek ellenére a történet valamiért fontos volt a számára, és többször visszatért hozzá. Az eredeti kisregény után öt évvel később jelent meg az első átdolgozási kísérlet, majd Murakami a lezárások idején ismét újraírta a képzeletbeli város sztoriját. „Olyan régóta és úgy piszkált engem ez a történet, ahogy az embert a torkán akadt kicsi halszálka” – írja Murakami a 2023-ban megjelent könyvről, amit idén mi is olvashatunk magyarul Mayer Kinga fordításában.
Kíváncsiak voltunk, hogy érdemes volt-e kiszedni azt a szálkát.
A hely, ahová nem vezet út
A három részre tagolt regény egy klasszikus tiniszerelem történetével indul, és ezzel párhuzamosan egy második narratíva, egy fallal körülvett, nem evilági városba érkező férfi útkeresése is elkezdődik. A két szólam egymást váltja a rövid fejezetekben, egymást kiegészítve készítik elő a terepet a folytatáshoz. „Te meséltél nekem először a városról” – kezdi az első történetszálat az elbeszélő, a tipikus Murakami-hős, a középkorú, magányos férfi. Egyes szám második személyben meséli el a régmúlt eseményeit, közös történetüket a lánynak, akit 17 évesen, egy esszéíró verseny díjátadóján ismer meg, és akibe halálosan beleszeret.
Levelezni kezdenek, ritka találkozásaik sétával, beszélgetéssel, csókolózással telnek, és az egészet átjárja valamilyen álomszerű, lebegős hangulat. A lány elvarázsolt, kissé titokzatos karakter, akiről a legtöbbet a leveleit olvasva tudhatunk meg. Az álmai fontosabbak a számára, mint a valóság, és azt hiszi, az igazi énje nem ebben a valóságban létezik, hanem egy távoli, magas fallal körülvett, névtelen városban.
A nyár azzal telik, hogy a pár a kissé hátborzongató városról fantáziál, ahol a toronyórán nincs mutató, a falakon belül egyszarvúak legelnek, és ahová csak az léphet be, aki hajlandó elválni az árnyékától, és egyben lassú halálra ítélni azt.
A való világ és a képzeletbeli város történetszálai lassan egymásba fonódnak, és behúz a Murakamira jellemző, átjárható világokra építő bizarr játék.
Ebben a városban a lány egy olyan könyvtárban dolgozik, ahol könyvek helyett régi álmok sorakoznak a polcokon. Ide fizikai értelemben nem vezet út, és ha a fiú igazán el akar jutni oda, ő lehet a város hivatalos álomolvasója.
A belépésnek ára van
A lány váratlanul eltűnik, a fiú számára ezután a valóságban is megáll az idő, több év is eltelik, mire nem csak lézengő árnyékként vesz rész a saját életében. Már a negyvenes éveiben jár, amikor a város falánál, egy sírgödörre emlékeztető helyen találja magát. A kapuőr beengedi, de ennek megvan az ára: a főhős szemével történik valami, megváltozik a látása, az árnyékát pedig le kell hasítania magáról. A lány semmit nem öregedett, de nem ismeri fel az egykori szerelmét. 30 év korkülönbséggel már esély sincs a folytatásra, az egyedüllét a főhős számára társas magánnyá alakul, ami talán még fájdalmasabb:
„Én utat török két ágaskodó érzelem között és lassan hazasétálok. Az egyik az, hogy már nem vagyok egyedül ebben a városban, a másik pedig, hogy végtelenül egyedül maradok mindörökre.”
A város lakói puritán életet élnek, nem tesznek fel felesleges kérdéseket, békés zombikként ismétlik teendőiket nap mint nap. Az egyszarvúak tömeges éhhalált halnak (feláldozzák magukat?), ha beköszönt a tél, és a városból pedig nem lehet megszökni: a saját tudattal rendelkező fal önkényesen változtatja a hely alaprajzát.
Ez a város kitépi az ember lelkéből az érzelmeket – a szomorúságot, a féltékenységet, a félelmet, az álmot és a szerelmet is.
„Ebben a városban ezek az érzelmek szükségtelenek, sőt mi több, kártékonyak. Mondhatni a járványok forrásai”
– mondja a főhős haldokló árnyéka. „Ezért ezeket gyökerestül kitépik, légmentesen záródó edénybe zárják és felrakják a polcra a könyvtár mélyén.”
A nyomasztó hangulat ellenére a regény legerősebb részei azok, amelyek a képzeletbeli városban játszódnak. Az atmoszféra beránt, újabb és újabb elméletek születnek az olvasó fejében arról, hogy mégis mi ez a hely, ami egyszerre hozza Hugh Howey Silójának és Hajao Mijazaki alternatív valóságainak hangulatát. Szerettem volna még ebben a fura városban időzni, ahol túl sokat esik a hó és fúj a szél, ahol tapinthatóvá válik a gyász, és ahol az sem zavart, hogy valójában nem történik semmi izgalmas a folyton átrendeződő falakon belül.
A jól ismert best of
A második részben bekapcsolódik a harmadik történetszál: a főhős újra a való világban találja magát, de már nem tudja folytatni korábbi életét. Otthagyja tokiói karrierjét, és keres egy isten háta mögötti, hegyvidéki kisvárost, ahol egy könyvtár alagsorában álmodozhat tovább. Különc szellemekkel teázgat, és igazán egyik világban sincs teljesen jelen, nem tudja, hogy a fal belső, vagy külső oldalán áll. És azt sem, hogy vajon tényleg szilárd-e a fal, amely elválasztja a másik világtól:
„Menj olyan messzire, amennyire csak akarsz. Ezt mondta nekem a fal. Én mindig ott leszek.”
A sztori itt eléggé lelassul, de ez nem zavart, inkább az, hogy minden ismerős a Murakami-univerzumból: a valóság és a képzelet határán egyensúlyozó történet, a más időből és térből érkező figurák, a középkorú, gyökértelen, magányos középkorú főszereplő, a zavart, titokzatos fiatal lány, a háttérben megszólaló jazz-futamok, a könyvgyűjtés és a spagettifőzés. Variációk egy jó bevált receptre. Az író nem bíz semmit a véletlenre, és csak egy kicsit változtat a hozzávalók arányán.
Murakami ezenkívül gyakran ismétli önmagát, és néha soknak tűnik a 600 oldal ehhez a történethez. Nem segít ezen az sem, amikor megjelenik a történet harmadik kulcsszereplője, a titokzatos, különleges képességekkel rendelkező, sárga tengeralattjárós pulóveres fiú. A fotografikus memóriával rendelkező gyerek nem boldogul ebben a világban, és segíthet feloldani az egyszerre két világ határán zajló élet feszültségét.
Van, amiben Murakami viszont nem követi a megszokott receptjét.
A megszokottnál több támpontot ad, és olyan egyértelmű utalásokat ejt a város szimbolikájának megfejtésére, hogy szinte fáj, ahogy az arcunkba tolja az értelmezési lehetőségeket.
A város és kiszámíthatatlan falai olyan, mint egy válogatáslemez azoknak a rajongóknak, akik nem bánják, ha századszor is ugyanazt a gitárszólót hallják. Tényleg jó érzés megmártózni az ismerős dallamokban és szövegekben, olyan, mintha már hazaérkeznénk az író univerzumába, de cserében nem történik semmi olyan, ami kivezet a komfortzónánkból.
Nyitókép: Elena Seibert / Penguin Random House
