Fotó: Valuska Gábor
Tizennégy évvel a Grafitnesz (Magvető, 2003) megjelenése után önálló kötetben tér vissza Parti Nagy Lajos létiparosa, Dumpf Endre, és ismét a kórházkertben bolyongja körbe az ősztoposzt. A Létbüfé nemcsak Dumpf, de Parti Nagy régóta várt költői visszatérése is, aki az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan írta őszológiai gyakorlatait, két-háromszáz év lírai őszeit felhasználva, szétírva és újraértelmezve. A Létbüfében minden egész eltörik, majd új konstellációba rendeződik, a töredékek közti határok pedig átjárhatók- olyannyira, hogy a könyv akár egyetlen végtelen versként is olvasható, sőt, még a tartalomjegyzék is egy szabadverset rajzol ki véletlenszerűen. Hőse, Dumpf (ki magát hajdan ózonmartinásznak is nevezte) kényszeresen dokumentálja a mindennapjait, perlekedik az Isten-toposszal, és épp úgy idomul környezetéhez, mint egy kórházkerti macska. Szerves része a tájnak, ám nem lehetünk biztosak benne, hogy mindig ugyanazt a macskát látjuk. Arctalan, kortalan figura, aki a végsőkig ellenáll az olvasói szándéknak, ami rendületlenül próbálja megszemélyesíteni. Fejből, hasraütve és hibásan idézi a klasszikusokat, miközben próbálja valahogy elütni a „monoton telő időt”. Parti Naggyal konvenciókról, láthatatlan sminkről és az alanyi költészet problematikájáról beszélgettünk.
Parti Nagy Lajos: Létbüfé
Magvető Könyvkiadó, 2017, 248 oldal, 3499 HUF
Az őszológiai gyakorlatok az elmúlt tizennégy évben folyamatosan születtek és formálódtak, ám verseket kötetben a Grafitnesz óta nem publikált. Mondhatjuk, hogy ebben az időszakban a Létbüfét tekintette a legnagyobb lélegzetű munkájának, már csak a folytonossága miatt is?
Ha így kérdezi, akkor mondhatjuk, hogy igen, utólag feltétlenül. Valóban a Dumpf-könyv terve velem volt már a Grafitnesz előtt és persze utána is, ami nem azt jelenti, hogy tizennégy éven keresztül ez lett volna a napi munkám, de azt azért tudtam, hogy a dolgom ez, ennek a végére kell járnom, már amennyire lehet. Tudtam tehát, hogy mivégre gyűlnek ezek a töredékek, félkészek, vázlatok, firkák. Kész, azaz önmagában álló, címmel ellátott verset nagyon keveset írtam. Az a fajta normális üzemmenet nem érdekelt, hogy szépen sorban íródnak a versek, ha összegyűlik egy kis kötetnyi, kiadom könyvként, aztán ha megint összegyűlnek, megint kiadom, és a kritikusok meg az olvasók örülnek, mert világosan látszik, hogy x év decemberétől y év márciuságig mit írt a költő, hol tart, úgymond, és abból mindenféle dologra következtetnek, jogosan. Nálam már a 80-as évek közepétől többnyire sok éves halmazokból lettek a könyvek, s akkor, amikor úgy éreztem, tényleg összeállnak valami többé, többé, mint egy papíralapú gyűjtőfájl. A Dumpf-történet lassan húsz éves, ’98-ban sejlett föl a figura. Előbb volt meg az alapötlet, hogy az ősz-toposszal kéne kezdenem valamit. „Anyagként” megnézni, megtapogatni, amit az elmúlt párszáz évben írtak az őszről, milyen is az, amikor nagyon töményen együtt van az a sok ősz, mit csinálnak ezek egymással. Ekkortájt találtam ki azt a fikció- vagy munkahipotézist, hogy mi van, ha ez a bizonyos Dumpf Endre mindenre emlékezik, amit valaha olvasott. Sőt, mi van, ha saját és nem saját szöveg ugyanazon pályákon jár agyának, emlékezetének sínhálózatán.
Az ősz egyfajta végső toposz, amely magába sűríti a szerelmet, az életet, a halált, ám a komplexitása miatt nehéz felrajzolni a körvonalait. Akár közhelynek is nevezhetjük. Az őszológia viszont épp a közhelytelenítést végzi el a szétírással. Hogyan kell elképzelni ezt a szétírást, egyfajta szellemi hentesmunkaként?
Annyira hentesmunka, amennyire egy órásé is az. Vannak hentesoid részei. Ha valamit szétszedek, azt beleszerelem egy másik halmazba, vagyis összerakom más húsokkal avagy fogaskerekekkel, innen nézve a szét és az össze elég furcsa értelmet nyer. Az a hat-nyolc közhely, ami a konvencionális ősz, pillanatok alatt leszedhető a gyásztáviratokról. A közhely persze nem a gagyi, a rossz minőség szinonimája, attól függ, hogy az adott passzust mennyire koptatta el vagy szét a használat, a köz. Verlaine Őszi chansonja vagy a Szeptember végén attól még elég jó szöveg, hogy széthasználták az olvasók, a versmondók, a honlapok és emlékkönyvek citátorai. De ha e szöveghelyeket egy picit megmozdítom, csinálok velük valamit, vagy csak úgy csinálok, mintha csinálnék, lásd kontextus, azonnal elvesztik közhely jellegüket, akkor is, ha lebontásuk már egy másik közhely építésének kezdete.
Meggyőződésem, hogy minden toposszal, vagy terheltebb, használtabb költői kategóriával így van, amihez hozzányúl az utókor, amit használ, azaz elevenen tart a hagyományból. A spektrum széles, a direkt idézettől a rontott, az alig észrevehető vagy épp öntudatlan, akaratlan parafrázisig. Az esetek hetven százalékában olyasfajta műveletek ezek, amiket még a vájtfülű olvasók se nagyon vesznek észre elsőre. Olykor nem is az olvasónak szólnak, hanem nekem. Illetve rólam. Objektíve tán nem gyengül a szöveg, ha ezt vagy azt sokadszorra nem húzom ki, majd nem írom bele újra, mégis úgy rakom össze, hogy egy névelőn is múlik. Illetve múlok. Biztos van ebben valami kényszeres, hogy az utolsó pillanatig szöszöl az ember a bélyegnyi szerkezeteivel. Magam sem emlékszem három hónap múlva, hogy mért épp az a megoldás tűnt tizedszerre jobbnak, hisz én is olvasóvá válok, legföljebb én tudom, hogy voltak más variációk is. Hogy milyen relatív a „kész”. Innen nézve ezeknek a szövegeknek nincs végük. S ha szükségét érzi, az ember hozzányúl később is, többször is, ha kell. Most, pár évig a Dumpf-corpus ez lesz, s nagyjából úgy, ahogy ebben a kötetben rögzült. Ez a legkészebb változat. Öt-hat év múlva, ha lesznek újabb töredékek, nyilván átíródik, átkeverődik az egész.
A Létbüfé margós bemutatóján arról beszélt, hogy próbált ellenállni bármiféle narratívának, mert veszélyeztette volna a szöveg lebegését. A lebegés a lerögzítetlenséget jelenti?
Igen. Igyekeztem nem lekötni a szöveget egyfajta történet mellé, azon voltam, hogy ne legyen egy uralkodó narratíva a fölsejlődhető narratívák között. Mikor úgy éreztem, hogy elkezd lejteni valami „magyarázat” felé, például, hogy kiderüljön, mi a baja a beutaltamnak, akkor Dumpf eltáncolt onnan. Ez a lebegés, de mondhatnám vaskos megfoghatatlanságnak is, nagyon fontos volt, ez a szöveg számomra mindig azt sugallta, hogy úgysem lesz kész soha. Ez persze az olvasó felől nézve elég érdektelen, hisz írni lehet a „sose lesz kész” attitűdjéből, olvasni nem nagyon. Vagyis tetszik, nem tetszik, kellett csinálnom egy sorrendet, tennem kellett egy ajánlatot, hogy én ezt a halmazt nagyjából így rendezném el. De ez nem azt jelenti, hogy az olvasónak is így kellene elrendeznie.
Parti Nagy Lajos érzelmileg pazarlón írta szét az őszt - Létbüfé a Margón
Fotó: Németh Dániel/ Margó Irodalmi FesztiválNem kell öregedő férfinek lenni, hogy Parti Nagy Lajos új verseskötete hatni tudjon, szögezi le a Létbüfé megnyitásakor Morcsányi Géza, elég, ha léptünk már közelebb a tükörhöz, hogy megvizsgáljuk, jól látjuk-e, amit, ha tudjuk, hogy mit jelent a...
Beszélt a megkönnyebbülésről is, ami a hosszúversekről való lemondásból fakad. A töredékekben nem kell megfelelni „a konvencióknak, amik beleállnak az ember kezébe”. Ám a folyamatos újraírás nem hangzik éppen megkönnyebbülésnek, mint ahogy a töredékek megcsinálása sem ujjgyakorlatnak.
Ujjgyakorlatként kezdődik, előbb egy ujj, aztán tíz, tízszer tíz. Az ember leüt egy hangot, egy szót, amiből, ami köré ír két sort, ezek aztán olykor évekig gubbadnak egy noteszban vagy a gépben. Néha előveszem őket, rakosgatom, némelyiket készebbre írom, lebontom, átépítem. A sorrend, az egymáshoz való viszony nagyon megváltoztatja őket, dolgoznak egymással, évekig, évtizedig – velem és rajtam dolgozik az idő. Két éve, amikor a Dumpf-anyaggal elkezdtem főmunkaidőben foglalkozni, az egészet föl kellett kaparnom valahogy, láthatóvá tenni, kitalálni a rendszerét. Legelőbb is az átláthatóságát a magam számára. Őszintén szólva tényleg ez volt az egyik legnagyobb problémám, mivel nekem - a dumpfi fikcióval szemben - borzalmas a memóriám, ha nem látom magam előtt az anyagot, akkor az majdnemhogy nincsen. Olyan ez, mintha egy megapuzzle-t rakosgatna az ember, miközben minden egyes eleméhez bármikor, bármilyen módon hozzányúlhat, vagyis nem tekinti az éleket, a körvonalakat adottnak, pláne véglegesnek, sőt, épp ez az illesztőleges átszabás a munka. Figyelem, állandó készenlét, önszerkesztés.
A töredék létrehozása tehát olyasmi, mint a láthatatlan smink. Sok munka van benne, a végeredmény mégis természetesnek hat. A Létbüfé töredékei mesterségesen vannak élesítve, ám ebből az olvasó szinte semmit nem érzékel.
Ne is érzékeljen. Igen, ezek ilyenné megdolgozott, mesterséges töredékek. Nehéz lenne megmondanom, mitől sorolódnék egy szöveg az „egész vers” kategóriájába. Én ezt a címtelen kisformát nevezem töredéknek, ebben érzem a legjobban magam, a cédulában, a pár sorban, és valóban akként szerveződnek, pontosabban megengedem magamnak ezt a szabadságot, a töredékét. A felhagyott, a quasi-végekét. Igaz, akkor is komponál az ember, ha hatsornyi helye van, óhatatlanul elejeket és végeket csinál, így jár az agyam, az ujjam. Aztán egyszercsak elvágom, fönn hagyom vagy leejtem, hagyom lebegni. Ha végignézném a korábbi változatokat, az esetek többségében nem tudnám levezetni, hogy melyik változás pontosan miért történt. Ha egy szobrász minden egyes kalapácsütésről meg tudja mondani, hogy úgy esztétikailag, mint márványilag mit csinált és miért, akkor vagy dilettáns, vagy akarnok, aki nem hagyja az anyagot működni.
Az évek múlásával A Csorba-kertből (in: Grafitnesz) kórházkert lett, de a módszer nem változott. A versalkatrészek most is egy nagy ponyvára vannak kiterítve, elbíbelődik velük, „pászintgatja”, csoportosítja őket, amíg a megfelelő töredékké állnak össze.
Ezek a tapasztalatok valóban benne vannak az őszológiai gyakorlatokban. S van még ilyen kapcsolódási pont bőven, külső is, belső is. Papíron még nem olvastam rendesen végig a könyvet, de biztos fogok találni olyan össze- és széthangzásokat, amikre a munka közben nem gondoltam.
A kórházkert olyan helyszín, ahol az ember testi és lelki értelemben a legcsupaszabban mutatkozik meg az összes félelmével együtt. Ezért választotta Dumpf Endre természetes élőhelyéül?
Nyilván, de kicsit cinikusan azt is mondhatnám: azért, mert a kórházkert a maga hosszú szótagjaival stabilabban állt a jambusok között, jobban kézre állt, teltebb, lomhább szó, mint mondjuk a szanatórium. Azon kívül van benne egy finom ellentét, a kert szabadtérisége és a kórház bezártsága között. Dumpf tartózkodási helyét amúgy sem szerettem kórháznak hívni, még ha egy ilyen helyzetben, egy ilyen térben valóban sokkal pőrébben, érzékibben, halálosabban mutatkozik meg a test, de a viszonylatok, viszonyrendszerek is.
Rejtett ellentét a gyógyüdülőben is van.
Igen, igaza van, de az már fakszni lett volna. A gyógyüdülő választott dolog, ennél az intézménynél kétséges, hogy választott-e vagy sem, hisz úgy is értelmezhető az alaphelyzet, hogy Dumpf tartós ápolt, elég reménytelen elmebeteg, aki nem Napóleonnak képzeli magát, hanem a magyar- és világköltészetnek. Egyébként egy kórházkert mindazon attribútumokkal hagyományosan bír, amik az őszt teljes mértékben jellemzik vagy jellemezhetik. De erről nem mindig én döntök, mire alaposan végiggondolnám már eldőlt, például a helyszín. Azt hiszem, hogy még én választok, de már viszi a saját nehézkedése, Dumpfé. Én legfeljebb nem küldöm „osztályokra” nem zavarom bele újabb vizsgálati helyzetekbe.
Dumpf Endre nélkül nem lehetett volna megoldani olyan ügyeket, mint a halál, mondta a bemutatón, a Létbüfé töredékei mégsem alanyi költészetként olvastatják magukat. Mi a baj az alanyi költészettel?
Semmi. A problémátlan működtetésével van a bajom. Amikor mindenféle szűrő, ha tetszik, maszk nélkül, ráadásul nagyon fogalmi nyelven szólal meg az alany arról, hogy meg kell halni, az egyszer csak kevés lesz. Engem legalábbis így nem érdekel. Arról nem is beszélve, hogy ugye az alany, akinek a költészetéről beszélünk, fikció. Többé vagy kevésbé, de az. Hős, akit az illető költő, legyen a neve Heine vagy Pilinszky, odarak maga és a világ közé, hogy ez vagyok én. Úgy érzem, a recepció felől nézve az a határpont, hogy nevesítem-e a figurát, vagy sem. Ezt a könyvet simán meg lehetett volna írni Dumpf Endre nélkül, de nekem jobb volt, ha magam mellett, magam helyett és magam körül teremtettem egy alakot, szűrőt, igen, hogy az illetőből nézhessek vissza magamra. Ebben persze van rejtőzködés is, de főleg olyan figurát akartam, akinek nagyobb a szabadsága, vagy nagyobb szabadságot tudok neki vindikálni, mint magamnak, tehát szélesebb a spektruma a dilettánsságtól egészen a magas költészetig.
A dilettantizmus az idővel is kapcsolatban állhat. „én már minden évvel/ami rám rogyasztja /az öregségemet/fiatalabb vagyok” – írja Dumpf, aki ahogy öregszik, ha öregszik egyáltalán, egyre inkább visszatér a konvencióknak nem behódoló, játékosabb, gyermeki énjéhez.
Nagyjából úgy van vele, ahogy minden ember: anélkül, hogy történne bármi különös, fel tud ébredni negyvenévesen arra, hogy hetvenéves, és fordítva. A Létbüfében, remélem, az öregedés igen, de a konkrét életkor nem probléma, bár Dumpf „kortalanságának” van egy nagyon praktikus oka is. Ezek a szövegek durván húsz év alatt keletkeztek. Ha elkezdtem volna a kronológiával cicózni, magamra figyelni, hogy mit mikor írtam, hogyan változtam meg közben, s eszerint rendezni el az egészet, az nagyon tanulságos játék lett volna a magam számára, de itt és most nem ez izgatott, hanem a nyelv, ez a tömény ősznyelv, halálnyelv.
Bárhogy is próbál a szöveg ellenállni a narratívának, óhatatlanul felbukkannak benne egészen prózai alakok, például Dumpf Margitka, akit akár spoilerként is értelmezhetnénk Dumpf Endre életére vonatkozóan. Dumpf nem egy magányos hős, van családja, vannak szerelmei.
Ezek a mellékalakok a munka során mind erőteljesebben voltak valakik, vagy legalábbis tartottak valaki felé. Szándékosan metszettem vissza őket, sokkal takarékosabban bántam a személyzettel vagy Dumpf vágytárgyaival, mint gondoltam volna két évvel ezelőtt. Tulajdonképpen érdekeltek volna, sőt érdekelnek, de, például, el akartam kerülni azt a számomra rém homályos terepet, amit verses regénynek kellene mondani.
Parti Nagy Lajos szövegterében minden töredék és minden egész
Parti Nagy Lajos tizennégy év után jelentkezik újra verseskötettel. A Létbüfé a költészet igazi mesterfoka. Parti Nagy lírai teremtménye, Dumpf Endre létiparos itt van újra. 2000 óta írja verseit a kórházkerttől a létbüféig és tovább. Sorai mögött ott a komplett lírai...
Dumpf Endre látszólag nem azért van kórházban, mert beteg. Ha mégis az, akkor a betegsége tulajdonképpen a költőlét metaforája, az állandó figyelemé, a megírási, átírási, szétírási kényszeré. Közben telik az idő, ki tudja, hányadik őszt bolyongja végig a kórházkertben. Néha azt éreztem, hogy egyszerűen unja. Az elmúlást, a múló időt.
Olyasmi itt a tét, hogy az ember a magával töltött belső idejét, ami olykor lehet napi egy perc, olykor napi harminchat óra, miként érzékeli. Amikor el- és kibambul a létezés peremén; s hogy ezzel költőileg mit lehet kezdeni. Az abszolút szándékos, hogy Dumpf egyszer öreg, egyszer fiatal, és szakmányban haldoklik. Igazából kéretik a költészetet komolyan venni, nem a médiumot, hiszen a médium sem veszi magát mindig olyan halálosan komolyan. Az játék is, irónia is, hogy bizonyos tárgyakról bizonyos szomorúsággal illik beszélni, vagy épp sugározni illik valamiféle földöntúli, vagy halál előtti vidámságot.
Ezek azért mégiscsak konvenciók.
Persze, de hát nem véletlenül, hisz az ősz-toposz felhasznált és így-úgy átdarált törmelékei többnyire klasszikusak. Jóval kevésbé huszadik század végiek, vagy huszonegyedik század elejeiek. Dumpf Endre versízlése, legalábbis memoriterízlése, meglehetősen konzervatív, legalábbis nyugatos, posztnyugatos.
Kicsit iskolás.
Kicsit kötelezőolvasmányos, nem véletlenül. Amikor választanom lehetett egy ismertebb szövegparafrázis meg egy ismeretlenebb között, az ismertebbet választottam, hogy a szövegnek minél több referencialitása legyen, vagyis az olvasó ne vesszen el, legyenek kapaszkodói. Néha teljesen evidens sorokat is belefoglal az ember, azért, hogy világos legyen, itt különféle módokon roncsolt, változtatott idézetekről is szó van.
Ha öt-hat év múlva újra belegázol majd a dumpfi őszbe, mi lesz a tét? Megnézni, mennyi van még a toposzban?
Nem tudom, a tárgy elég kimeríthetetlennek látszik: élet, halál, szerelem. Fogalmam sincs, hogy mi felől nyúlok majd hozzá, gondolom, a saját életem felől, például megbetegszem, és akkor előbb-utóbb belefolyik, belealvad a saját történetem is ezekbe a meta-történetekbe. Az is lehet, hogy cserélek, csiszolok, szöszölök, átdolgozok, átsorrendezek. Nem lehetetlen, amit most el se tudok képzelni, hogy Dumpf Endre meglábjegyzeteli a saját verseit. S van még egy kedvemre való opció: az egész nyomtatott Dumpf előzményeként marad utólag egy kézzel írott, kommentárokat, jegyzeteket, rajzokat is tartalmazó, húzásokkal, átírásokkal teli, meglehetősen terjedelmes kézirat. És ez lesz a „végleges” Dumpf-corpus. Ez a visszaírás. Hisz csak papíron, hogy úgy mondjam, grafikailag lehet olyanokat megcsinálni - benyilazásokat, átnyilazásokat, csillagozásokat, törléseket - amiket könyvben, számítógépen aligha. Valahogy úgy képzelem, a halálom után kezdeném el írni, s írnám egy-két évig, netán még tovább. Írnám, változtatnám véglegesre. Ez egy érdekes mutatvány lenne, hisz mégiscsak írta Dumpf Endre.
Az interjú eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg.
